Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pályázat

Köszönjük a szép műveket, gratulálunk díjazottaknak és persze minden pályázónak.

Tisztelettel Földi László

 

Fotó eredmény

Irodalom eredmény

Gyermekrajz eredmény

 

************************************

F2

F2

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*************************************************

I-13. Télvarázs

 

Csodálatos csillámok cinkos csínye

a jeges termőföld ragyogó leple.

Gyönyörteljes örömkeltő álomság

eme törékeny, tökéletes világ.

 

Hógolyókat gyúró gyermeksereg

nagy munkazajban vidáman tekereg

a hóembert formázó lurkók között

ügyesen eltitkolva azt, hogy ki lőtt.

 

Nehéz az úton lévők haladása,

mert a vastagodó puha takaró

a zavartalan menet akadálya.

 

Szisszenve surrannak az alkalmazott

alkalmas téli közlekedési módok

egyikén a síelő élelmesek.

 

 

 

******************

F7

f7.jpeg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

************************************************ 

I-9. - A nem védett madár

 

Remek volt ma a hittan. Pedig úgy volt, hogy továbbvesszük a főbűnöket, de helyette Pál atya kihirdette, hogy május tizedikén kimegyünk a Sári hegyre. Ott fogjuk ünnepelni a Madarak és Fák napját, mert ők már nélkülünk is remekül megvoltak a teremtés kezdetén. A tisztelendő úr, mint lelkes természetjáró, Krisztus tanításain kívül gyakran mesélt ezeréves matuzsálem fákról, tollatlan madarakról, és hogy rengeteg szárnyas már akkor is fát ültet, ha megeszi a gyümölcsöt; persze ha a mag, később jó talajra talál. Aztán szobajöttek a szőlőszerető seregélyek is Szent Terézzel, akit tisztelt a falu, mert nálunk a neve napján kezdtük a szüretet.

Pál atya folytatta a régi fűvészekkel, akik tudták, hogy mi se létezhetnénk nélkülük. Ezért is jelentős nap volt, mikor Párizsban, 1902-ben aláírták a madarak védelméről szóló nemzetközi egyezményt. Ennek örömére még azon a tavaszon az amerikai „madárnap” mintájára, Chernel István megszervezte a madarak és fák napját Kőszegen. A világon elsőnek! – na, ezt sem tudtuk! Kellemes meglepetés volt, hogy mi ilyen karakán nemzet vagyunk. – Ezt el is mesélem majd odahaza a nagymamának. Biztos, hogy nem dobolta ki annak idején a kisbíró. Na és most jött a meglepetés! Nem az, hogy a madártudós Norvégiában felfedezőúton járt, hanem az, hogy ott rögvest rájött, hogy a deréknyi hóban nem lehet gyalogolni. Ezért eltanulta a lappoktól a síelést; – vagy, ahogy ő mondta, lábszánkózást. Természetesen a léceket is hazahozta a gyűjtött madarakkal. Idehaza is fellendült iránta az érdeklődés; pláne, mikor megírta a „Lábszánkózás kézikönyve” című munkáját, amit még ma is lapozgatnak.

A tisztelendő úr éppen egy történetbe kezdett a német Berlepsch báróról, aki új fészekrakó dobozt szerkesztett a várandós madarak részére, mikor éppen kicsöngettek. Még az atya is meglepődött, hogy ilyen gyorsan elrohant az idő; de azért megáldotta a csürhét – közte engem a legjobban, mert előtte álltam. Kivételesen most nem vágtáztunk ordítva az ajtó felé, mert még szerettünk volna többet hallani a báróról, aki huszár ezredes létére, inkább madárvédőnek ment. – Természetesen nem karddal. A tisztelendő úr éppen folytatni akarta a történetet, mikor Cubák megkérdezte, hogy van-e Szent Pálma? – ugyanis időközben kikereste a zsebnaptárban, hogy melyik szentnek is jut a május tíz. A tisztelendő úr nem vágta fejbe Józsit, mint ahogy elvártuk volna, hanem továbbmesélt a fészkes varjúról, kékvércséről, bölömbikáról és a gödényről. A gödényre megint derültség támadt, és mindenki Cubák Józsira nézett, mert az ő papájára mondták, hogy iszik, mint egy gödény. Józsi fel sem vette, csak vigyorgott, hiszen nekik van a legjobb boruk a faluban. Pál atya csóválta a fejét, de később ő sem állta meg mosoly nélkül, mikor Körmendi megkérdezte, hogy tényleg igaz-e, hogy az a gödény egy halevő vízimadár? – ugyanis neki az apja azt mondta, hogy az nem tollas, hanem egy négylábú, büdös állat. Prohászka, ezért már reggel lehülyézte, hogy még azt se tudja, hogy a gödény egy kihalt szárnyas, s már csak kettő él, kitömve a Keszthelyi Balaton Múzeumban. Az atya megvárta, míg elül a négylábú gödény okozta vidámság, és azt mondta, hogy ez mára elég lesz. Inkább olvassuk el, hogyan panaszkodott a kócsag a bagolynak, mikor lődözték őket a tollaikért. Amit, ha nem tudnánk, a mi Csokonaink írt, jó kétszáz éve. – Igaza volt, tényleg nem tudtuk. Azért evvel az erővel el is mesélhette volna nekünk a kócsagot, hogy megspóroljuk az olvasást.

Hazafelé nem volt kedvem a többiekkel menni. Ezért lefordultam a Béka utca felé, mert kertek alatt jólesik ballagni a fűben. Útközben erősen töprengtem, hogy mért védett a varjú? Hiszen csak úgy hemzsegnek a határban. A varjúról eszembe jutott a túzok, azokról meg a kékvércsék; akikről szintén beszélgettünk a hittanórán. Ha jól értettem Pál atya szavait, hogy mióta világ a világ, az úgy van, hogy a varjúanyák fészket raknak, hogy legyen, hol kiköltsék a fiókákat. A vércsemamák meg orvul beleülnek, ugyanis ők nem tudnak ilyesmit építeni. Ezért védett madarak.

Ezt nem értettem. A varjút azért kell óvni, mert fészket épít a vércsének? Inkább őt kellene védeni a vércsemadártól. Vagy legalább rábírni, hogy ne mondja tovább a csókának meg a fülesbagolynak, hogy fészekrablással is lehet ingatlant szerezni. – Remek kérdés! – gondoltam, de hirtelen a semmiből, vaderővel homlokon ütött valami! Persze, mert ráléptem a fűben egy gereblyére, ami fejbe vágott a nyelével. Akkorát ordítottam, hogy a közelben kapirgáló tyúk, ijedtében nekiugrott a drótkerítésnek. De olyan szerencsétlenül, hogy a feje beszorult a fémhálóba. Mikor megrántottam a lábát, hogy kihúzzam, csak nyikkant egyet, s örökre becsukta a szemét. Nagyon megrémültem, hogy észrevesz Rozi néni a házból, mert amúgy is haragosa volt a nagymamának; egy pofon miatt, ami még kislánykorukban csattant el a zárdában. Ijedtemben hirtelen bedugtam a tyúkot mackó fölsőmbe.

Körbelestem, de hál’ Istennek csöndes volt a vidék. A kaszások se láthattak ide, hiszen csak bogaraknak tűntek a mezőn. Már majdnem hazaértem, mikor váratlanul mellberúgott a tyúk. Affene, ez feltámadt! – de már nem vihetem vissza.

Mikor otthon kiraktam a konyhaasztalra a szárnyast, elmeséltem, hogy mi történt. Nagymama megkérdezte, hogy látott-e valaki? – de közben elővette a csirkevágó kést. – Engem sem a gólya költött – és rákacsintottam, de nem értettem ezt a fontoskodást. Tiszta volt a lelkiismeretem, hiszen a tyúk, nem védett madár.

 

 

*******************

F11

f11.peg.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ************************

I-1 Gondolatok a hóról

Fent, a magasban születik. Felhők gyermeke. Milliónyi apró kristály testvére. Maga, az égből hulló fehér csoda. A hó elbűvöl. Mindenkiben érzéseket kelt, mindenkire hatással van. Hol így, hol úgy. Emlékeket idéz fel és új élményeket ad. Van, aki csendben figyeli, csak nézi, nézegeti. Más behunyja szemét és hagyja, hogy a hópelyhek áradata fehérré színezze. Az idősebbek nem mindig kedvelik, mert hideg is, csúszik is, bár eszükbe juttatja gyerekkoruk felejthetetlen pillanatait. Hisz a gyerekek mindenkor imádják a havat. Hogy csúszik, maga a legnagyszerűbb tulajdonsága, a szánkózás elengedhetetlen része, hogy tapad, a hóemberek és a hógolyó csaták zseniális alapanyaga. A legjobb téli játékok és szórakozás mind neki köszönhető. Ki így ki úgy, de mindenki szereti. Az égből ránk hulló hideg csoda, mely hidegsége ellenére megmelengeti minden ember szívét.

S azok a téli éjszakák! A hópihék oly lassan hullva érkeznek a sötét égboltról, mintha olykor-olykor megállnának a levegőben pihenni, hogy aztán leérkezve, a legszebb formájukat mutatva, fénylőn borítsák be a világ minden piciny pontját. A megérkezett hópihék szikrázva ragyognak mindenütt. Akik még utazásuk felénél járnak, irigykedve nézik fentről a leérkező boldog társaikat, hisz minden hópihe egyetlen vágya, hogy lehullva egy faágra, vagy fenyőtüskére, mely aztán élete végéig otthona lesz, ragyogóvá varázsolja azt. A hópihék fáradságos munkája szüntelen eléri célját. Csillogóan hófehér minden. A sok-sok kristály mind eggyé válik, s egy hatalmas pihe-puha takaróként borítja be a világot. Mi ez, ha nem csoda!? S tán az sem lehet véletlen, hogy a leggyönyörűbb ünnepet, a Karácsonyt is üresnek érezzük hópelyhek nélkül. A szeretet ünnepe akkor lehet teljes, ha a fenyőfa bódító illatában és szépséges díszeiben gyönyörködhetünk, ha frissen sült mézeskalácsot eszegethetünk egy pohár forró kakaó mellet, s közben átölelve szeretteinket nézhetjük az ablakon át a lassan érkező hópihéket. Másnap pedig, mikor kilépünk az ajtón, leírhatatlan látvány tárul elénk. A fák ágai roskadoznak a hópelyhektől, a háztetők mintha porcukorral lennének megszórva, az utcákon a ropogós hótakaróban mindenütt fehér lábnyomok. S ez a szikrázó fehérség újra melegséggel tölt el. A szeretet ünnepe szorosan összefonódik ezzel az égi csodával. Ez az ünnep csak vele lehet egész!

S aztán, amint a tavasz első madarai megszólalnak, amint a tavasz első virága kinyílik, s amint az első napsugarak elérik a földet, a hópihék odaadó munkája egyszerűen eltűnik. Nyoma vész mindennek. De nem örökre. Mert az égben a felhők újra elküldik hozzánk gyermekeiket. Újra és újra. Hogy mikor? Meglepetésként érkeznek, ezt nem tudhatjuk, és nem is láthatjuk. Mert a hópihék fent a magasban születnek!

 

 

*******************

F14

f14.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*********************

r-11-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*******************

 

I-3.

 

Télvilág

 

Fehér hó hull hegytetőre, őrzi fagyok fátyolát,

jeges ormok magasában szertelen szél gázol át.

Ködhomályban fenyveserdő, sorakozó hadsereg,

dermedt hideg regulázza, fák lábánál hempereg.

Emelkedő felhőtorony erkélyén a hó porol,

szerteszéledt gondolatom pelyhei közt kóborol.

Lejtőn siklik szánkó, síléc, hangosodó kacagás,

közel, s távol nincs akadály - földön lapul farakás.

Melegedők ablakából kacsint néhány jégvirág,

zúzmarával megszórt tájon elragad a télvilág.

 **********************

r-9-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

********************

 

 I-5. számú pályázat

Hóesés

Ma rám-csodálkozott a tél.

Veszettül cibálta a kertkaput

- bebocsájtásra várva -

    ám a pihe paplan nem kérdezett,

    csak hullott – piszkosul -

    még a kerti csapra is bóbitát rakott...

    Szeretem a hóesést,

    hisz' dallama a gyermekkorról mesél.

 

******************************

 

r-1-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ******************************

I-10 - Télhimnusz

Az időjárás-előrejelzés ismét hazudott: a jósolt hóvihar elmaradt – egy pihe sem hullott. Elhagytam a panelkalitkát.

Séta közben megálltam; összefontam az ujjaimat. Vénáimban hűlni kezdett a vér; lassan lélegeztem be a hűvöst, bánatos lelkem egy apró darabja füstként párolgott ki számból. Hallani akartam cipőm alatt a szűz hó hangját, mely a friss kenyér ropogásához hasonló. Látni, mint fogócskázik a tömérdek fehér toll. Bele akartam heveredni a főnixek hideg hamvába. Orromban érezni a jég-illatot, mely a levegőt megtisztítja.

Becsuktam a szemem. Vártam a fehér egyformaságot, amikor ház és ház, fa és fa közt nincs különbség. Békés napokért fohászkodtam. Egy rövid pihenőt szerettem volna, hogy nyugodtan szívhassam be az életet, mely szétrepeszti rózsaszín tüdőm, s oldódhassam fel a fagyos szabadságban, mint egy kanál cukor a forró teában.

Esett a hó.

 **********

 

r-2-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 *********************

I-11 - Beteljesülő álom

 

Hiányzik a hó nagyon.

Hol lehet Holle anyó?

Hahó! Hahó! – kiáltom.

Visszaismétli Ekhó.

Hipp-hopp, síparadicsom.

 

 

Be-tel-je-sü-lő á-lom

 

Hi-ány-zik a hó na-gyon.

Hol le-het Hol-le a-nyó?

Ha-hó! Ha-hó! – ki-ál-tom.

Visz-sza-is-mét-li Ek-hó.

Hipp-hopp, sí-pa-ra-di-csom.

***********************************

 

r-3-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

****************************** 

I-12 - Suhanó gyöngyök

 

Suhanó, táncoló gyöngyök jönnek,

tört-tojáshéj és szűz-fehérek!

S ringnak, szállnak, mint pehelypaplan,

mint könnyű csipke,

kristály-glóriát fonva bősz síelők fejére!

 *************

r-12-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

***************

r-4-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  *************************

I-4. - A hólapát

 

Az öreg Moszkovszki Józsi, este leharangozta az aznapra valót, bezárta a templomot, és átment Vencel atyához leadni a kulcsot. A pap, Józsi kezébe nyomott egy százast, de búcsúzásként csak intett, mert éppen telefonált.

A háború után kérdezgették is egy darabig a plébánost, hogy mért éppen egy zsidót vett fel mindenesnek, de ő kitért az egyenes válasz elől. Mondja nekik, hogy Józsival együtt rohadtak Dachauban? Hogy ketten, hetekig éhezve, fázva, betegen kódorogtak hazáig? Rajtuk kívül nem tartozik senkire. Meg kit érdekel? Százezrekkel megesett.

 

Józsi zsebre gyűrte a pénzt, s mint minden este, átsietett a „Zöld disznó” nevű csapszékbe. Mintha hazaérkezett volna. Csak éppen, amikor ide belépett, nem vette el tőle táskáját Jutka, a szobalány. A vacsoránál sem kellett rászólni a gyerekre, hogy egyen illendően, mert kaphat egy pofont és mehet a konyhába, s ott csámcsoghat kedvére; s a felesége sem kérdezte, hogy már megint mivel szekálta Berger úr, a főnöke? Persze hogy nem, hiszen mindannyian füsté váltak.

– Jó, hogy jössz Józsi, nagy újság van! – rikkantotta örömmel Bódog Jenő, a belépő Moszkovszkinak. Széket húzott a barátjának, de azért tovább szárítgatta egy ronggyal az asztalát. Ezt is csak magának köszönhette, a fenébe is. Éppen az imént akarta kiinni a nagyfröccsét, de a keze annyira remegett, hogy feldöntötte a poharat. A csapos meg, mint egy parókás lordkancellár - pedig Takó úr kopasz volt -, kilátásba helyezte, hogy addig nem kap újat, míg le nem nyalja az asztalról a régit. Csak sajnos a java már onnan is lecsurgott a fűrészporos padlóra csikkeket füröszteni.

– Aztán mi az a nagy újság Jenő? – érdeklődött Moszkowski, miután a Lordkancellártól rendelt két nagyfröccsöt, meg betöltetett egy vizespohárba egy deci kisüstit hozzá. Ezt azért, hogy Bódog gyorsan ki tudja inni, és használhassa a kezét. Jenő hálás szemmel nézett Józsira, és rögtön torkába döntötte a pálinkát:

– Azannya! – csettintett nagy élvezettel, s hátradőlt a székén. Kisidő múlva megnyugodott. Most már békésen nekiállhatott a fröccsét szopogatni. Szinte finom, társasági ember benyomását keltette. Az is volt még pár éve, mikor még a diákjainak oktatta a magyar és a latinirodalom gyöngyszemeit. Aztán közbejött a válás, az ital, a hajléktalanság - na, a szokásos elcsépelt dolgok, amit már senki sem hallgat szívesen. Lefutott dolog. Túl sok van már belőle.

Egy felületes medikus, ha most ránézett volna a kedélyes fröccsözőre, nem is gondolta volna, hogy Jenő az alkoholizmus utolsó stádiuma felé tántorog; s ha még rádob egy lapáttal, a többit már nagyon is hamar a sírásók fogják befejezni.

– Na, aztán mi az a nagy újság? – türelmetlenkedett Józsi. Válaszképpen Bódog csak büszkén vigyorgott, s a kocsmapult mögé bökött a fejével, ahol egy vadonatúj hólapát melegedett a cserépkályhának támaszkodva. A fogason lógó télikabátok észre se vették azt a szokatlan jövevényt. Aludtak.

Moszkovszki odanézett, de csak egy lapátot látott. Értetlenül vállat vont.

– Na és? Mi van ezen érdekes?

– Hát csak az, hogy én ezt becsületesen találtam, mikor leesett a teherautóról. Ez szerintem Isten útmutatása, hogy új életet kezdjek. Evvel a lapáttal holnaptól önálló vállalkozó leszek. Már jó korán végigjárom a Búzakéve utcát - tudod, ahol a családi házak állnak; s mindenhol olcsón elhányom a járdáról a havat. Talán később terjeszkedni is fogok. Először a Fiastyúk utcába, de aztán betörök a Rezedaközbe is. Persze, ide már alkalmazottaim is lesznek – mosolygott a barátjára a lelkes, jövendőbeli üzletember. Szinte már látta magát egy olyan kabátban, ami nincs spárgával átkötve.

– Aztán szerzek egy olcsó albérletet, ahol zuhanyozni is lehet – szőtte Jenő tovább álmait.

– Az aztán tényleg rád fér – szólt át a külön asztaltól Lea nagysága, aki Ignác urat, az emberét várta egy édes rozspálinka társaságában. Tehette, a férje volt a kocsma legfinomabb vendége, mert egy rongy- és használtruha bódéja volt a Kispiacon. Jenő még csak vállat se vont erre a megjegyzésre.

– És ha nem esik egész télen? – kérdezte mindenre gondolva Moszkovszki.

– Olyan nincs –, mosolygott felsőségesen a vállalkozó, majd ránézett a csuklójára, de elfelejtette, hogy a válása óta nem hordott karórát.

– Na – tápászkodott fel Jenő –, későre járhat, nekem mennem kell Józsikám. Tudod: Hora ruit, rohan az idő –, ahogy tanítottam annak idején a diákjaimnak.

Úriembermódra megköszönte az italt, s megígérte, hogy ne felejtse el a szavát; majd ha eljön az ideje, tejben-vajban fogja őt füröszteni. Sietősen, mint ahogy egy elfoglalt üzletemberhez illik, hóna alá fogta a lapátját és elbúcsúzott. Szinte tántorgás nélkül ért ki az utcára. A kocsma előtt felnézett a koromfekete égre, s beleszippantott a levegőbe. Igen, az orra nem csal. Havazást ígér. Elmosolyodott, s elindult egy kényelmes, szélvédett helyet keresni éjszakára.

Igaz, hogy másnap a csonttá fagyott föld csak délfelé kezdett engedni, de Bódog Jenő derűsen bandukolt a Kelenföldi pályaudvar felé. Éjjelre jó helyet talált a Kis-Dunaág lezárt szakaszánál, ahol a vidéket az Elektromos Művek uralta. Maga se tudta, hogy milyen jó helyre vetődött az éjjel.

Aztán az ismerős óvodában kapott egy bögre csecsemőtejet, amit Jutka néni előtt kellett, hogy megigya. A dadus még a zsebébe tett egy kisüveg mézet: – Ez kell magának Jenő, nem a pálinka – mondta tehetetlen sajnálattal, s csak úgy engedte a dolgára.

Jenő nagyon megörült a méznek. Nem mintha szerette volna, hanem elvitte a Kismotor és Gépgyár portásának, aki a mézért cserébe beleégette a lapát nyersfa kotrólemezébe, hogy: HÓHÁNYÓ RT. Alatta a következő sorban: TULADONOS: BÓDOG JENŐ. Hogy a „J” betű kimaradt, azt csak később vette észre, de attól még elég helyre kis lapátnak nézett ki. Ez a felirat már-már helyettesítette a cégbejegyzést, s első benyomásra szinte többet ért, mint egy személyi igazolvány. Később, mikor a hólapátjára támaszkodva hallgatta a restiben az időjárás-jelentést, miszerint: „havazás csak a jövő héttől várható”, nem vesztette el a kedvét. Úgy tűnt neki, hogy a járókelők, mintha sokkal barátságosabbak lennének hozzá. Érthető, mert hiszen az nyilvánvaló, hogy nem egy iszákos koldussal van dolguk; láthatták, hogy a munkára kész lapátja ott fekszik a vállán.

Délután ráadásul szerencséje is volt. Éppen a boltba ment egy kanta borért, legyen tartaléknak az éjszakára, mikor az Ormai Norbert utcában egy nénike szidta a távolodó teherautót, akik csak ledobálták a háza elé a tüzelőt. Jenő rögvest nekiállt, és behordta a lefűrészelt aprófát a kamrába. Addig persze a hólapátja az előszobában, a függöny mögül leste a gazdáját. Mikor az utolsó hasáb is elfoglalta díszhelyet a rakás tetején, Kereszteshy néni - mert úgy hívták –, szép pénzzel jutalmazta. Ráadásul úgy köszönt el tőle, hogy: „Isten áldja”.

*

– Mond Józsikám, mit iszol? –, noszogatta aznap este a csapszékben Moszkowskit a vállalkozó. A kocsma törzsgárdája felzúgott a meglepetéstől. Mióta Bódogot ismerték, ilyet még nem hallottak tőle. Józsi szabadkozott, de hosszas töprengés után, ő is a nagyfröccsnél kötött ki.

Jenőnek mióta lapátja lett, megváltozott már a tartása is. Sőt, Lea, a jósszimatú nagysága azt is észrevette, hogy Bódog megmosakodott. Tényleg, igaza volt! A vállalkozó a keresett pénzén nem csak bort és kenyeret vett, hanem egy szappant is. Mivel a „Művek” strandbódéja közvetlen a holtág mellett volt, tényleg háza lett – folyóvízzel. Jenő aznap is korán otthagyta a „Zöld disznót” és egyenesen hazament a lapátjával. Egyébként a spárga már nem volt a derekán. Az állomás restijében már délután lecserélte egy sárga övre.

– Igazi krokodil műbőr – mondta neki Gyalog Imre villamoskalauz, s csak egy fél rumot kért érte. Nem is sok. Felesége sem tiltakozott. Igaz, már elázva horkolt, mikor a férje levette a derekáról.

*

Már mélyen bennjártak a decemberben, de Bódog Jenő hiába várta cége beindulását. Pedig már minden megvolt hozzá, csak éppen a havazás hiányzott. Nem hatották meg Jenőt a boltokból kiszűrődő karácsonyi dalok. Már sejtette, hogy hiába álmodik ő is Bing Crosbyval a fehér karácsonyról. Tényleg, egy árva hópehely se hullt az égből, mikor a Kisded született.

– Egyébként Betlehem vidékén is ritka tünemény az ilyesmi.

Néha, mikor langyos eső váltotta fel a jeget, az se hozott kedvezőbb mérleget a Bódog RT. üzleti könyveiben, ha létezett is volna ilyesmi. Az esős napokat aztán újra elkergette a dermesztő fagy, de még véletlenül se hozott havat.

*

A hajléktalanok közül ez a tél is busásan szedte az adóját. Talán a gazdasági válság lehetett az oka, hogy az idén nem adott az ég még hóból sem szemfödőt a megfagyottaknak. A halotti lepel, pedig a mostani téli szezonban nem angyalszőtte hópihékből készült, hanem csak plasztik fólia volt, s azt is a rendőrség ajándékozta.

Bódog Jenő azért kitartóan járta az utcákat a lapátjával.

Már ismerős alakja lett a környéknek. Kezdve a Holtágtól a Hengermalom utcán végig, majd folytatva az Etele úton a Kelenföldi pályaudvarig. Már a boltosok sem zavarták el, ha az üzletük előtt ácsorgott valami alkalmi munkára várva. Jenőnek azért viszonylag jó dolga volt. Mivel ismerték a házmesterek, raktárosok, tüzelőanyag telepek melósai, majd mindennapra jutott valami kevés tennivaló. Csak szegény lapátja támasztotta tétlenül a falat.

Eljött a február is, majd a március. A virágboltok előtt megjelentek a kitett vödrök, s bennük szépszámmal kellették magukat az idei virágok. Tulipánok egymást lökdösték a vizes vázában a jobb helyekért.

Bódog Jenő mindennap felkereste azokat a boltokat, ahol megkereshette az aznapi italra meg miegymásra valót. De mintha valami megroppant volna benne. Nem értette, miért viccelte meg a sors ilyen piszok módon? Pedig az ötlete jó volt. És dolgozni is akart. Mindennap, ahogy erősödött a tavasz, úgy fogyatkozott a reménye, hogy talán még használhatja is a cégtársát. Hallott ő már persze májusi fagyokról is. De nem havazásról -, jutott később eszébe.

Lapátja már semmiben sem hitt a vállán. Elmosolyodott, mert arra gondolt, hogyha megkérdezték volna tőle, hogy jó sorsa miért vezérelte éppen erre a környékre, arra is csak azt mondta volna, mint Moszkowskinak, amikor a lapátot találta, hogy Isten útmutatása lehetett. Holott egyszerűen csak azért, mert akkor éjjel nagyon részeg volt az örömtől. Hiszen az ember, nem mindennap gründol egy vállalatot.

 

Utóbbi időben, ahogy rótta az utca köveit, órák hosszat töprengett – volt ideje –, hogy hol ronthatta el az életét ilyen ostobán? Lehet, hogy már akkor rosszul döntött, mikor undorodva, megalázva és védekezés nélkül a tárgyaláson mindent ráhagyott a feleségére. Ráadásul a gyerektartására is kötelezték, annak a gyereknek, akinek a felesége szeretője volt az apja. S helyes volt-e az, hogy ahelyett, hogy fizetett volna a zabigyerek után, inkább az utcát választotta? Azt érte csak el, hogy most a felesége meg a barátja halálra röhögik magukat abban a házban, ami az övé volt.

Jenő belefáradt ebbe a felesleges töprengésbe. Affenébe is! Ezért még a Moszkowski sem ad semmit, jutott eszébe a mondás, amit most átformált magának. Hülye voltam és kész! Elmosolyodott és bement a restibe, mert elérkezett az ebédszünet ideje. Ezt az egészsége érdekébe, lehetőleg be kell, hogy tartsa az ember.

Az asztalnál megsózta a kenyerét, s nagy önfegyelemmel legyűrte az utolsó morzsáig, mert tudta, hogy fontos a szilárd étel, majd az ételt leöblítette pár üveg sörrel. Ebéd után, aztán már derűsebb hangulatban vetette bele magát a munkakeresésbe

*

Hamvazószerdán sokat röhögtek a Zöld disznóban. Jenő ma korábban megjött a hólapátjával. Kivételesen már a többiek is ott voltak. Csak Moszkovszkij hiányzott, pedig már vagy egy órája, hogy az utolsót harangozta mára.

– Jenőkém, ha a céged csődöt jelent, akkor megveszem a lapátodat – ordította a sarokból Ignác úr a rongyboltos. De a hangja barátságosan csengett.

– A Hóhányó RT. nem eladó kollega úr! - ordította vissza Jenő, és jókedvűen ráköszöntötte a fröccsöt, mert Ignác fizette. Megjött végre Moszkovszki is, de még kezei festékesek voltak. Egész délután tojásokat és gipsznyulakat mázolt, húsvéti díszletnek a templom bejáratához.

– Még holnap se leszek kész – zökkent le Bódog Jenő mellé az asztalhoz.

– Ha akarod, elmegyek segíteni, úgyis szabad vagyok – ajánlotta fel Jenő, mert tényleg szabad volt. Már előre örült, hogy majd olyasmivel foglalkozik, amit utoljára a kissrác korában a révfalvi gyerekotthonban készítettek. Erre ivott még jánosáldáskép egy deci pálinkát, mert szokatlan hideg volt odakinn. Az ajtóból még a lapátjával búcsút intett, és beleveszett az éjszakába.

*

Bódog Jenő rosszat sejtett mikor meglátta a kiszűrődő fényt az otthonából. Hevesen zakatolt a szíve mikor benyitott az ajtón.

– Mit akarsz! – ordított rá valaki, aztán a félhomályból előtűnt egy borostás, kövér alak.

– Húzz el, míg szépen vagyok! – szinte suttogóra vált a hangja, és a kezében lévő üveget fenyegetőlég ráemelte.

– Tünés te piszok – hallatszott szinte azonnal, majdnem a lába alól egy sipító női hang. Csak amikor hozzászokott Bódog szeme a félhomályhoz, akkor látta, hogy a matracán – amit ajándékba kapott a hentestől –, egy slampos, részeg nőszemély döglik. Vizes, mélyen ülő szeméből szinte patkánymódra izzott a gyűlölet. Most mit tegyen? – dermedt meg Jenő, ezek még megölik a helyért. Magához szorította a minden izében rettegő lapátját, és visszalépett a sötétbe.

 

Ilyen még nem volt! Nagypéntek hajnalára hófehér paplan takarta a várost. Tavaszi virágok rémülten forgatták fejüket a hótakaró fölött. A reggeli sétán csak a kutyák viháncoltak feneketlen nagy örömmel, s játékosan bele-beleharaptak a hóba.

– Megőrült a természet – szitkozódott Özvegy Suhajda Jolán, amikor a cipőjéről verte a havat az újságos bódéja előtt.

– Mert ezek a bűzös autók teszik –, de hirtelen beléfagyott a szó a rémülettől. A hó alól az ajtónál, egy láb kandikált ki a fehér takaró alól. Mellette egy hólapát feküdt, szorosan a gazdájához simulva. A néni reszkető kézzel lesöpörte a havat a fekvő alakról; meglepődött, ahogy a halott arcába nézett. Még a szánalmas mosoly is ráfagyott álmában. Az özvegy rápillantott a lapátra, s lassan félhangosan olvasni kezdte a még előtűnő betűket:

HÓHÁNYÓ RT. – CÉGTULADONOS ... –, de innen már azt, hogy: – „BÓDOG JENŐ” –, már belepte a hó.

 **********************

 

r-5-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*********************

r-10-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 *************************

 

I-2. A hóember

 

Egy kismadár lépked nesztelen, élelmet keres. Elhalkulnak a bogarak, téli álmot alszik a táj.

A fákról lelóg a jégcsap, az ablakokat jégvirág borítja. A fehér rónaságot felszabdalják a szép zöld tűlevelű fenyők. Csak egyvalaki áll magában. A hóember. Néz, nevet, látszik rajta, hogy örül, boldog, hogy megint itt lehet, kint a hűvös hóban, szénszemei csillognak, igazán csodálatos a hó, gondolja. Ebből lettem, ez vagyok, ez az én valóm, a mindenem! De várj! Valami suttogást hallok, nem is inkább beszédet, nem is inkább zajt, zsibongást! Igen, itt vannak a gyerekek, megint itt vannak! Gyertek gyerekek!

A kisgyerekek pici lábnyomokat hagynak a hóban, ahogy odafutnak a hóemberhez! Nézzétek! Kiáltja az egyikük. Még mindig itt áll a hóember!

Hol lennék? Csodálkozik. Hisz még csak most kezdődött a tél! Itt is maradok, amíg csak fel nem olvaszt a meleg tavaszi szellő. Lehetne egy kérésem hozzátok?

Esténként egyedül vagyok. Építenétek mellém egy barátot, egy másik hóembert?

A gyerekek nekiláttak, térültek fordultak és már kész is volt a másik hóember. Még magasabb, még szebb lett.

Tessék hóember, itt van a barátod. Látod, milyen szép? Gömbölyű a teste, fazék a fejfedője, és répa orra van, mint neked!

Köszönöm, gyerekek, ez csodálatos! Ne felejtsétek el azonban, hogy a havat, másra is tudjátok használni. Tudjátok, hogy mire? Mire gondolsz hóember? A hóban nagyon jól lehet síelni, szánkózni és hógolyózni! Úgy látom, ezt mondanom sem kell nektek!

A gyerekek már javában hócsatáztak, lecsúsztak a szépen fehérlő hegyoldalról szánkáikon, majd beesteledett. Feljött a sárgán ragyogó hold az égre a csillagok kíséretében, és a gyerekek befejezték a játékot. Elköszöntek a két hóembertől, akik még messziről is integettek nekik!

Gyertek holnap is! Majd minden lecsendesedett, álomra hajtotta fejét a rigó, a gyerekek, és a két hóember is.

 ****************************

 

r-6-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 *******************

I-8. - Hét-hó-hai-ku

 

Izzásban

 

Pelyhekben szállnak a

a szeretlen szilánkok,

hótakaró lesz.

 

*

 

Meleg várakozás

 

Heves jégkarmok

hidegen simogatnak,

szűz hó, merre jársz?

 

**

 

Fakutya

 

Hasznos szerkezet

befagyott Balatonon,

a hó akadály.

 

***

 

Mikor kipukkad az éji dunyha

 

Gyermeki varázs,

határtalan várakozás

az első hóra.

 

****

 

Hógolyó

 

Hidegben gyúrva

lefagyasztja ujjaink,

találat hőt ad.

 

*****

 

Fehér világ

 

Mindent eltakar

a téli tökéletes

ingyenes lepel.

 

*******

 

Hóember

 

Kalapom fazék,

orrom répa, szemem szén,

testem tiszta hó.

 

 *******************

r-13-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ***********************

 

I-14.(gyermek) 

Esik a hó, esik a hó,

Siklik mellettem egy szánkó.

Gyermek nevetése hallik,

Messze egy hó csata zajlik.

 

Óriás hóember épül,

Messziségben kalács készül,

A tó befagyott, s zajosan

Korcsolyáznak rajta sokan.

 

Őzek futnak a távolban,

Lábnyomuk mása a hóban.

Csak is előre rohannak,

Egy kerek erdőbe futnak.

 

Az erdőben él egy farkas,

A bundája igen havas.

Egy nagy fenyőfa mellett áll,

Fülel egy kis őzek után.

 

A városra sötét borul,

Minden gyerek haza vonul.

Egy szeretet teli házban,

A család a nagyszobában.

 

A gyerekek hazatértek,

De mostanra tiszták, szépek.

Elmesélik kalandjukat,

Anyu-apu nagyot mulat.

 

S odakint még esik a hó,

Mindez nem egy illúzió.

 

 

 ************************

r-7-gy.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 *******************

I-7. - Hó

(haiku)

Ettől teljes a

Tél: ha minden hófehér.

Legszebb csapadék.

 

 ************************

I-6. Télapó erre jár

 

Havat hord a téli szél

A rigó is erről mesél

A gyerekek szeretik

A sícipőt előveszik

Szánkóra felülnek

Hóembert készítenek

Télapó is az égen jár

Csillagok közt utat talál

Kiált kicsi, kiált nagy

De jó is, hogy már itt vagy!

 

r-8-gy.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Gondolatok a hóról

(Szabó-Olti Melinda, 2013.10.31 20:38)

I-1

Ashford

(Szabó-Olti Melinda, 2013.10.31 20:37)

I-1

Gondolatok a Hóról

(Wégner Richárd, 2013.10.04 15:01)

I-1

I-8. - Hét-hó-hai-ku

(Takács károly, 2013.10.22 20:52)

A fehér hó színességének szépsége!

Gondolatok a hóról

(Czotter Regina, 2013.10.14 13:48)

I-1

Gondolatok a hóról

(Czotter Edina, 2013.10.07 12:24)

Gondolatok a hóról

(Berta Zsuzsanna, 2013.10.04 18:59)

I-1

Gondolatok a hóról

(Hegyi Renáta Anita, 2013.10.04 15:08)

I-1