Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Medves-laposa

2010.12.29

 

MEDVES-LAPOSA

 

 

 

 


- Nehéz az élet – mondogatták szüleim, ha valami olyan kiadásról esett szó, ami: jó lenne, de... Sajnos eb-ből aztán egyenesen következett, hogy néhány elenged-hetetlennek vélt dologról kellett lemondanunk. Gondolom ezért látogatott – néha a legegyszerűbb formában – oly sokszor a mosoly angyalkája a József Attila út 6-ba.
Már nagycsoportos lehettem, mikor egyik délután, édes­apám bejelentette, hogy ma korán fekszünk, mert hajnalban megyünk a Medvesre. Makkozni. Nagy hiba volt a korai beje­lentés, ugyanis egy pillanatra sem tudott aztán levakarni magá­ról. Nem nagyon engedtem egy méteren kívül. Mikor indulunk pontosan? Hogyan fogunk felkelni? Kik jöhetnek még? Mit fogunk fel­venni? Mit viszünk? Mit fogunk enni? Mit fogunk inni? Mi lesz, ha találkozunk a Ravaszlyukban a Mumussal? Visszük-e a gumipuskát (csúzli)? Hogyan fogok ott aludni? Nem teketóriázott (problémázott) sokat. Nagyon egyszerűen lerendezett. Talán az volt a leghosszabb válasz:
- Majd meglátjuk! ... Majd kiderül! ...
Nem egy bőbeszédű. Ez most sem volt másként. Még az ágyban is tudtam újat kérdezni, de ha volt is válasz arra már nem emlékszem.

Az első reggel volt, hogy senkinek sem kellett ébresztenie. Most vagy a nagy kirándulás izgalma, vagy a tűzhely felől a frissen sült szalonnás-tojás illata tette, de még sötétben úgy pat­tantam ki az ágyból, mint a katona. Reménykedtem, hogy a nagy sürgés-forgásban megúszhatom a mosakodást. Három konyhai tiszteletkör után akkor nyúltam a kopott, de frissen vasalt ruhámért, amikor mindenkit megfelelően elfoglaltnak láttam. Nem jött be! Az illatok és a fakanál mestere ujjával a lavór felé mutat. Csak ennyit mond:
Laci...! - Nincs tovább... Ennyi, de ahogy kiejti nevemet, erősen kisejlik a mondatvégi jel... Teszem a dolgom, mint min­denki... Az elvárásoknak megfelelően: hang nélkül. Megkapjuk a reggelit mindannyian, a Kormi, a Koca, a csirék, a gajoék is (Kormi a macska, Koca a disznó neve, csire a csirke, gajo a liba helyi elne­vezése). Indulunk! A kulcsra ritkán fordított ajtózár kissé rakoncátlankodik. Kis zsír... kis járatás… aztán minden rendben.

Már a Rónai-oldalon ballagunk. Én vagyok az ös­szekötő, az élvonal – apu és Erzsi – valamint a málharész – édesanyám – között. Persze ebből az is következik, hogy legalább háromszor annyit talpalok, szökellek, vagy éppen pihenek, mint ők.

Az előőrs egy néhány méter hí­ján eléri a lapos szélét. Itt van az első fa: teli gyönyörű, nagy szemű makkal. Előkerülnek a szerszámok: kötél, éppen méretes verőfa, kosár, zsák... Egy ugrás, egy len­dítés... Édesapámból már szinte semmit nem látunk, máris kopog a kobakon a milliónyi kigömbölyödött kocaeledel. Futás a hátvédhez. Jelenteném a fejlemé­nyeket... A vér is megfagy bennem, szoborrá válva látom meg édesanyámat, amint gyönyörűségesre vasalt piros kendőjét tűri, gyömöszöli a gelebibe (a ruha mellrésze). Két lépésre tőle egy valószínűtlenül sötétbarna bika, kővé dermedve. Orrában ott van a karika, de nincs rajta rúd. Nyakán ott a lánc, de vagy két méter után nincs folytatása. Nem tudom eldönteni ki kitől fél, hiszen az én puha­kezű bátram a múltkor úgy tarkón csapta a – hátulról rám támadó kakast –, hogy annyi lett neki. Le is kellet vágni. Most már hárman mozdulatlankodunk. A villogó szemű, nyáladzó mellső lábával kaparja a földet, mint a Lóri csikó, mikor nem úgy történt, ahogy szerette volna.
Akkor válik kétségtelenné a baj, mikor édesanyám – min­dig piros-pozsgás arca – hófehérre váltva suttogja felém:
- Szaladj! Szólj apádnak!
Rohanok. Talán gyorsabban haladok most fölfelé, mint máskor le. Már messziről kiabálok:
Apu, Apu! Húgabika! Húgabika! – Ami, elől ki­húzott fogú, haccsoló nyelven, annyit jelentett: Rúg a bika!
- Milyen Gabika?
Jöjjön már! – Teljes huszonöt kilómmal tuszko­lom őt a völgy felé. Ebből aztán már sejti, hogy valami nagy gond van.

illusztracio_03.jpgSzerintem öt lépésre veszi az egész hegyoldalt, má­ris lent van. Most már négyen állunk. A munkásruhája rejtett zsebében kotorász. Előkerül a gumipuska, ami azért gumipuska és nem csúzli, mert gyerek kezébe nem való. Egy öklömnyi csavart tölt be... Céloz... Tompa puf­fanás... Egy fej mozdítás a reagálás. Újabb töltés... Újabb lövés... Farok legyintés... Közelebb kell menni. Mivel a tisztáson nem lehet – körben – a bozóton át cserkésszük be magunkat a lehető legközelebb. Elől Vitéz Laci, mögötte a kis Vitéz. Már én is bőrre töltöttem a fegyver­zetemet. Biztos közel lehetünk, mert hallom a fújtatását. A következő kisebb bokornál foglalunk tüzelőállást. A nehéztüzérség fent, én lent. A zörgésre felénk fordul. Te jó ég! Nagyobb a homloka, mint a felnőtt sámli. Célzás... Már éppen vissza akarom engedni, mikor hallom a surra­nást a fejem fölött, így én is elengedem. Akkorát szól, amikor a csavar – talán az én kavicsom? – valahol a fején landol, mint a Kis-bikkben a szakadékba dobott focilab­dányi homokkő. Teljes testével felénk, édesanyám pedig sarkon fordul, de olyan gyorsan, hogy a batyuban lévő teából kirepül a dugó, így a meleg tea beteríti a felénk forduló veszedelem orrát. Hatalmas fordulatot vesz, és a környék réme már szedi is a lábát. Menekül.

A Nap most emelkedett teljesen fel, de mindjárt bújócs­kázni is van kedve a vadkörtefával. Felérünk a fennsík pere­mére. Itt még sosem jártam.
Az a kis piros pont a házunk – mutatja, a nem minden­napi kaland utáni csendet megtörve, a durábel-bakancsos hős. akkor, mikor a siccre is hízelegve az ölünkbe szaladt.
Nomost, ez a lábbeli akkora, hogy én a világos gumitalpú, kapcával kitöltött, nyugati síbakan­csommal simán beleléphetek, a Kormi cica pedig nagy szeretettel szunyált benne, persze még
A csend a múlté. - Az a Pécskő, az ott Tarján, az ott Salgó, az meg a Szilváskő. Arra van Cered, amarra már a határ. Ott a Diós, a Dinnyeföld, a Feszi-gyár, az Acélgyár, az Erőmű. Az a Templomunk, jé az Óvodánk. Ahogy messzebbre téved a sze­mem, még nagyobb hegyeket látok.
Látod milyen nagy a Karancs? Az meg a Mátra, az még magasabb: az a Tátra –, mely azonban már olyan, mintha Erzsi játéki fátyla lenne előtte.
Milyen gyönyörű itt a kukorica és a krumpli – tér gya­korlatiasabb területre az ijedtségtől, vagy a sietségtől gyöngyöző homlokát törölgető édesanyám. Megéheztem. Zsíros kenyér, paprika, de akkorra! Egy hét is beletelne, mire a végére járnék. Persze nem mind nekem. Csak egy törés, és már kész is a méret­szabott adag. Itt vagyunk! Ez a Medves-laposa. „Az Úr a sze­gényeknek teremtette” – mondogatták szüleim, mikor valami létfontosságú dologról szóba került. Itt gyűjtögették a siferből (a bánya meddőhányója) a szenet télire, a cefrének a vadkörtét, lekvárnak a csipkét, szörpnek a szedret, a savanyú káposztába a vadókát (vadalma, a káposztasavanyításhoz használták). No és persze a disznónak a makkot.illusztracio_17.jpg

Itt vagyunk! Nem tudom: miért lapos? Akkor lát­nom kéne, ahova a csapat vezére mutat. Ágaskodom. Még mindig nem. Úgy domború ez, ahogy van. Ma­gamtól rájövök, hogy fentről – édesapám nyakából – biztos én is láthatom hová tar­tunk.
Hú! Milyen jó itt fent. Átlá­tok a kukoricás fölött. Bár még innét is csak a fák teteje tűnik elő, de a lábam egész jól megpi­hen. A töb­biek örülhetnek neki, nincs aki, felverje a kocsiút porát. A keresztfához érünk. Miközben leutánzom, ho­gyan kell magamra keresztet vetni, a rövid „Mi atyánk…” csendje után azon gondolkodom: miért is ke­resztfa ez, hiszen téglából az alja, a többi meg vas? Nem értem, de mivel most kérdezni nem lehet, bekerül a ké­sőbb megoldandó ügyek tárába.

Több földút vezet át a laposon. Mi a túloldalra ké­szülünk. Én teljesen elálmosodtam a délelőtti napsütés­ben.
– Milyen jó ez a vénasszonyok nyara – válaszolja édes­anyám a fel sem tett kérdésre.
Még vagy két-háromszor el tudunk jönni a siferbe, és meg lesz télre a tűzrevaló – mondja az ingyen taxim, de közben már szinte szállok is le.

Megérkeztünk. Szerszámok elő... Lendítés, fára­mászás... Már dől is le a megszámlálhatatlan – mellesleg ehetetlen – bar­nás, kicsit árnyalt makk. Sűrűbben esik, mint tavaly télen az óri­ási pelyhekben szakadó hó. Pedig az sem volt semmi, mire apu­val – ketten – utat lapátol­tunk benne, úgy nézett ki, mintha betemettük volna a ke­rítést. Itt nem lehet lapátolni. A fűzfaves­szőből font ko­sárba szedjük, aztán a zsákba. Mindenkinek mé­retes ko­sara van. Az enyém a legkisebb, alig nagyobb, mint a fű­zős foci fele. Egyébként ez akkora fa, hogy nem nagyon kell tovább menni, mert az egész környékén a gyepet sem látni, úgy belepi a gyönyörű makktermés. Úgy a má­sodik kosárka után kezdem úgy vélni: mégiscsak nagy ez a kosár.
Nagyon nehezen akar megtelni. Mikor a töb­bieket más irányban látom ténykedni – áthidaló megol­dásként – a zsákból próbálok egy kicsit vissza­önteni... Vesztemre. Felborul. Csattan a füles. Nem sajnálta­tom magam. Megérdemeltem. Ezután a legfontosabb munkát kapom: színre és méretre kell válogatnom a lete­rített pokrócon egy kosárral. Először kettő, majd három, a végén pedig már öt különféle csoportot alakítok. Elég felelősségteljes a dolog így néha sok gondot okoz egy-egy különleges darab besorolása. Néhányat el kell dob­nom, annyira pici. Némelyiknek még sapkája van, amit csak nehezen sikerül levennem. Nagyon fárasztó és meg­erőltető munka... Hogy is volt azzal a bikával?... Miért is keresztfa a keresztfa?... Miért a homlokomon kell kez­deni, a keresztet vetni?... Miért van ilyen pocsék íze a makk­nak?...

Korog a gyomrom. És egyébként: mi ez az erős, savanykás illat?... Mintha most kevernék bele a habarást a tejfölös bablevesbe. Résnyire nyitom a szemem... Nem tévedtem... Mindenki eszik... Tejfölös bableves... Édes-anyám, még tegnap este megfőzte...
Úgy pattan tágra a szemem a kis délutáni szunyálás után, mintha vezényelne a kezemnek, lábamnak és a számnak:
Hű, de megéheztem! – Előkerül az adagom. Máris kopog a lemeztányér alján a kanalam. Finom, még langyo­san tartotta az őszi nap ereje. Ahogy telik a gyomor, úgy egyre jobban van időm körbenézni. Négy teli zsák, aztán egy negyed és még egy, ami talán még annak is a fele lehet. Gyors mosogatás, aztán az óriás kandliba (egy fede­les, fogantyús, kis tejhordóedény) kerülhet a rikító vörös csipke. Ez a szombati kandli. Nagyon nagy.
Tavaly még nem is mehettem vele tejért, mert az alja leért a földre. Most már odafelé vihetem, csak visszafelé félti a nővérem a tejet. Nehéz is, mert hazafelé meg szoktuk dézsmálni, hogy könnyebb legyen. Meg is buktunk vele rendesen a múltkor: a tejföl a pislénken (a felsőajak középső részének helyi elnevezése) maradt, de a lágy­szívűtől ki sem kaptunk csak megtörölte a szánkat.

Mindenki veszi a saját cuccát. Apu – úgy embere­sen – összeköti a két legnagyobb zsákot vastag, lapos, piros szélű kötéllel. Anyu a batyuba teszi a két kisebbet, és az egyéb mara­dékot. Erzsinek elkészíti a kis batyut. Én pedig – úgy legénye­sen – a vállamra veszem az enyémet. Könnyűnek találom. Rek­lamálok... Így a másik kezembe kapok egy szatyrot. Nocsak! Félig van csiper­kegombával. Erre is volt idő, míg aludtam. Indulunk. Nincs bika... Persze babos kendő sincs... Pihenő egyre több, ahogy nő a piros-tetős ház. A Ravaszlyukban már nem nagyon van mit hoznom: sikerült minden fölös ter­het elpasszol­nom.

Ahogy a kertünk végébe érünk, az állatok megér­zik. Óri­ási kánonnal fogadják a már-már elveszettnek vélt csapatot. Mindegyik első szeretne lenni... Négyen vagyunk... Megoldjuk.
A vacsora nem mindennapi. Főtt harminckettes kolbász, mustárral. Elég sürgős a mosakodás, hogy még elalvás előtt ágyat érjek.