Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. A kisfekete

2010.12.29

A KISFEKETE


Az én falumban munkásemberek, munkáscsaládok laknak. Annak ellenére, hogy a környék tele van bányá­val. A zagyvaiak nem nagyon mennek a föld alá. „Szeretyi a zagyvai az eget laótni, oszt a harangszoót hallanyi” – mon­dogatta Gyula nagyapám. Ez valóban így lehet, hiszen min­denki a Fesziben, az Acélgyárban és az Erőműben dolgozik. Egy-két – máshonnét – beván­dorló volt csak bányász, de sokan dolgoztak még a bá­nyánál, akiket külszínieknek hív­tak. Az asszonyok pedig leginkább a gyerekekkel és a házi­munkával foglalatos­kodta­k. Azt írták a könyvükbe: htb., vagyis háztartásbeli. Ez azt takarta, hogy reggeltől estig folya­matosan dol­goztak.

Nálunk sem volt ez másként. Reggel mindannyi­unkat útnak indított édesanyám. Apunak betette a reggeli szalonnát, hagymát, kenyeret, vagy a zsíros kenyeret. Megjegyezném, hogy apu a munkában kapott védőételt, azt azonban hazahozta nekünk. Ez általában egy szelet, vagy egy kocka sajt, néha tej volt. Mi nagyon szerettük ezt a sajtot, hiszen a madárlátta ételt (Ez olyan étel volt, amit már a madár látott, mert megjárta a mezőt, vagy a gyárat. Aztán nem ette meg apu, és nekünk adta, amikor hazajött.) mindig különösen nagy becsben tartottuk. Édesanyám általában már megetette az állatokat, mire mi felkeltünk. Aztán útra tett engem és Erzsit, a mosako­dástól, az öltözködésen át egészen a tízóraiig. Sokáig azt hittem, hogy ezután pihenhet egy kicsit az ebédfőzésig, de egy iskolaszüneti nap alkalmával kiderült, hogy ilyenkor is megvan a munkája. Kapált a kertben, mosta, javítgatta a ruháinkat, és valahol mindig kellett takarí­tani, ablakot tisztítani, felmosni, vagy netán porolni, sö­pörni. Közben azért már előkészítette, sőt fel is tette az ebédet. Hagy rotyogjon magának. El-elszaladt a nép-boltba, vagy húsért Józsa Pali bá’-hoz, vagy a Mezőker-be, ha hiányzott valami. Délután ott folytatta, ahol abba sem hagyta, jött a mosogatás, majd a vacsorafőzés, este pedig a kézimunkázás. Minden este – persze első­sorban a hosszú estéken – volt mit tenni. Horgolta a füg­gönyt, az asztalterítőt, az ágytakarót, kötötte a pulóvere­ket, kardigánokat, sapkákat, sálakat, hímezte a falvédő­ket, kisebb terítőket, kefetartót. Ez nagyon érdekes volt, mert a vásárban megvette az anyagot, amire halványan – kék színnel – oda volt rajzolva a minta, amit ő színezett ki a hímzéssel. A feliratok is különlegesek voltak: „Fe­hér galamb száll a falu felett, viszi az én bánatos lelke­met.” „Kicsi vagyok én, majd meg növök én. Esztendőre, vagy kettőre nagylány leszek én.” Aztán ennek a fiús válto­zata: „Kicsi vagyok én, székre állok, onnét egy na­gyot kiáll­tok: Legény vagyok én!” Ezt már visszafelé is kívülről fújtuk.
Egyébként a falvédőt, kefe-, fésűtartót majdnem úgy lehetett festeni, mint mi a kifestőkönyvben szoktuk, csak éppen hímezni, szálvarrni kellett. Olyan szépeket csinált, hogy sok­szor a csodá­jára jártak a máshonnét jöttek. Különösen a virágmintás horgolás volt nagy divat akkoriban. Meg kell hagyni, na­gyon szépek voltak, még úgy is, hogy csak fehér cérná­ból készültek, a pálcikás és az üres kockákból alakult ki a kép, amit ábrázoltak. Annyira tetszettek mindenkinek, hogy mindig elkönyörögték. Általában még pénzt is adtak érte. Ebből bőven meg le­hetett venni a legközelebbi vásáron a hozzávalót, és még más egyéb dolgokra is jutott belőle. Legutóbb a török­mézet kaptunk ebből a pénzből. Nem tudom, miből csi­nálják, de nagyon finom. Csak az a hátulü­tője, hogy órá­kig kell mosni utána az embergyerek kezéről a maszatot, amit hagy. A ruháról talán ne beszéljünk, azért még a tasli is kijárt. Mikor aztán magadnak akarnád eltűntetni az ügyetlenséged nyomát, csak még nagyobb lesz a sá­rosság, mert még az a borzalmasan büdös, kockaszappan is csak nehezen boldogul vele. No, azért ez is egy olyan tapasztalat a porérintőknek, amire aztán még jobban kell figyelni.

Ezek a foglalatosságok azonban nem tartoztak az első sorba, mert például a föld – vagy ahogy felénk mondják „FŐD” – ezeket mind felülütötte. A helyiek a szántót neve­zik így. A kapálás, a töltés, a kocsolás, az ásás, az aratás pil­lanatok alatt átrendezték ezeket a fog­lalatosságokat, és as­szonymunkává kicsinylődött minda­hány. A föld, az igen! Az volt a minden. Még a dolgozók is kivették a legnagyobb munkáknál a szabadságot, hogy a lehető leggyorsabban végezzenek a teendőkkel. Érde­kes én nem nagyon tudom miért éppen akkor, és miért nem egy héttel később, vagy előbb kell csinálni, mond­juk az ültetést.
Ami azt takarja, hogy kapával kis gödröt ástak a felszántott földbe, és bele kellett rakni a krumplit, a kukoricát, vagy a babot, azután betakarták. Ez általában a tavaszi szünetben volt, így mi gye­rekek is kiköltöztünk – egész napra – a földre. A kapálás általában iskolaidőbe esett, ilyenkor a taní­tás után mentünk a földre. A kapálás abból állt, hogy megla­zították a pár centis, frissen kikelt hajtások mellett a talajt. A töltés pedig a nyári szünetre esett, amikor a már erős – 10-15 centis – növény bok­rocskák mellé szép kis dombocskákat kapáltak. Minde­gyik körré külön-külön. Tehát rengeteget. Nem is nagyon értettem, hogy bírják, mert ugye egyet-kettőt megcsinálni gyerekjáték, de reggeltől estig… És ameddig a szem ellát… De meg kell csinálni, ha nem akarjuk, hogy kis gubicsok (kicsi, méreten aluli) legyenek a tövek alatt, vagy ne apró csövecskék díszelegjenek a kukoricaszáron. Aztán a nyári szünet végén ásták ki a krumplit. Ezt én is nagyon sze­rettem, mert a kiskosárba kellett felszedni, külön a nagyokat, külön a kicsiket, a vágottakat, mert sajnos elkerülhetetlen volt, hogy egyet-egyet keresztül ne vágjanak a kapával, ami­kor kieme­lik. Ez az én alagutas szisztémámmal a kertben nem fordul­hatott elő, hiszen csak a puszta két kezemmel bányásztam alá. Ámde, akkor csak néhány darabról volt szó, most meg több zsák, sőt kocsinyit kellett kiszedni. Volt ezen­kívül még a kukorica-törés, ami már az iskolakezdés utánra esett, így mi gyerekek csak délután mentünk a földre. Sze­rettem ilyen alkalmakkor kint lenni a földön. Ott ettünk, ebéd után. Ott aludtunk, ha kellett. Ott tanultunk, és persze ott ját­szottunk is. Kint a földön. Szerettünk a földön lenni. Néha azért segítettünk is, de olyan sokáig tar­tott az egész, hogy gyorsan ráunt az embergyereke. Ilyenkor aztán csak úgy csináltunk, mintha…

Régebben ezért, nem nagyon szerették, ha segítek, ugyanis gyorsan átment a segítség játékba, aztán abból pedig csak a kár van, mikor elhomokozom a töl­tést. Jobban szerették a felnőttek, ha egy árnyékos helyen tesszük mi gyerekek a magunk dolgát. Ját­szunk.

Különösen szerettem az Angyal mamámmal járni a Pakópa alá – a földre – mert arra járt a fogaskerekű kis­vasút, Salgóra. A KISFEKETE. Itt a mi kijelölt játszó­helyünk egy egyedülálló kis fából, és a körülötte lévő néhány kökény- és csipkebokorból állt. Egész közel a vasúti sínekhez. Már messziről lehetett hallani, ha jött a csühös. Valószínűtlenül hegyesen fütyült, amikor valami keresztút közelébe ért, vagy bennünket, gyerekeket meglátott a mezőn. A legnagyobb örömünkre. A füttye végigcikázott az egész környéken, mint a villám, és még a visszhangját is többszörösen lehetett hal­lani. Kivétele­sen jó illatfelhőt hagyott maga után. Mi már alig vártuk, hogy megjelenjen a kanyar végén. Sok különös dol­got észleltem a csühössel kapcsolatban. Érdekes volt, hogy mikor Tarjánból jött Salgó felé sötét, fekete volt a füstje, és egészen lassan döcögött. Azt mondogatta ilyenkor, egész las­san: Ne-ki me-gyek! Ne-ki me-gyek! Apu szerint azért, mert felfelé kellett mennie, és ilyenkor nehezebb neki. Ez igaz lehet, mert amikor én hegynek megyek, igencsak ne­hezen érünk fel a Pakópa tetejére. Lefelé aztán szinte magától megy a lábam. Valami ilyen oka lehet annak is, hogy aztán vissza­felé szinte fehér a füstje, s úgy repül, mintha nem len­nének mögötte a kocsik. Vígabban is füttyent, miközben egész gyorsan ismétel­geti: Ha-za me-gyek, ha-za me-gyek! Nagyon gyönyörű volt ez a kisvonat. Ezért neveztem el Kisfeketének. Különösen szépen ragyogott, mintha mindig takarítaná valaki.
Pedig egyébként csak fekete színű, kisebb piros írással, no és néhol szép fémszínű. Úgy csillog, mintha tükör lenne. Aztán imitt-amott olyan részek is vannak, mint rézüst belseje, már­mint színben. Az egész együtt olyan, mint egy álom. Hű! Ha egyszer fel is ülhetnék rá! Az lenne az igazi. Többször álmodtam már erről.
Apu már nem annyira szerette, ha ide mentünk dol­gozni. Egyrészt, mert a feje búbjáig árasztottam el a kérdé­sekkel: Miért fütyül a csühös?… Miért csak az egyik kémé­nyén jön a füst?… Mitől csillog annyira?… Mitől sötét a füstje?… Miért rakják bele a szenet?… Miért nem egyformák a kerekei?… Kik szállhatnak fel rá?… Másrészt, mindig az volt a végkifejlet: Apu! Mikor mehetünk mi is rajta?

Egyszer aztán bekövetkezett a nagy ünnep. Apu úgy jött haza dologból, hogy holnap megyünk felvonulni, Tarjánba. Május Elseje. A dolgozó nép ünnepe. Az első Május Elseje, amire én is mehetek. Méghozzá autóval visz­nek a Fesziből, azzal a naggyal. A felvonulás után pedig mi ketten kivonatozunk Salgóra. Hű! Az angyalát! Valami akkora öröm ért, hogy szinte minden eddigit simán felülüt. Egész estig meg sem álltunk. Anyuval készítettük a ruhát, én úgy pucoltam a cipőmet, mint Mikuláskor… Zsebkendő a zsebbe… Kis igazítás a nad­rágon. Kantárja Húsvét óta meg­rövidült, de lehet az is, hogy én nőttem… Mindenesetre egy centivel odébb kell varrni… Ing-vasalás. Szinte repülök a büszkeségtől. Nem is nagyon kérdezek, nehogy elbaltázzak (elrontsak) valamit, és a végén itthon maradok.
Az asszonyok – mondja édesapám – csak a Bocfáshoz jönnek majd gyalog, mert ott adják az enni­valót. Ezzel egy kicsit hizlalja a lelkemet, büszkeségemet.


Egyébként, ezt már a Rónai-oldal felé említi, hiszen még májusfá­ért kell mennünk. Apunál egy kisfűrész, egy kis­fejsze, nálam a saját kisfejszém. Apu egyik munkatársa csi­nálta. Éppen kézre való. Már majdnem átéri az ujjam a nye­lét, a feje pedig akkora, mint egy gyerektenyér, így nem okozhat gondot a felemelése, mint a felnőtt-fejszéé. Egyéb­ként éle is van, de korántsem olyan, mint a nagy­testvérének. Ez a fehértörzsű fa – egyébként, amit május­fának szoktunk állítani – a nyírfa. Nagyon különleges, hiszen a kérge alatt édes. Angyal nagy­apám kis vályút faragott az egyikbe, és mikor visszafelé jöt­tünk a fagyűjtésből ez a kis edényke megtelt a levével, mi pedig megittuk. Hihetetlenül finom. Kicsit hasonlított a mézre, csak hígabb annál, és volt valami különleges íze is. Igazi gyerekcsemege. Aztán persze arra nagyon kellett ügyelni, hogy ne nagy sebet ejtsünk a fán, nehogy kiszá­rad­jon.
Kiválasztottuk a legsudarabb, nyílegyenes törzsű, szép koronájút. Ez éppen akkora volt, hogy apu elbírta. Még akkor is, ha az előre néző alja és a hátra eső vége már a földet súrolta. Nekem pedig egy rám szabottat. Ezt mindig édes­apám választotta ki, mert én a nagylegénye­sedésben mindig nagyobbat szerettem volna, mint amit a tehetségem elbír, aztán csak a kínlódás jött utána. Gon­dosan rendbe tettük a vágás helyét, mert valószínű, hogy így újrahajt. A tavalyinak a helyén már kisebb bokor volt. Egész magas. Föl sem értem a tetejét. Ezt mindig rendbetettük, úgy hogy a legerősebb ágat hagytuk meg, a többit kivágtuk. Sőt még a tavalyelőttihez is vissza­mentünk egy szemrevételezésre, és levágtuk az alsó ága­kat, vagy ha netán újrabokrosodott alulról, akkor azokat is eltűntettük. Ezért voltak olyan szép magasak néhány év alatt. Azt is gondolhatta volna valaki, hogy a sajátunk, pedig nem. Csak a zagyvai ember úgy gondozta az erdőt, mint a sajátját.

Hazaindulunk. Elől a nehézszerelvény, hátul a kisebb. Nagy szerencse, hogy lefelé kell mennünk, mert így szinte inkább vissza kell fogni a lábunkat, nem pedig emelni. Ott­hon aztán már az asszonyok vártak a szalagra vágott krepp-papírral. Ezzel feldíszítettük a koronáját, és a kapuoszlophoz erősítettük. A nagykapuhoz a nagyob­bat, a kicsihez pedig az enyémet.

A kellemesen dörmögős hangú bácsi mondja az esti mesét. A kiskakas gyémánt fél krajcárja. Nagyon szépen mesél. Olyannyira, hogy egyszer csak azt hallom:
Kelj fel! Ébredj, megyünk! – Egyébként sem vagyok egy nyöszörgősen kelő, de most még a nap is rácsodálkozik a fürgeségemre. Ne tudja meg senki, de mint a kisangyal (szó­fogadó) mosakszom. Még a lábamat is. Reggel! Ez kisebb csodának számít. Az sem okoz gondot, hogy jéghideg a víz. Magam törölközöm, magam öltözködöm. A rikítóan fehér zokni felvételekor vagyok egy kicsit bizonytalan, hogy melyik a jobb-, és melyik a ballábas… A tükör előtt nem nagyon szoktam megfordulni. Most szinte meg sem ismer, amikor elé állok, pedig csak a sérót akarom belőni. Az any­ját! Ez a kakastaréj, a fejem búbján semmiképpen sem akar lelapulni. Már háromszor is bevizeztem, de nem. Nem enge­delmeskedik. Úgy próbálom megoldani a helyzetet, hogy a fejemet belenyomom a dunnába, hogy csak a fenekem látszik ki, így talán a testem súlyától majd lenyomódik. Édesanyám éppen ekkor nyit be a szobába:
Nem szégyelled magad? A tiszta ruhában lustál­kodsz! – s már lendíteni készül a kezét, mikor kiugrok, és mondom a nagy problémám:
- Á! Dehogy! – kacagom. – Csak a kakastaréj nem akar leállni sehogy, pedig már megvizeztem.
Ő már kezdi a jól bevált módszert. Megnyálazza a tenyerét, majd megdörzsöli vele a fejem búbját, s már meg is oldódott a baj. Átlibbenek a konyhába. Leküldöm a szalonnás tojást. Menetkész vagyok! Indulunk. Anyu még kis kezelést vesz a szám körül:
Úgy néz ki, mintha a kutyát szoptad volna.

Apu szintén csillog az ünneplőben. Sikerült a borotvál­kozás egy-két vérzését is elállítania. Először tim­sóval, majd újságpapír szélével. Csak egy picit látszik a helye. Kabátja is van, meg nyakkendője. Ezt nem igazán tudom, miért veszi fel, mert sokszor, mikor kiérünk a kapun, már veszi is le. Először a nyakkendőt tűri a zse­bébe, majd a kabát is lekerül, aztán visszájára fordítva szépen összehajtja, s a hóna alatt viszi. Kis idő múlva az ing úját is feltűri, hiszen ragyogó idő van. Szinte nyár. Az út melletti barack és szilvafák illatoznak a virágtól, a fű szépen zöldül, no és az őszi vetés is.
- Elmentek Lacikám?
- Igen. Tarjánba megyünk, felvonulni. Nagyon szépek a fáid Jóska koma.
- Csak a Fagyosszenteket ússzuk meg. Azt mond­ják: idén eltolódik.
- Majd befüstölünk neki egy kicsit. Csak nagy hideg ne jöjjön, mert akkor ott ette meg a fene.

Leérünk a Feszi-gyárhoz. Ennyi embert! Felszál­lunk a teherkocsira. Ez azért túlzás, hiszen én alig tudom meg­mászni a végébe tett létrát, olyan messzire vannak egymástól a fokok. Lócák vannak feltéve a platóra, arra lehet ülni. Nagyon izgulok. Mi történik, ha elindul? Nagyon erősen kapaszkodom. Egyik kezemmel a lóca szélét, másikkal apu kezét szorítom.

Már éppen zsib­badni kezdene, amikor nagy kiabálás után megrándul. Persze ettől mindenki hátra, majd előre lendül, de utána nincs gond. Szépen lassan megyünk egészen a hegyte­tőig. Onnét aztán nagyon begyorsulunk, úgy kell meg­húznom magam, olyan nagy szél kezd fújni. Apu azt mondja, hogy ez nem szél, hanem az autó mozog, ilyen­kor érezzük úgy, mintha szél fújna. Az is nagyon érde­kes, hogy a fák, meg a pintértelepi házak is – májusfás­tul, kapustul – szaladnak mellettünk. A ponyi-pusztai nagy kanyarban felis­merem azt az utat, amelyen gyalog szoktunk Tarjánba jönni. No, és ahol visszafelé jövet már legtöbbször a hamvasban landolok a fáradság miatt. Akkorát lehet benne aludni, hogy annak nincs párja. A nagy kanyar után pedig jól láthatom a fogaskerekű kis­vasút sínjeit. Innét indul felfelé, Salgóra. Nem is tudom, melyiket várom jobban, a felvonulást, vagy az utazást a fogaskerekűn. De azért magamnak titkon bevallom, hogy az utóbbi jobban birizgatja a fantáziámat. Elmegyünk az Acél­gyár mellett, majd gesztenyefasorhoz érünk, ami az Olvasó után következik. A nagy munkásünnep tisztele­tére – akár hiszi valaki, akár nem – virágba öltöztek a gesztenyefák, vagy ahogy mamám mondja: „Virít a geszkenye”. Vissza­térve az Olvasóra, ez olyan, mint a mi Nagytermünk, vagy ahogy mostanság emlegetik Kultúrházunk, de olyan gyö­nyörű, cirádás az oldala, az ablakai, a teteje, meg egyáltalán mindene, hogy öröm ránézni. Apuék a színtársulattal szoktak itt szerepelni. Azt ígérték nekem a próbán, hogy legközelebb engem is elvisznek. Ez bizony nagyon jó lenne, mert ha ilyen gyö­nyörűséges kívülről, belülről sem lehet kutya. Már alig várom, hogy mehessünk az előadásra. Szerintem, valamikor ősszel vagy télen kerülhet rá sor, mert így nyáron nincs idő a szórakozásra. Próbálni viszont, már teljes gőzzel kell.

Lassít az autó. Fékezéskor mindenki előredől. Mit, hogy előredől?! Ha apu nem lenne mellettem előre is busangáznák (guruló esés, melyet a kisebb dombokon gyako­roltunk is) a vezetőbódéig. Bekanyarodunk az Acélgyári Iskolánál, és a belső úton leszállunk, legalább-is én, mert apu azt mondja lentről, hogy ugorjak. Én per­sze ugrok. Ő pedig elkap. Ez nagyon jó és érdekes. Szállni, mint a madarak, vagy a felhők, pedig ez most rövidebb ideig tart a cseresznye­fás repüléstől. Tavaly ugyanis az történt, hogy felmásztam a feketecseresznyés fára, no és nem tudtam lejönni. Ott dek­koltam egész délutánig, míg megjött apu munkából. Akkor is azt mondta: ugorjak. Ugrottam. Valósággal repültem. Ilyen-kor egy pillanatra megáll az idő, míg a kezében landolok. Hihetetlenül jó érzés, aki teheti, próbálja ki! Megéri.
Közben a cefreszag megcsapja az orrom. Osztják a stampót. Aki felvonulni megy – kötelező menni – az kap egy kupicával előtte, aztán utána még egyet, meg virslit, bort vagy sört. Mi pedig Bambit kapunk. Csattantós a teteje. Nagyon finom. Kár, hogy kevés… Apu is lenyomja a porciót. Borzasztóan büdös, az íze is rettene­tes. Olyan: híhogós. Alig kapni utána levegőt, és szédel­gősebb, mint mikor beveri az embergyerek a fejét. Ezt onnét tudom, hogy kipróbáltam… Hííííj! A nemjóját! Fel is került a SOHA TÖBBET listára.

Szinte mindenki kap a kezébe valamit. Nekünk is adnak egy zászlót. Az a másik bácsi meg valami fogas­kereket tart, a harmadik pedig egy írást, amott pedig egy kopasz ember fényképét, de olyan nagyot. Menni azon­ban még nem megyünk, csak állunk itt egyhelyben. Nem tudom, mi lehet?… Miért nem mehetünk már?… Sze­rintem, ennyivel később is elindulhattunk volna…
No, végre! Megindult a menet. Nagyjából sorban állunk, mint az óvodában, csak sokkal többen vagyunk. A sor viszont egyenesebb, nem olyan, mint az ökörhugyozás… Ismét állunk… Mit kell ezzel annyit cicózni?… Gyerünk, aztán kész!… Még a nagytemp­lomig sem értünk… Közben megéheztem. Ilyen helyen azonban tűrni kell… Nem nyag­gathatom aput sem tovább, hogy mi a fenére várunk… A zsebéből – mintha érezné a nyugtalanságom okát – előkerít egy stolwerkot. Nagyon idő­ben… Ezzel el vagyok, egy ideig… Egyre hangosodik a zene. Indulófé­léket játszanak, közben pedig néha ilyen ért­hetetleneket mondanak, aztán tapsolnak: „Éljen a megbont­hatatlan szovjet-magyar barát­ság!… Éljen Rákosi!…Tovább a Lenini-úton!… Arccal a vasút felé!… Éljen a munkás-paraszt kormány!…” Aztán változik a szöveg: „A Zalka Máté brigád a tervet 120 száza­lékra teljesítette, ezzel a mun­kaversenyben a második helyen végeztek… A brigád tagjai – a párt és Rákosi elvtárs irány­mutatásával – biz­tosították a folyamatos anyagellátást, ezért oklevelet kaptak…”
Én nem nagyon értem, de ők biztosan, mert nagyon tapsolnak. Aki bemondja, szintén tapsol. Nem tudom, miért kell magát ünnepelni. A Nagyteremben csak a közönség szo­kott tapsolni. Egyébként egyre közeledünk, hiszen egyre job­ban dübörög, harsog a hangosan beszélő. Szinte szétveti a fülünket a sercegő hangszók erdeje. Az útszélén egyre sűrű­södik a tömeg, ahol köteleket feszí­tettek ki, hogy a nézők ne jöhessenek le az útra. A kato­nák pedig ott álltak, hogy a fel­vonulók el tudjanak masí­rozni. Már szinte elviselhetetlen a dübörgés. Rendeződ­nek a sorok. Egyszerre lépnek. Én is próbálok… Nem sikerül. Legfeljebb kettő-hármat tudok együttlépni. A nagyok nagyon nagyokat lépnek… Ilyenkor aztán igazítani kell az egyszerre lépést.
Néhány lépés után, már megint igazítani kell a lépésemet, közben valami színpadhoz érünk, ahol úgy állnak az embe­rek, mint a kórusban. Csak most ők tapsolnak meg bennün­ket. Milyen érdekes! A bemondó most éppen apu gyáráról, a Vasötvözetgyárról beszél. „A gyár dolgozói 180 tonna ötvöző-anyaggal többet termel­tek a tervnél, így nekik köszön­hető, hogy több ezer tonna acélt tudott a Népgazdaság előál­lítani, a pártunk és Rákosi Mátyás iránymutatásával… Éljen a Párt!… Éljen Rákosi Mátyás!”
starjan1945majus.jpg- Apu, apu! Ki az a párt? – kérdezem, de már foly­tatni sem tudom, úgy megszorítja a kezem, ezzel jelezve rosszallá­sát. Ilyenkor, muszáj hallgatni, mert könnyen repül a füles. Most még erősebb a szorítás, ebből gon­dolom, még jobban csendben kell maradnom. Még azt sem mondhatom: piszko­sul fáj! Szerencsére, ahogy továbbhaladunk egyre enyhül. Mikor kiszabadul a kezem a satuból, rövid ideig kivárok. Már éppen kérdezném újra, de édesapám megelőz:
- Te buta gyerek! A párt az nem valaki, hanem valami, amihez még kicsi vagy. Rákosi pedig a párt vezetője – előzi meg az újabb kérdésemet. Már nagyon érti ezt. Szinte mindig tudja, mit akarok kérdezni, de azért most is tudok újat nyúj­tani:
- Melyik az? – vágom ki. Nagy kacagás a válasz, de még a mellettünk lévő emberek is kacagnak.
Az ott a képen – mutat egy táblára.
- Hú, de nagy kerek, kopasz feje van! – nagy csend támad. Lehet, hogy ezt nem kellett volna mondanom. Apu is belesápadt. Próbálok igazítani: – Tényleg meg szokta mutatni, mit kell csinálni? – Marad a csend, bár egy kis kun­cogás hallatszik az előttünk lévő sorból. Nem vagyok biztos az igazítás sikerében. Értetlenül nézek magam elé. Várom a letolást. Legalább azt tudnám: nagyot vagy kicsit hibáztam?

- No, most már elég a butaságból! – veszi erélyesre a hangját apu. – Inkább siessünk, hogy minél előbb oda­érjünk a fogaskerekűhöz. – Tényleg már széled szét a sor, szerencsére ez az éktelen hangzavar is csitul. A hát-sóúton sietünk. Én talán már inkább futok, de ugye: min­dennél fontosabb, hogy felülhetünk a fogaskerekűre. A gyárkéménynél, már apu nya­kában vagyok, mert nem nagyon tudtam tartani a lépést. Nagyon kell sietnünk, mert apu munkatársánál van az a papír, amivel felülhe­tünk. Ő pedig előttünk van legalább egy foci­pályányira. No, végre! Odaértünk a Salgó-kapuhoz. Innét indul. Az a kopaszos ember számol bennünket, persze csak a felnőt­teket. Még két hiányzó van. Most mi lesz? Legalább tudtam volna ki, akkor szóltunk volna nekik. Azért remélem, mi mehetünk. Igaz, hogy még az sincs sehol, amire felülhet­nénk. Nagyon sokan vagyunk, csak le ne maradjuk.
- Apu! Ennyi ember is felfér? Mi lesz, ha nem érnek ide? – fejezem ki bizonytalanságomat.
- Fel bizony! Minden kocsira fel lehet ilyenkor szállni, mert csak embereket visz – nyugtat. – Márpedig mi akkor is megyünk, ha Lajcsiék nem érnek ide. Leg­feljebb lemaradnak – nagy kő esik le a szívemről.
- Apu! A mozdonyra is felmehetek? – hozom elő a leg­nagyobb álmom.
- Örülj, hogy egyáltalán akárhová felszállhatunk, te kölyök! – mondja a legnagyobb elkeseredésemre. Eléggé sértve érzem magam, kicsit még durcáskodom is, mint a lányoknál szokás. Közben megérkeznek a hiányzók. A csühös azonban még sehol! Egyre többen vagyunk, már a végét sem látni. Jó helynek vélem a miénket, mert két méterre lehetünk a sínektől, alig néhányra attól a kis­háztól, ahová mindenki tekintget. Mindenki egyre nyug­talanabb. Mi történhetett?… Csak nem valami baj van?… Éppen ma?…

Még nagyapámtól hallottam, hogy valamikor nagyon régen kisiklott a fogaske­rekű, aztán sokan meghaltak. Valaki, a salgói, távolabbi rokonok közül is ottveszett. Mindig szok­tunk, Mari mamámmal, anyuval és Mariska keresztanyámmal vinni a sírra virágot, gyertyát Halottak Napján. Ilyenkor én mindig nagyon fontos beosztású vagyok, hiszen nekem kell meg­gyújtanom a gyertyákat, ami nem is mindig olyan egy­szerű. November elején már sokszor erős a szél, így a kis lángocs­káknak ezzel is meg kell küzdeniük. Azért legtöbb­ször sike­rül, hiszen keresek a síron szélárnyékos helyet, vagy eléállok, de legvégső esetben szorosan egymás mellé rakom őket. Ettől nagyobb lángocska lesz, amivel a szél nehezen bír el. Előfor­dult már, hogy a zagyvai temetőben, apu gyerek­testvéreinek sírján, semmiképpen sem akart égni. Azért, mert szinte már nem is szél, hanem vihar volt, esővel kombinálva. Végül mégis megoldottam a helyzetet: a gyertya papírjából kis házat építettem köré, így elég szépen ellenállt. Sajnos ennek aztán nem lett valami jó vége, mert a papír lángra kapott, még a virág is megpör­zsölődött, mire nagy nehezen eloltot­tuk. Mondanom se kell, hogy nem voltam túldicsérve a dolog után.

Mi a fene lehet már, tényleg? Hiába ácsorgunk. A fel­nőttek cseverésznek mindenféléről, de mi gyerekek nehezeb­ben bírjuk a várakozást. Imitt-amott már sírás hallatszik, az unatkozás nyomán kialakult rosszalkodás utáni füles eredmé­nyeként. Én, viszonylag jól tűröm. Az apu zsebeinek rejteké­ből előkerülő egy-két frutti ismét sokat segít. Nocsak! A távolból mintha a már jól ismert füttyentést hallanám a domb mögül. Nagyon jellegzetes ez a hang.
- Apu, apu! Jön a Kisfekete! – hívom fel a figyel­mét, hiszen annyira belemerült valami hegesztési újítás megbe­szélésébe.
- Csak a füled cseng, gyerek! Ne nyugtalankodj! Majd kijön a forgalmista és bemondja, ha jön. – Próbál lehiggasztani, pedig én közben újból hallom. Távolról, de egyre tisztábban a semmivel össze nem keverhető magas hangot.
- Apu! Ez pedig ő! A Kisfekete – győzködném, de a következő pillanatban előjön a majdnem egyenruhás ember, kezében kis táblácskával:
- A vágány mellett tessék vigyázni! Vonat érkezik. Menjünk távolabb! Fogják a gyerekek kezét, és csak akkor szállhatnak fel, mikor azt mondom! Az engedély­papírokat készítsék elő! – Közben már egész közelről visszhangzik a Kisfekete „Há”-ja. Ezt aputól hallottam, hogy ez a hegyes hang a „Há”, és már majdnem felső „Cé” a kottán. Feltűnik a gyönyörűséges. Most is ragyog, csillog. Húznám aput köze­lebb, de nem lehet.
Kérdezzük meg a bácsit, aki vezeti, hátha mégis fel­mehetek a mozdonyra! – próbálkozom újból.
Már megmondtam, hogy nem lehet! – mondja ellent nem tűrve. Persze azért én teljes súlyommal arra felé szeret­ném terelni.
A mozdony is ráérezhetett az óhajok-óhajára, hiszen közvet­len előttünk áll meg nagy gőzfelhővel. Még erő­sebbre veszem a figurát. A vonatvezető – később megtu­dom, hogy masinisztának hívják – leugrott a megállás pillanatában, én meg a másik kezemmel gyorsan elkap­tam a kezét. Ő nagyon meglepődött, de kiolvasta elkese­redettségem okát:
- Mi van édesapám? Meg akarod nézni a moz­donyt? Gyere, siessünk!

illusztracio_02.jpgApu nagyon meglepődik, de nem mond ellent. Sőt ő is jön. A mozdony közelről még varázslatosabb, még csillogóbb-villo­góbb, mint gondol­nám. Érdekes, hogy ennek nincs annyi kereke. Amelyi­ket a Kotyaszon szoktam látni, annak eggyel több kereke van, ott középen. Kicsit per­sze másutt is más, hiszen másik lehet, mert nem lehetne csak úgy cserélgetni. A masiniszta, a hónom alá nyúlva felemel az ajtó helyéhez, ajtó ugyanis nincs. Nagy hőség csap meg. Nyitva van egy olyan valami, mint a kemence ajtaja, és benne ég a hatalmas tűz. Egy nagyon kormos arcú bácsi pedig pakolja bele a szenet. Ő a fűtő. Három kar van a moz­do­nyon. Nagyon szépen ki van fényesítve a végük, de kor­mányt nem látok. Aztán lóg egy olyasmi, mint a lókengyel. A kedves hangú masiniszta ismét felemel.
- Húzd meg! – biztat! Nem merem, de tovább báto­rít. Meghúzom.
- Húúú! – Akkorát fütyül, hogy szinte bedugul a fülem. Borzasztóan tetszik.
- Meghúzhatom még egyszer!
- Persze! – kétszer húzom meg egymás után. Ez nagyon nagy dolog, gondolom magamban. Szerintem fülig ér a szám. Az a vicces, felvégi bácsi most biztos mondaná, hogy: „Meég szerencse, hogy ott a filed, külön­ben körbe bazsalyítanód a fejed, gyerek.”
- Most már mennünk kell – mondja apu.
- Igen – erősíti meg a főnök, akinek olyan ragyogó fekete a haja, mint maga a mozdony. Lenyújt apunak, aki a hóna alá kap. Szinte már futunk hátra a többiek után, én pe­dig igyekszem integetni és köszönni:
Csókolom Bácsi! Köszönöm! Nagyon szép a mozdo­nya! – mondom halkan, pedig kiabálni szeretném, de nem tudom túlkiabálni a hangzavart.
A sor legvégére érünk oda, még éppen időben, ugyanis a mi csoportunk következik. Felmegyünk. Érde­kes ez a kocsi. Úgy vannak a lócák, ahogy a teherautón voltak, csak itt olyan íve­sen. Minden hely foglalt. A sarokban szorítanak nekünk helyet. Apu leül, én pedig az ölébe. Indulhatnánk már. Nem tudom, mi tarthat ennyi ideig? Akik nem fértek fel, azok úgyis csak a következő­vel jöhetnek. A Kisfekete hallgat rám, mert füttyent egyet, a következő pillanatban pedig megrán­dul. Nagyon lassan megyünk. Lentről sokkal gyorsabbnak tűnt. Most talán már egy kicsit gyorsul, ahogy egy kicsit sö­tétebb füstöt fúj. Nagyon jó a szaga, olyan, amilyet máshol nem nagyon szagolhatunk. Mikor a Kotyaszon elhaladt mel­lettünk is mindig mondogattam, de a felnőttek kinevet­tek, így most sem lehet ujjongani. A nagy kanyarnál ballagunk. Lát­szik a gyalogút, amelyiken az Őrhegy-kereszt felől szok­tunk érkezni. Most már egész szépen gyorsulunk. Néhány ház lát­szik.
- Apu! Ez milyen falu? – töröm meg a csendet.
- Ez még mindig Ponyi-puszta, csak itt ilyen mes­sze vannak a házak egymástól. Ezért puszta a neve. Figyelj! Nemsokára megállunk.
- Miért? Már senki sem fér fel – fejezem ki tanácstalan­ságomat.
- Ne butáskodj! Csak kicserélik a mozdonyt.
- Elromlott?
- Á! Dehogy, csak a hegyre a másik bír felhúzni ben­nünket.
Nocsak! Indítja be az agyamat. Akkor ezért volt ennek kevesebb kereke. Az elmélkedés közben megál­lunk. Itt négy sín van, egymás mellett. A másik mozdony előbbre áll, és valahogy helyet cserélnek. Azt azonban innét nem látni, hogyan?
m1.jpgMindegy. Az biztos, hogy amelyik eddig húzott most már a másik vágányon van. Akkor most már kezdem érteni: ez nem is a Kisfekete volt.. Sőt! Inkább, két Kisfekete van. Mellet­tünk halad el éppen. Integetek, de nem vesz észre a masi­niszta, csak kicsit később. Visszainteget. Sőt! Füttyent is egyet. Nagyon büszke vagyok. Nekem integet, nekem füt­tyent. A következő pillanatban megrándulunk, de visszafelé. Meglepődök, de újabb fütty elölről, és már indulunk is, a jó irányba. Nagyon érdekes. Két Kisfekete van. Haladunk. Most érünk oda, ahol anyuval voltunk a Csemetében. Nehezen haladunk. A Kisfekete folyamato­san azt hajtogatja: Ne-ki me-gyek! Ne-ki me-gyek! Ne-ki me-gyek! Szíííííííí-Fu! Ilyenkor fehér gőz jön ki az olda­lából. Aztán folytatja tovább, az elejé­ről: Ne-ki me-gyek! Ne-ki me-gyek! Ne-ki me-gyek! Szíííííííí-Fu! Elhaladunk a földünk mellett. Meg is jegyzem apunak:
- Szépen fel van szántva. Mikor jövünk a földre?
- Majd! – mondja örömét alig leplezve, hogy erre is odafigyeltem. Egyébként itt már egy kis időre megkönnyeb­bül a csühös, mert egy darabig nincs emelkedő. Viszont szé­pen látszik a Pakópa. Következik az alagút. Sötét. Gyalog, a kószálások közben sem mertem bemenni. Majd a Brenz-alja jön. Itt is van néhány ház, mielőtt nekirontanánk az újabb emelkedőnek. Erre már hatalmas tölgy- és cserfák vannak, míg arra lejjebb csak akácok nőnek. Még egy-két szí-fu, aztán előtűnik Salgó.
Ismét laposabb a táj. Nem kell annyira erőlködnie. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy megjöttünk!
- Vissza is ezzel jövünk?
- Nem lehet! Hozni kell a harmonikát. A nagy teherau­tóval megyünk, ami Tarjánba bevitt. – Érdekes, hogy mikor apu kijelent valamint, az úgy van és kész. Nincs apelláta (ellenvetés)

dornyay-jpg.jpgGyalogolunk. A Bocfáshoz. Irtózatosan messze van, pedig most félútról megyünk, mint máskor. Egyre nehezeb­ben tartom a lépést. Apu észreveszi, és már repülök is fel. Fel a nyakába. Nagyon szeretek innét szétnézni. Sokkal mes­szebb elláthatok. Megcsodálhatom a somoskői és a salgói várat, hiszen majdnem körbe megyünk rajta. A Menedék-ház előtti dombtetőről aztán már szaladok. Nagyon megéheztem. Előbb érek a hatal­mas bikkfákhoz. Előttünk már ott van az a gyönyörű ház, aminek az oldalán ilyen szépséges folyónö­vény fut fel – úgy hívják: borostyán –, bár most még nem annyira szép zöld.

Rengeteg ember van a ház előtti placcon. Be is várom aput, hogy jelezzem neki:
- Nagyon korog a gyomrom!
- Nekem is! Majd intézkedünk! – fogja meg a kezemet, és megyünk a tömeg közepe felé. Elég nehéz az előrehaladás, mert mindenkivel kezet kell fognia, hiszen mindenki ismeri:
- Szevasz Laci! Jöttetek?
- Sietnénk!
- Persze, menjetek előre! Szóljon az a muzsika! Minél előbb!
- Hogy vagy Lacikám? Hú, de megnőtt ez a legény! Ott van a harmonikád az ülésen.
- Eszünk, aztán mehet.
- Végre, megjöttetek! Engedjétek előre Laciékat! Azzal is előbb lesz zene. Józsikám! Gyorsan add ki a Laciéknak! – Apu a fülembe súgja:
- Ő a főnök. – Ez valami nagyon nagy dolog. A főnök előrevesz bennünket. Ebből is látszik édesapám fontossága, pedig csak hegesztő. No, de emellett: HARMONIKÁS!


Pillanatok alatt megkapjuk az adagot. Hasonlít a kol­bászra, de ez virsli. Otthon nem nagyon telik rá, inkább húszas kolbászt szoktunk venni. Összesen tíz darabot kapunk, mustárral, kenyérrel. Apu­nak sör, nekem, Erzsinek, anyunak Bambi. Alig bírjuk. Már kezdek azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha nem jönnek, amikor hallom anyu hangját:
- Laci! Itt vagyunk! – körbenézek. Nem találom őket. Apu egy nagy fa felé mutat, és tényleg ott ülnek. Nem túl messze a forrástól. Rohanok. Összekoccannak az üvegek. Hoppá! Vissza kell fogni, nehogy még ös­szetörjön. Már méterekről újságolom:
- Erzsi! Képzeld! Voltam a Kisfeketén… Kétszer is meghúztam a fütyülőjét… Nem is egy, hanem két Kisfekete van… Integetett nekem a masiniszta… Átment az alagúton is… – mondanám részletesebben, de:
- Egyél már gyerek! Kihűl! – Tényleg. El is feled­kez­tem a gyomromról. Kettőt legyűrök, s máris jöhet a Bambi. Nagyon finom. Nem véletlenül énekelnek róla a rádióban. Hagyok az alján egy kicsit, a jobbidőkre, tar­talékba.
Alig néhány perc és máris a forrásnál vagyok. Kedvenc elfoglaltságom a vízben játszani. Kis gátat épí­tek, a kifolyó­tól néhány méterre. Közelebb nem lehet, mert legutóbb leto­lást kaptam miatta. Ilyen távolságban már nem szól senki. A gát mögött meggyűlik benne a víz. Ahogy megtelik, akkor pedig elengedem. Aztán újra kezdem. Nagyon jó érzés, hogy arra megy, amerre én akarom.

A távolból már hallatszik, hogy apu beindult a zenélés­sel. Elég sokan állnak körülötte. Táncolnak. Én meg elkezdek fázni. Ilyenkor tavasszal még elég korán lemegy a nap. Vis­szaszaladok a pokrócunkhoz. Keresem a meghagyott Bam­bimat.
- Anyu! Hová lett az enyém? – kérdezem kétségbe­esetten, s szinte már a mécses is eltörni készül (sírás).
- Megittam, de az a teli üveg a tiéd. Van egy Pityu-cso­kid is. Kéred?
- Naná! Stolwerk is van?
- Azt majd hazafelé kapsz. Ne menj messzire, mert las­san indulunk haza!

Jobb híján, lecsüccsenek a pokróc végébe. Elvagyok, ahogy szoktam. A Pityu-csoki papírjából repülőt hajtogatok. A fényesből pedig hajó készül. Nagyon nehéz ezt ilyen kicsiben megcsinálni. Otthon már csináltam ettől kisebbet is. Érdekes, hogy ehhez már gombostűt kellett használni a megfelelő hajlatok elkészítéséhez. Nem hiszem, hogy csak én szeretek papírt hajtogatni. Minden gyerek szokott papír-repülőt, hajót bütykölni, de ilyen kicsiben nem nagyon szoktak. Ide tartozik, hogy a legkisebb művem egy csákó volt. Szerintem, nem volt nagyobb egy stolwerknél. Ez aztán igen kicsi. Nekem nagyon tetszett. Mások nem nagyon hederítettek rá (nem vették semmibe, nem figyeltek rá). Megfelelő rejtekhelyet kell ezeknek a daraboknak találnom, mert pillanatok alatt kisuttyanhat a szemétre vagy a tűzre. Egyszer már jártam így, egy csoki-papír hajóval. Majdnem megsirattam. Aztán a zsebembe sem lehet tartani, mert anyu észre sem veszi, máris kimossa, zsebpiszokká dörzsölve a művemet. Mindegy, most már nem gond. Elmúlt. A Pityu-csokis méret egyébként sem annyira különleges, mégis nagyon jó érzés, ha mondjuk, még úszik is a vízen. A repülő az már teljesen más tészta, mert az aztán már ilyen pirinyó változatban legfeljebb zuhanórepül. Még néhány fordítás, hajlítás kéne, de megszólal a zeneszünetben a teherautó sofőrje:
- Indul az első kocsi. Aki ezzel akar menni, jöjjön! Fel­szállás!
- Szaladj! Keresd meg Erzsit! – Gyorsan meglelem, kicsit távolabb a placctól. Táncolnak a hasonló lányok­kal. Maradna még, de nincs mese.

Összeszedelődzködünk. Sajnos csak mi megyünk. Már tudom: Apu marad. Így nincs kocsira és kocsiról repülés. Arra megyünk, amerre még nem is nagyon jár­tam. Fázom. Megkapom a kedvenc csokimat. Elmajszo­lom, aztán odabú­jok anyu árnyékába.