Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. Budapest utcáink harcok folynak

2010.12.30

 

BUDAPEST UTCÁIN HAR­COK FOLYNAK


A Zagyva-völgy védelmet nyújt az ide épült házaknak, no és persze az itt lakó embereknek. Ez a völgy olyan, mint egy hatalmas disznóforrázó teknő. Körben nagy hegyek látszanak. Többségük egészen hegyes, csúcsos, mint az építőkockák közül néhány. Az igazmesékből tudom, apukámtól – bár elég hihetet­lennek tűnik –, hogy valaha ezek vulkánok voltak. No, és azt is, hogy több mint ezer évvel ezelőtt már ismerhették a hely védett­ségét, mert ide építették házacskáikat az avarok (szláv népcso­port), akik még azelőtt éltek itt, mielőtt – mi magyarok – letele­pedtünk volna. Bár nem túl nagy ez a falucska – gyerek fél óra alatt megteszi a felvég utolsó házától a Vízválasztóig kövezett utat –, szinte egy utca az egész, öt-hat beugró utcácskával.
Ebből adódott az, hogy a falubeli hírek nagyon gyorsan terjedtek. Az as­szonyok – jöttükben-mentükben – könnyedén megoldot­ták a láncolatot. Sokan rájuk fogják, hogy pletykálnak, pedig egyébként meg nem is nagyon tudnánk senkiről-semmi­ről, ha netán betiltanák. Van még a hangosbeszélő, amibe a ta­nácsról bemondanak egy-két fontos dolgot. „Eb-oltás lesz hol­nap reggel nyolc órától… Mindenki köteles a kutyáját beol­tatni!…” Mit tilos, mit nem lehet!… Mikor lesz előadás, mulat­ság? … Mikor, hol lehet átvenni az élelmiszerjegyeket?… Mikor, kik kapnak védőoltást? Nahát, ez aztán gyerekkínzás! Vannak, akik már a szúrástól hetekre elegendőt bőgnek, pedig ami utána jön sem gyerekjáték. Belázasodik az embergyerek, bepirosodik a helye, még be is gyulladhat. Azonban tűrni kell, mert így azok a nagyobb nyavalyák elkerülnek ben­nünket…

Ezekből a: „Figyelem, Figyelem! Közhírré téte­tik!…” meg hasonlókból aztán még nem nagyon derülne ki: „Mikó’, kinek gyön a lagzija, temetése?… Kinek vil­lant ki a szoknya aló’ a bokója, laóba szaóra?… Ki-kivel taóncót a szüretyibaólon? Ki-kinek udvarol, csapontya a szelet? Ki-kivel útólkodott – még véletlenül sem mondták ki rendesen, hogy: puszilkodtak – min­denki szeme laóttóra a kapuba’? ’La… Hogy nem szégyelli magót… Kinek, haóny zsaók búza, kukorica, kompeér (krumpli) termett?… Kinél van eladoó aóllat, termés, vagy baórmi?…” Örzsi néni, Kató néni, Julis néni, Bözsi néni, Rozi néni különö­sen nagy mesterei voltak ennek a területnek. Biztosra tudja min­denki, ha egyszer beindulna – az iskolában, vagy akár máshol – egy ilyen pletyka-tanítás, csakis Ők lehetnének a tanítók, mél­tatva ebbéli mérhetetlen igyeke­zetüket, tapasztalatukat.

Aztán a férfiemberek a kocsmában cserélik ki a fonto­sabbnál-fontosabbakat. „Mit hallottak?… Mi tör­tént?… Mi voót?… Mi lesz?… Ki kezdett szeépen bögyö­södnyi? Kinek onalj, mint a deszka?… Kinek szeép gömböljű a fara?… Kinek volt balesete a gyaórba’?…”
Mi gyerekek is – bizonyos szintig – hírvivőnek számítot­tunk. „Szalaggy Julis neéneédhe’! Keérdezd meg: gyötte-e gyinnye?… Neézz be Saóski neneédet: van-e meé’ tojaóssa?… Közben ugorj be a boótba is, hoátha gyött friss kenyeér… Mondd mamódnak: hónap Tarjónyba keéne mennyi!… Neézd meg, beteg-e meé’ Ettanakkor Mari neneéd? (Akit azért hívnak így, mert kicsit nehezen tudja kimondani, amit akar, és ilyenkor mindig azt mondja: ettanakkor…ettanakkor…) Mit jótzanak a moziba’?…” Az iskolából, óvodából szintén mi hoztuk-vittük a tudni­valókat. „Mikor lesz a Szülői értekezlet?… Mikó’ lesz taórsadalmi munka, vasgyűtés?…”
Ez az egész hírlánc – itt falun belül – nem okoz­hatott gon­dot senkinek. Látszik, jól ki van ez találva. Ami még ebbe sem fér bele, azt kitették a hirdető táblára, néha még az oszlopokra is kitűzték.

Ebben az időben nagy dolognak számított, ha a családnak megadatott, hogy rádiót hallgasson. Édesapám – egy muzsikálás után – hóna alatt egy néprádióval jött haza. Nem nagy szerkezet. Talán akkora az egész, mint a vízmelegítő edény a masinában (konyhai, négylábú tűz­hely). Elől két gomb van rajta, az egyik­kel lehetett bekapcsolni és hangosítani, a másikkal pedig a két állo­más közül – a Kossuth és a Petőfi – lehetett kiválasztani, melyiket szeretnénk hallgatni. Érdekes egy szerkezet a rádió.


A két gomb felett, egy nagyon szépen megszőtt, kifeszített rongy mögött, van benne valami, ami szól. Kilógott egy drót a hátuljából, vászonbevonattal, a végén egy dugó. Ezt kellett a kon­nektorba dugni – akkor még úgy gondoltam, tévesen – onnét jön az adás. Igazából pedig csak az áramot kapják a benne lévő lámpák belőle. Ezek – a hátulján lévő hos­szúkás lyukakon bekukucskálva láttam – azonban egyáltalán nem világítanak olyan erősen, mint a rendes lámpák, talán még a gyertyaláng is fényesebben billeg.

Bár Vitéz mamámnál eddig is hallgathattuk, de most nem kellett átkapcsolni az Esti Mese kellős közepén a Magyar Nótákra. Az újságból előre kinéztük a jobbnál-jobb műsorokat, aztán már alig győztük kivárni a kez­dést. A Miska bácsi lemezes ládája, a Szív küldi…, a Jó ebédhez szól a nóta, a Szabó család, a foci meccsközve­títések számítottak a kedvenceink közé. Aki a meccseket közvetítette – úgy hívták Szepesi – olyan gyorsan tudott beszélni, hogy szösszenni is tilos volt, az érthetőség miatt. Aztán a Hírek – apu szerint ebből tudhatjuk meg, kell-e bújni – voltak a kedvenc műsorok. Természetesen sok más érdekességet is meg tudhattunk a hallgatásakor.

Egy októberi reggelen – mikor már elsős lettem –, furcsa csendre ébredtem. A rádió ugyan – szokás szerint – be volt kap­csolva, de csak a nagy sercegést hallottuk. Aztán egy kis idő múlva – éppen elkészültem az öltöz­ködéssel, mosakodással – csak annyit mondtak be:

„Budapest utcáin harcok folynak.
A Magyar Rádió adását szünetelteti.”


Nagyon nehezen leírható érzés szaladt át rajtam. Talán a sok háborús igazmese, vagy csak egyszerűen az, hogy fiú vagyok: olybá tette, mintha valami öröm ért volna. Persze az is ott birizgált, hogy sokan meghalnak egy ilyen háborúban. Ezért azonnal rákérdeztem édes­anyámnál:
Anyu, anyu! Akkor most bújni kell?
Nem, azt még nem. Siess! Már indulnotok kell!
Valóban, mennünk kell. Az iskola nem vár.

Kicsit borongós, esőre álló az idő. Az emberek – az utcán – csoportokban sugdolódznak. Mi gyerekek szintén újságoljuk egymásnak a rádióból hallottakat. Többen nem is hallottak a fejleményekről. Még egy-két gyö­nyörű gesztenyét begyűjtünk az iskolaudvaron, de a megszólaló csengő már a helyünkön talál bennünket. Nagyon ritka a sor. Állítólag, több gyereket nem enged­tek el otthonról. Nem nagyon értem: mi köze ennek a pesti harcnak a mi iskolánkhoz? A tanító néni késik. Sohasem késett még, de pisszenés sem hallatszik. Senki­nek nem hiányzik a csillagszemű körmös. Híj! Nagyon tud fájni. Nem kívánom, hogy bárki megérje. Csak, ha rágondolok – száz tűvel – szúr a helye, pedig már van két hete is, mikor rászolgáltam… Mi tör­ténhetett? Még min­dig nem nyílik az ajtó, a vigyázzülésben hát­ratett kezünk is kezd zsibbadni, és ezt a felügyelet nélküli csen­det sem könnyű kibírni. Kisebb nesz, suttogás, mozgás.

Aztán éppen abban a pillanatban, hogy beindulna a ros­szalkodás: nyílik az ajtó. Belép Olga tanító néni. Egymás közt mindenki csak Burkus tanító néniként – a csúfnevén – emlegeti szegényt. Most más, mint eddig bármikor. Nem kicsinyeli le a köszönésünk hangerejét… Már ülve, s nem állva köszön vis­sza… Nem szidja meg a napost, a jelentésnél…
Nem állít bennünket sorba köröm, fül és haj ellenőrzésre, ahogy ennek minden reggel lennie kell… Nem kéri be a füzeteket… Egész halkan mondja:
Sok a hiányzó. Nagyon sok a hiányzó. Csak remélhetjük, hogy a felnőttek nem rondítanak bele a tanulásunkba. – Nem nagyon értem, de látom mások sem. Csak sejtjük, hogy itt valami nagy baj van. – Azért mi ma is megtanuljuk az előírt betűinket. – Erősít bele, visszaterelve a dolgok folyását az ere­deti meder felé. Már minden a szokott rendben halad, közbe­szólásért ellibben az első füles is. Nem én kaptam.

A harmadik kicsöngetéskor aztán valami különleges törté­nik. Mint mindig – amennyiben az idő engedi – az udvaron han­cúrozunk, amikor az alvég felől autózúgásra figyelünk fel. Néhány pillanat múlva ideérnek. Olyan nagy teherautók, a plató pedig tele emberekkel. Egy-két zászlójuk is van. Mindannyian a kerítésnél vagyunk. Nocsak, azt a bácsit ismerem, az pedig a Sanyi bá’. Ott pedig keresztapám. Még csak a felvonuláskor láttam így az embereket, de akkor Tarjánba mentek.
- Laci, Laci! – hallom gyengén édesapám hangját, de nem látom. Cikázó tekintettel kutatom, míg végre előbukkan a tömegből. Éppen csak a feje és a szeme lát­szik, mert a másik oldalról furakodna. Még mondana valamit, de már nem értem. Elhaladnak. Még a borbély felőli sarokhoz rohanok, de már ott is csak azt látom, amint integet. Rá vagyunk szegezve a kerí­tésre. Nem hiába. Néhány perc után visszaérnek. Már messziről figyelem a második autót, azon kell lennie. Szerencsére most a felénk eső oldalra esik. Már messziről kiabálja:
Mondd anyádnak, Tarjánba mentünk! Később érek haza. – Mindenkinek hasonló az üzenet:

illusztracio_18.jpg
- Megyünk Tarjánba! Estére érünk haza. Csak tün­tetni megyünk!
- Menjetek haza! Menjetek haza! Menjetek haza! – hallatszik tisztán. Többen is ezt kiáltják, a távolodó te­herautók zaját még éppen áttörve. Nem nagyon értem. Miért mennénk még haza, hiszen most jön a számtan.

Éppen becsengetnek. Futás, sorbaállás az udvaron, majd osztályonként bevonulunk. Nagy a sugdolódzás.
Mennek Tarjánba!
Harcolni fognak.
No, de kivel fognak harcolni, aztán ki ellen?… Nincs is katonaruhájuk… És mivel, hiszen puskájuk sincs. Az én édes­apám sem hordja – a munkába – még a gumipuskáját sem… Azzal a néhány lyukas zászlóval?… Á! Szerintem ez butaság… Közben elkezdődött az óra… Még csak a hármasnál tartanak. Nagyon unalmas… Legalább már azt tudnám, ha a tízes után még egy nullát írunk: miért száz?…
Az is lehet, hogy felviszik őket arra a nagy Pestre… Legalább Angyal mamám megvarrta volna apunak a Vitéz nagyapám régi katonaruháját…

A mindenit! Még ez sem fordult elő soha. Kopog­nak az ablakon, annak másodikosnak az anyja. Integet. A tanító néni mérgesnek látszik, végigkopog a termen a magas szárú cipőjé­vel. Kimegy. Kint beszélgetnek, ami­ből semmit sem értünk. Újabb anyuka jön, aztán valaki­nek a mamája. Megjött anyu is. Integet. Mindenki az ablaknál van. Óriási a kiabálás, de belép szigor.
- Mára vége a tanításnak. Hazamehettek! – mondja kissé elcsukló hangon.
Mintha ránk szabadult volna a pokol. A léptékét sem tudom, milyen gyorsan pakolunk össze. Az ordítás csak kisinas a hangzavarban. A tanító néni szintén pakol. Azért én nem aka­rok úgy haza menni, hogy egy fontos kérdés nyitva maradjon:
Tanító néni, miért éppen száz, ha a tízes után még egy nullát írok, és miért nem tízvan. Mert ugye a többi­nél úgy jön, hogy öt-ven, hat-van, het-ven, nyolc-van, kilenc-ven. Ebből az következne, hogy tíz-van.
- Tudod, ez azért van így, mert mikor odaírod azt a nullát, akkor az már három számjegy lesz. Azok pedig már a százasok, ennek pedig az első jegye éppen a száz – mondja kicsit hango­sabban, hogy a besűrűsödött hangza­vart áttörje.
- Aha! Köszönöm! Aztán, ha az elejére kettest teszek, akkor az pedig huszáz? – szeretném kifejezni, hogy értettem, amit mondott.
- No, nem! – mosolyodik el. – Itt ez a része egysze­rűsödik, mert kétszáz lesz, majd ha hármast írsz oda, akkor háromszáz, a négyessel pedig négyszáz, és így tovább.
- Hú, de érdekes! – ballagok el az elmémbe raktá­rozásba mélyedve. Aztán csak azt érzem, hogy megsi­mogatja a múltkori tasli helyét, amit azzal érdemeltem ki, hogy csúfolódó nevén, Burkus tanító néninek szólítva kezdtem a mondandómat. Nem volt mese! Ilyen esetben nagyon gyorsan röppen a füles. Aztán jó ideig sajog a helye, hogy nehogy könnyen elfelejtse az embergyerek a maga disznóságát. De jó is lett volna akkor ez a kis simogatás. No, mindegy! Túl vagyunk rajta. – Csóko­lom! – köszönök, s ahogy visszanézek, piciny könny­csepp csillan, az amúgy mor­cos, máskor sokkal határo­zottabbnak tűnő, szeme sarkában. Tényleg, milyen érde­kesek ezek a számok. Senki sem tudja, de én szoktam velük játszani, persze csak úgy magamnak. Ez megint az én kis titkom. Nem nagyon szabad, hogy mások is meg­tudják, mert még kinevetnek, szégyenszemre. Azt meg vég­képp nem értem, hogy miért tartunk még a könyvben csak a négyesnél, mikor annyira egyszerű. És az is nagyon különleges lehet, amit a nagyobbak csinálnak velük. Valami szorozva, meg osztva, mondogatják. Min­degy, majd holnap erre is rákérdezek.
- Sokáig voltál – mondja anyu a kijáratnál. – A többiek már rég elmentek.
- Csak még kérdeztem valamit a tanító nénitől – válaszo­lom. – Apuék mentek Tarjánba, volt zászlójuk… Nem vitte a gumipuskát, aztán lehet, hogy harcolni fog­nak… Gyorsan meg kéne varrni a vitéz nagyapa ruháját is, hogy legyen neki, mert az a munkásruha volt csak rajta… Nagy teherautón mentek.
- Ne beszélj már zöldségeket, te gyerek! Addig jó, míg nincs katonaruhája meg puskája. Este már jön is haza, csak tün­tetni mentek.
- Mit csinálnak? Mi az a tüntetés?
- Csak úgy mennek az utcán, mint május elsején.
- Ja! – Igaz, amikor felvonulni mentünk, szintén azzal a teherautóval vittek bennünket Tarjánba. Aztán a Bocfásról is azzal jöttünk haza, ahol azt a finom kolbászt adták… De hát akkor mégiscsak van valami különbség, ha ez meg tüntetés… Vagy ez is csak úgy, olyasmi?
Ahogy hazafelé sietünk, mindenkit jól megrakott kosárral, szatyrokkal látunk. Ki éppen az alvégből tart felfelé, ki pedig fordítva:
- Bevásároltál?
- Muszáj! Soha nem tudja az ember.
- Volt még liszt?
- Még volt, de igyekezz!
- Megyünk néhány métert:
- Hozod?
- Már amúgy is fogyóban volt.
- Majd menni kell nekünk is.
- Alig lépünk néhányat, újra:
- Nem ment semminek az ára?
- Nem, de eriggy, mert nagyon nagy nyüzsgés van!

Egyre gyorsítunk, pedig édesanyámnak nem kön­nyű, a súlya miatt. Egyébként érdekes, hogy azt mond­ják, mikor én születtem, akkor hízott meg. Itt van egy kis keveredés, mert nem nagyon értem. Mitől híznak meg az asszonyok, ha gyerek szüle­tik? Mit csinálhat ilyenkor a gólya, hogy úgy megnő a hasuk? Hogyan kerül ki a kő alól a baba, és mit keres alatta? Nomost, az még elkép­zelhetetlenebb, miként kerül a pocakjukba? Arról nem is beszélve, hogyan jön elő? Nem nagyon halad előre az ebbéli nyomozásom, ezt le kell szögeznem. Pedig igen­csak pró­bálkozom. Mindegy! Majd halad ez is. Mindene­setre, lehet ebben az elhízásban valami. Hiszen a hideg­szoba falán lévő esküvői képen valóban nagyon vékony, no és persze gyönyörű. A moziban a legszebb simahajú is elbújhat a – tupírjával együtt – szépsége mögött. Mari mamám még azt is mondta, hogy lánykorában veteked­tek érte a legények.
Biztos könnyű volt kiválasztania közülük aput, aki a legerősebb, a legügyesebb, ha nem is volt a legokosabb az iskolában. Egyébként bajusz nélkül is megállja a helyét. Azt azonban továbbra sem értettem, hogy mitől hízott meg anyu, ha Rónai-oldalból szület­tem, a nagy kő alól. Attól sem gömbölyödhetett volna ki – mint a Karcsi anyja, mikor Öcsi született –, ha a gólya hozott. Ez már kezd hasonlí­tani a színdarabokra, ame­lyeknek az elején azt sem tudjuk: ki-kicsoda, csak a vége felé kezd kialakulni valami a sok rejtély­ből. Itt alig néhány óra alatt aztán mégis kikerekedik, de az élet­ben – úgy látszik – minden lassabban bogozódik ki.

Odaérünk a focipálya sarkára. Itt anyu megint lera­gad egy pár szóra valakivel. Én viszont innét már repü­lök, haza. Ki kell lépnem rendesen, ha mindent végig akarok csinálni a fejembe vett tervekből. Először is átöl­tözni. Keresem a legutóbb meg­foltozott mackóalsót, aminek a térdén az a két barnás zöld folt van, amit kato­naruhából varrt oda anyu, miután nem bírta ki rendesen a nyarat, és eléggé megadta magát. No, ez meglenne! Gyorsan rá az aputól megörökölt bőrderékszíjam. Ez még úgy is irtózatosan nagy volt, hogy apu egy szer­számmal – amit úgy hívnak ár – a közepe tájára szúrt nekem lyukat, a maradékot sem szabad volt levágni, mert majd belenövök. Ezt visszahajtottuk saját maga alá. Őszintén megmondom, ez nagyon nagy előre­léptetést jelentett a gyerekek között minden játékban, ha válasz-tani kellett. Néhány lépcsőfokot előrébb rukkoltam. Ing­nek, itt ez a kockás éppen megteszi. Ez ritkaság, bár nem teljesen olyan, mint a moziban a legtöbb simahajúé, de így is ritkaság. Még úgy is, hogy a könyökén – jobb híján – virágos díszítésként rikít egy sárga, tenyérnyi méretű hálóingmaradvány, foltnak álcázva.
Aztán az itthoni svájcisapka, ezt is aputól örököltem. Kicsit még sok krumplit kell ennem, hogy belenőjön a kobakom, de sze­ren­csére a fülem megfogja, ezért nem esik a szemembe. A legfon­tosabb viszont az, hogy a tetején, a spinyora (a cipő orrának, vagy bárminek a hegye) rá van húzva egy darab kétfilléres. Mire anyu szólít, hogy éhes vagyok-e, már teljes harci díszben virí­tok. Néhány kiegészítő cuc­cot kell még előhalászni. Finom a főtt kukorica. Érdekes, hogy már nyár eleje óta sokadszor főz anyu kukoricát, de még mindig nagyon szereti mindenki. Most már a végét járja – mondogatja – mert ez a néhány cső a fosz­táskor még elég zsenge volt, ezért főzte meg. Egy kis szódás szederszörp, s már a huzat is alig találja a nyomomat.

Irány a szerszámos kamra. Hmm! Igen. Sajnos jól sejtet­tem. Ott lóg édesapám mindkét gumipuskája a he­lyén. A töl­ténynek használt csavaranyák, csapágygolyók szintén a lemez­dobozban vannak. Mindegy, amíg hazaér, nekem fel kell készülnöm. Csúzlimat gyorsan a szíj alá rakom, kavicsot a zsebbe, a kinövésre ítélt kard a balol­dalra. A gömbölyű kislapát kézbe, és már mászom is meg a Vitéz mamám tyúkóljára vezető létrát. Innét érem fel a külsőkert reteszét. Külön nagy művészet a visszazá­rás. Ezt aztán – átmeneti megoldásként – úgy szoktam kivitelezni, hogy felmászok az ól hátsóoldalán, a deszkák kis kiálló részein. Innét vissza tudom engedni, de általá­ban nem bírom sokáig tartani magam. Még az a jó, ha már egy kicsit sikerül odalöknöm, az is megtartja. Az egyik kezemmel kapasz­kodom, a másikkal húzom ma­gam felé a kertkaput, az ujjammal próbálom bebillenteni a reteszt. Nehéz művelet. Hibázni nem lehet. Már előfordult, hogy nem sikerült. Napokig szedtem a térdemből és a tenyeremből a szálkát.
A tervem az, hogy megfelelő védőállást építsek. A helyé­nek a szagos, besztercei szilvafa előtti kukoricásban kell lennie, ahonnét nemrég törtük le a csöveket. Egyrészt azért, mert ugye Karcsiék felől nem jöhet a táma­dás. Ez csakis a focipálya vagy a Ravaszlyuk irányából volt lehetséges. A terep innét nagyon jól belátható. Másrészt, itt nagyon finom sárga homok volt, amiből kön­nyen lehetett magam elé erődöt emelni. Néhány perc múlva kívül-belül paskolom a sáncomat.illusztracio_05.jpg

Minden szerszámomat készenlétbe helyezem. Várok. Kis idő múlva, úgy gondolom: magasítanom kell. Újabb lapátolás. Elérem a kigondolt méretet. A francba! Most meg nem látok ki rendesen. Lyukat kell fúrnom, mégpedig négy irányba. Nagyon elégedett vagyok, miu­tán próbalövéseim a Bacsiék kisházának falán koppan­nak. A nyugalom nem tart sokáig, mert mintha szemer­kélni kezdene az eső. Ismét dolgozni kell. A már kihúzott
néhány kukoricaszárat – slégan – ráhelyezem a bás­tyámra… Kevés! Még néhányat ki kell húznom… Nem megy… Alá kell bányásznom, mint a krumplinak… Legyőztem! Sikerül. Mikor végzek vele, már nem esik. Így, hogy még teteje is lett, teljesen biztonságosnak vélem… Most már jöhet az ellenség…

Várok… Senki nem jön… Most mi lehet az össze­függés a tüntetés, és a május elsejei felvonulás között, vagy legalább mi a különbség?… Miért kell tüntetni?… Vajon azért, mert Pesten harcolnak?… Azért az a katona­ruha mégiscsak fontos lenne!… Hoppá!… Már lőnek! - riadok fel. Hmm. Kicsit elszunyálhat­tam, aztán egyben mosolygok is, hiszen csak a kertkaput csapta ki a szél. Sietnem kell, hiszen nagyon sötétedik. Vár a tanulás.
Azaz nem is annyira tanulás, hiszen nekem a tanulás inkább csak a leckeírásban merül ki.

Anyu Julis nénivel beszélget. Közben megjárhatta a nép­boltot. Legalábbis a krumplicukor ezt bizonyítja. A pesti har­cokról beszélnek. Nem nagyon értem…
- Nem tudom mi lesz ebből! Még az ember sem jött haza. A gyárból mentek tüntetni.
- Én sem tudom, mi van? Az enyém se jött még.
- Mi már elástuk a húst, meg a lisztet. Majd hoza­tok még az emberrel a gyárból zsírpapírt, mert elfo­gyott, oszt másban meg nem marad el rendesen. De még holnap is megyek a boltba, hátha hoznak valamit. Ki tudja, meddig kell kitartani. Már kez­dek ideges lenni, hogy nem jöttek még, pedig sötétedik.
- Majdcsak jönnek. Siethetnének, mert a muzsikát is el kell ásni.
- Az órákat, meg a rádiót sem árt dugni, mert ha jönnek a muszkák (orosz katonák), mindent elvisznek, mint a háborúban.
- A pénzt mindet el kell költeni, mert hátha megint csak gyufát adnak a végén érte. Ma viszont már kongott a bolt az ürességtől. Holnap hajnalban megyünk Tarjánba.
- A Békekölcsönt, azt mondják, nem adják ki.
- Pedig nekem is benne eszi a fene majdnem száz forinto­mat! Hogy a rosszseb mogyorózná meg őket, a jó dolgukban!
- Ládde’! Úgy csinálnak, mintha az övék volna!
- A kocsmában is alig van már valami. Józsinak, másod­szorra csak fél liter pálinkát adtak, a bor meg már elfogyott.
- Oszt tudsz-e már valamit a szegény Zoliról? – érdeklődik, pedig szerintem már mindent hallott erről, legalább kétszer. Azért, hátha van valami újabb fejlemény.
- Á, dehogy! Csak azt tudjuk, hogy a karhatalomnál van. Ezt üzente a Feri egyik munkatársának a fiával. Az már hazajö­hetett, letelt neki az első félév. Tán csak nem lesz ebből semmi, osztan a jövő hónapban már mehetünk hozzá. Számítunk menni, még András-nap előtt. Viszünk a parancsnokának egy kis hazait, hátha hazajöhet a vendégségre. A múltkor egy zabarit hazaen­gedtek eskü­vőre, félév előtt. Mi is azt mondjuk majd, hogy oda kell jönnie. Ő lesz a tanú! – Ezen mindketten nevetnek.

Tüntetni mentek apuék… Mi történhet egy ilyen tünteté­sen?… Ott Pesten kik harcolhatnak és kivel, aztán mivel?… Csak nem egymásra lőnek? Hiszen, az halálos is lehet… Kezdek elbizonytalanodni… Ez olyan renge­teg kérdés, hogy hónapokba telik, amikorra mindegyikre kicsikarom a választ… Hol lehet már ilyen sokáig édes­apám?… Nem akar nyikorogni az a kis­kapu. Ez azért nyikorog, mert nem nagyon szoktuk megzsírozni. A többi hasonló zárat, zsanért, pántot minden évben bekentük azzal az érdekes pirosas zsírral, amit apu mun­kából hozott. Ezt nem. Tudniillik, így mindig észre lehetett venni, ha valaki bejött rajta. Azt tapasztaltam, hogy a szüleim a kapunyitásból azt is tudták: ismerős, vagy idegen jön.

Végre! Hallottam meg elsőként a jellegzetes nyi­korgó hangot. Rohanok. Anyu hangja már csak próbál­kozik utánam érni:
- Hová rohansz? Öltözz fel! Hideg van! – Azonban már ő is elindul, hátha apu jött meg. Nem kell sokat mennem. Alig lépek kettőt, máris szembe találom magam édesapámmal a lép­cső alján. Iszonyatosan rohan, mint aki nem akar valamiről lekésni.
- Apu! Mi az a tüntetés? Kik harcolnak Pesten? Ki van velünk, és ki van ellenünk? Anyu nem akarja meg­varrni a vitéz nagyapám katonaruhát! – kezdeném a kér­déseket, de válasz helyett csak ennyi érkezik:
- Majd! Most sokkal fontosabb dolgok vannak.
- Persze, tudom! – jelzem felkészültségemet. – Már meg­építettem a kertben erődöt. Teteje is van. Meg olyan kilövő nyílásokat is csináltam rá.
- Ne bomolj! Te gyerek! – Mosoly csillan a száj­sarkán – Hagyd a hülyéskedést! Mondtam már: majd!
- No, mi van ember? – fogadja anyu az ajtóban.
- Mi lenne? Baj van. Nagy baj. – Ennyire futja a válaszból.
- Ott a főtt kukorica a sütőben! Még meleg.
- Nem érünk most arra rá, asszony! Szaladj a padra (pad­lás)! Hozd a húst, a kolbászt és a sonkát! Erzsi, te a zsírpapírért szaladj, a spájzba! – adja ki a munkát. Alig várom, hogy rám kerüljön a sor, de nem. Nekem nem ad munkát, pedig gondolat­ban már szaladok a gumipuská­ért, és a nagy bajnétot hozom a kispince rejtett repedésé­ből. Ide kell eldugni, hiszen a bajnét, az már fegyver, még ha csak a puska szuronyaként szolgált is a háborús időkben. Mostanában azonban a disznók réme, disznó­ölő kés lett. Megvan a tokja is, ami nagyon szép díszes. Most rám téved a tekintete:
- Mi volt az iskolában? – teszi fel a szokásos, de most egyáltalán nem várt kérdést.
- Á! Korán hazajöttünk. No, és nem voltam rossz.
- Szaladj, hozd be a szerszámosból azt a kis lemez­dobozt. Tudod, amelyiknek teteje is van. – Nem erre számítottam, de már repülök. Nagyon bátornak és ügyes­nek kell lennem, mert odakint teljes a sötétség, úgy kell odatalálnom.
Jól tudom a helyét, de lámpafényről a sö­tétségbe érve olyan, mintha teljesen megvakultam volna. El kell telni egy kis időnek, hogy ne úgy érezzem a fene­ketlen semmiben járok. Nagyon vinne az igyeke­zet, de több botlás, rocskadöntés és fej beverés után kitapoga­tom a kulcsot. Kezd egy kicsit javulni a látásom, de még kevés az igazi tájékozódáshoz, így változat-lanul csak matatni tudok. Megtaláltam. Nehéz. Ebben tartjuk a képszögeket, meg ilyen díszes dolgokat. Vannak benne nagyon fényes csavarok is. Lehet, hogy ezért kell bevinnem. Biztosan ezek lesznek majd a töltények a gumipuskába. Érdekes a gumipuskát elfelejtette. Mindegy! Én – a biztonság ked­véért – azt is leakasztom. Vissza­felé már könnyebben átjutok az akadályokon, a szemem kezdi megszokni a sötétséget. Belépek a konyhába. Nagy a nyüzsgés. Édesanyám és Erzsi a húsféléket csomagolja, apu pedig átöl­tö­zik. Ez az átöltözés érdekes, mert abból áll, hogy az újabb mun­kásruhát, bakancsot leveszi, a régebbi toldott-foldott kopottat pedig magára veszi.
- Jól van! Ügyes vagy, de minek az a gumipuska? – néz rám kérdőn.
- Gondoltam, ha csavarok kellenek a dobozból, akkor ez is kell – igyekszem dicséretre váltani az előre­látásomat.
- Ne bolondozz már! Nem megyünk az erdőre. Mi a fené­nek kéne most? A doboz kell, abba tesszük majd az órát, úgy ássuk el. Szaladj inkább, keress egy kis papírdobozt, amibe a csavarokat, díszeket tehetjük – fokozza tovább a tanácstalansá­gomat.
- Egy kevés kolbászt, húst meghagyunk a hétvé­gére – jegyzi meg a konyhafőnök.
- Jó! Én megyek, kibontom a güdröt (gödör) a gye­rekkel. Hozd a gyertyát és a gyufát – biccent felém, kimondhatatlan boldogságot osztva ezzel rám, hiszen én is fontos vagyok. Gyor­san kapom magamra a svájcisapkát és az itthoni, szakadtas kabátom. – A faládát is berakjuk, de a rádiót nem tesszük bele csak akkor, ha nagyon sürgősnek látszik az eldugása – fűzi még hozzá az ajtóból. Közben már indulunk a nagypincéből nyíló kispincébe. A baloldali sarokban van egy olyan güdör, ami engem teljesen ellep. Meggyújtja gyertyámat. A kis huzattól billeg a lángja, mozgatva a falakra vetített árnyékunkat. Apu letakarítja a fedődeszkákról a homo­kot, és beugrik, hogy a behullott homokot kidobálja. Nagyon gyorsan ténykedik.
- Maradj itt! Hozom a muzsikát.
- Jó! – mondanám, hogy siessen, de amúgy is folyamato­san rohan, amióta hazaért. Meg különben sem félek. Csak, egy kicsit. Olyan sejtelmes ez az egész, az árnyékok pedig nagyon félelmetesek. Nem merek hátra nézni. Remélem, nem éppen most támad az ellenség. Szerencsére, anyuék megjönnek a ruháskosárral, benne a szépen, gondosan becsomagolt értékek­kel.
- Apád?
- A muzsikáért ment a nagyszobába – mondom, de közben ő is megérkezik. A tokkal együtt egy nagy zsír­papírba tekeri. Elsőként ez kerül be, aztán a többi. Ráhelyezi a deszkákat, a rongyot, majd a lemezt, újabb deszka. A tetejére vékony réteg­ben homok kerül, és az egész álcázásaként a katlan és minden­féle lim-lom.
Most aztán, eszünk! – adja ki az újabb ukázt. Bár így mondja, de csak ő van elmaradva ezzel. – Ti meg gyorsan mosakodni, aludni!


Igen. Nagyon különleges volt ez a mai nap. Nem szokott előfordulni, hogy ilyen sokáig fent lehettünk. Az időt sem nagyon tudjuk, hiszen még az Esti Mesét sem adják a rádióban, nincs mihez viszonyítani. A gyorsított mosakodásért biztosan nem kapnék dicséretet, de már az ágyban vagyok. A távolból még hallom:
Éjszaka pálinkát főzünk Klári. Soha nem tudja az ember. Megládd’ nagy érték lesz idén a cefre! – dicséri saját munkán­kat, ugyanis irdatlan mennyiségű vadkörtét gyűjtöttünk össze a hordókba. Aztán a kertből a lehullott szilvával összekevertük, hogy lédúsabb legyen. Azóta abban rohad, bár apu szerint érik, vagy még azt is mondta, hogy erjed.
- Aha! Akkor hozok még be fát! – jelzi vissza édesanyám a helyeslés hangján.

A fal felé fordulok. Magamban felidézem a pálin­kafőzést. A legnagyobb fazékba két mosogató edénynyi cefre – borzasz­tóan büdös –, belekerül az a kis, három­szögletű állvány, rá az a lapos süteményes lemeztál. Az egész tetejére aztán – mint egy fedő – a lavór. Körben – a jó szigetelés végett – az összetételre kovász és egy hos­szú rongydarab kerül. Ezután felkerül a sparhétra (kony­hai tűzhely). A melegedésnek megfelelően kell a lavór­ban cserélni a hűtésre szolgáló vizet. Ez azért szükséges, mert a cefréből kipárolgó pálinka a lavór hideg alján kicsapódik, majd visszacsepeg a kis állványon lévő tálba. Ezt aztán még egyszer-kétszer újból át kell főzni, attól függően, hogy milyen erőset szeretnének csinálni. Apu – általában – erőset akar. Háromszor is átengedi. Édes­anyám pedig – huncutul – meg szo­kott menteni a máso­dik eresztésből egy kicsit. Ebből – valami aromával – konty alá valót (likőr, gyenge édes, asszonyitóka) szokott kotyvasztani.
Persze, a pálinkafőzés nem veszélytelen művelet, mert tavaly is felrobbant egyszer, amikor valami elfoglaltság miatt később vitték bele a hűtővizet. Minden csupa cefre volt, a bűzről nem is beszélve. Újra kellett meszelni a konyhát. A lavór – egész nevetségesen – olyan alakúra változott, mint a kidobott dinnyehéj, mikor már egy kicsit kezd száradni. A fazekat sem nagyon lehetett felismerni. Azóta jobban figyel­nek erre. Remélem most sem lesz baj.

Magamra húzom a takarót, és szokásomhoz híven végig­lapozom a mai napot. Micsoda nap… Budapest utcáin harcok folynak… Nem sikerült megtudnom ki és ki ellen harcol… A Magyar Rádió szünetelteti adását… Mi köze lehet a rádiónak a harcokhoz?… Ez a tüntetés vajon mi lehet, ha olyan, mint a fel­vonulás?… Lehet, hogy itt is tapsolnak, meg hangosanbeszélőz­nek?… Apu meg sem nézte az erődöt, a gumipuskát pedig megmo­solyogta… Nem értem az egészet… Ki lehet az ellen­ség? A godéniak, a váriak, vagy az alvég? Á! Dehogy, hiszen velük játszani szoktunk… Bár, mikor háborúsat játszunk, szok­tunk így választani… A kidobós játékban viszont már mások vannak velünk… A muszkák lehetnek ellen­ségek, mert a hábo­rúban is mindent elloptak. A fenét! Ők sem. Hiszen, ha a musz­kák a szovjetek – ahogy nagy­apám mondja – akkor rájuk mondták a felvonuláson: „Éljen a szovjet-magyar barátság…” A németek sem lehetnek, mert ott meg ott van Dodo, apu öc­cse… Nem nagyon értem… Mindegy, a mi erődünk kész… Az érté­keket elástuk, így fityisz a muszkák és a németek orrára! … Az iskolában azért majd többet megtudunk az egész­ről… Persze erre a számokra is rá kell még kérdeznem… Lehet az is, hogy nem szabadna játszanom velük?…