Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Novellák, cikkek

Földi László vitéz:

Kalevala az én lelkemen

Talán tíz éves lehettem, amikor először hallottam a finnek ősi eposzáról. Zsófi tanítónéni a nyelvi hasonlóságok miatt tett róla említést. Szokás szerint, tágra nyílt a kis palóc gyerek tudatában a dolog – aki mellesleg már nyakig járt a falusi könyvtár köteteiben – hiszen egy könyvben valami hasonlót már meglelt, de nem vélte fontosnak...

***

Hideg van ma. A Nap gyorsan hanyatlik. Kemény a tél. Remekül csúszik a szanka, és a királykorim is remekel az iskolakerti jégen. Szinte minden napunkat kitölti a tél, a hó öröme. Ma azonban más nap jött. Folyamatosan az órát nézem; nehezen akar háromnegyed hat lenni. A leckén már régen túl vagyok, a Népújság nekem fontos részeit is elolvastam, az állatokat megetettem... Az evésen is túl estem, bár most nem lehetett fokhagymás a pirítós, mert a könyvtárba nem illik büdös pofalemezzel beállítani.

Végre. Kiírom az újságszéli üzenőbe, hogy: A könyvtárba mentem.

Ropog a hó a nyugatról kapott síbakancsom alatt. A sál és a kabát jól kiegészíti az anyu által kötött sapkámat, így talán csak a szemem látszik ki. Szerencsére most hordja a havat a szél, de borzasztóan hideg van. Nincs tele az utca, alig találkozom valakivel, de azért Örzsi néni most is úton van a hírekkel:

- Hova mész te gyerek, ebbe' kutya hidegbe, la'?
- Csókolom, a könyvtárba – mondom, de úgy sem hallja, még normális körülmények között sem, hát még most a sok gönc mögül. Neki azonban nem számít, bármilyen nem hallott mindegymilyen mondatra is jön a válasz:
- Minek koslatnyi ilynekó'-e, maj' mevver títeket az Istenke, je! Mellaótod csak! No hova szalacc te gyerek, itt a stolverkod e! - gyorsan visszafordulok, hiszen néha tényleg ott a zsebe mélyén az a stolverk (karamellás kocka). Most is ott volt.
- Köszönöm Örzsi néni! Siessen haza, mert jönnek a kutyák, oszt nem bír elszaladni – kedveskednék, de nem igen hallja, szájról pedig most nem tud olvasni, de válaszol:
- Jó van, no! Mongyad maaódnak, hogy maj' gyövök nem sokaóra! - véli, hogy hazafelé tartok.

Nagyon jó meleg van a könyvtárban. Duruzsol a sarokban a kályha. Egyedül vagyok, na és persze a könyvtáros néni:

- Csókolom!
- Szevasz Lacikám! Ebben a hidegben is jöttél?
- Persze, nagyon fontos dolgot kell megtudnom.
- No mi az a nagyon fontos, apukám?
- A Kalevala – nyögöm ki hatalmas bizonytalankodás közepette, hiszen nem biztos, hogy megvan.
- Az bizony nagyon jó könyv, de itt nem hiszem, hogy meglenne... Megnézem.

Várok, de már rohannék a polcok közé, hiszen sejtem: hová is tettem vissza azt a könyvet, amiben bizony szó volt a Kalevaláról.

- Jól emlékszem, nincs bent a Kalevala, de majd jövő héten visszahozzák. Addig keress valami jót magadnak – már alig vártam ezt a végszót, és eszelősen rohantam az utolsó előtti polchoz. „Ez lesz az”.

***

Így kezdődött. Rátaláltam a könyvre, melynek néhány oldalán a Kalevalával foglalkozott, s talán mintha egy kis vitáról szólt volna, ami az egész rímelési témakörével foglalkozott. Valaki azt írta, valahol, hogy a Kalevala nem rímes verselés, de trocheuszos, jellegzetesen finnes, észtes, oszétos verselés, ami még az időszámításunk előtti népi verselésből alakult ki. Ott csodálkoztam rá először a finn nyelvre, amikor az eposz elejét beidézte az egyik fél a rímes verselés bizonyítására:

Mieleni minun tekevi,
Aivoni ajattelevi
Lähteheni laulamahan,
Saa'ani sanelemahan,
Sukuvirttä suoltamahan,
Lajivirttä laulamahan,
Sanat suussani sulavat,
Puhe'et putoelevat,
Kielelläni kerkiävät,
Hampahilleni hajoovat.

Igen azt hiszem nagyon egyértelmű bizonyíték ez, hiszen sokan csak a fordításokból ismerték ezt a hatalmas népi gyűjteményt, melyekben inkább a szó szerinti átültetés dominált, nem pedig a verstani megfelelés (ami talán az akkori kornak megfelelően érthető is).

Ott, akkor gyermekként hatalmas csalódásként éltem meg ezt a versszakot. Gyermeki fejjel úgy gondoltam, hogy majd sok-sok hasonlatos szót lelek benne, de csalódnom kellett. Kerestem egyik oldalról, szétszedtem szavakat, betűket cseréltem, de nem... El kellett könyvelnem, hogy nincs is hasonlóság a két nyelv között (persze később aztán megnyílt előttem ez is).

Kicsit segített közelebb jutni legalább a történethez, amikor Vikár Béla fordításában néhány hét múlva olvashattam az egészet. Különös nyelvezete volt még magyarul is, de a legkülönösebb mégis a kibontakozó történet volt, mely gyakorlatilag a teremtéstől, a megélhetésen, mindennapokon, harcokon át a keresztény hitig vezeti az olvasót északi rokonaink történelmében.

Különös misztikum övezte számomra a Kalevalát. Annyira más volt, annyira ismeretlen volt a leírt világ, hogy nem tudtam elhelyezkedni benne, mint más történetekben olvasás közben. Valamiképpen mindig kicsit külső szemlélőként faltam a betűket. Többször is vissza-visszatérve, saját magyarázatot keresve.

Nehéz történet volt nekem ez az eposz, melyet a nevek különös jelentőséggel bíró sorozata sem könnyített számomra. Akkor, többszöri olvasás után sem tartozott a jó olvasmányaim közé. El is feledtem kicsit. Nem foglalkoztatott, de azért elhatároztam, hogy egyszer majd újra nekifutok.

***

Sok év telt el. Felnőtté váltam, és már volt húsz éve is, hogy magam is verseltem, amikor ismét eljött az idő. Finnországba készülődtünk, amikor ismét eszembe jutott a Kalevala. Újra elolvastam, és újra csak nehéznek tulajdonítottam. Most sem éltem bele magam a történésbe. Nem tudtam beleélni, s reménykedtem, hogy majd a személyes kapcsolat közelebb visz rokonaink megértéséhez.

Tudnivaló a Kalevala napján:
- Febuár 28-át tekintik Kalevala-napnak, ugyanis 1835-ben Lönnrot Illés (Elias Lönnrot
svédes neve ellenére finn volt, s talán azért oly svédes a neve, mert akkoriban a finn értelmiség igencsak svédmajmoló volt), a finnek Homérosza – alapjában gyógyszerész, orvos - ettől a naptól keltezte a mű első kiadásának előszavát. A könyv azonban csak később került könyvárusi forgalomba. Első része 1835 karácsonyán, a második pedig 1836 március elején jelent meg.
- Ezt a finnek oly nagy tiszteletben tartják, hogy 1978 óta zászlódíszes ünnep a naptárban február 28-a, a Kalevala napja. A Régi Kalevala nem volt a végleges formája az eposznak. 32 runóból, azaz énekből, összesen 12078 sorból állt. Majd 1849-ben átszerkesztette, és így állt össze a teljes eposz, mely 50 éneket és 22795 verssort tartalmaz. Ez utóbbit olvashatjuk ma. (a képen az eredeti 1849-es kiadás borítója)
- Ugyan a Kalevalát Lönnrot műveként kell nyilvántartanunk, de maga a mű a finnek népi meséinek, regéinek, történeteinek gyűjtéséből íródott, illetve arra épül. (a Föld bevetése, a Nagy tölgy, a Kullervo-énekek, valamint Marjatta és fiának története a keresztény mitológia hatását mutatják /Marjatta-Mária/, a Hottincskidan ékeskő – a rajta körbefutó run-írással stb). Az ismert történelmi eseményekbe illesztve tudhatjuk, hogy az időszámításunk előtti évszázadokra nyúlik vissza a történet (akkor még a mai balti-államok helyét lakták a finnek), és a teremtéstől a keresztény hitig igen részletes betekintést nyújt a finn ember életének minden kis mozzanatába.
- Maga a Kalevala verselés is ilyen régi időkre nyúlik vissza. A mű versmértéke nyolc szótagú, négyütemű trocheus, melyben az első versláb tartalmazhat kettő vagy négy szótagot, a következőkben viszont a szó első szótagjának hangsúlyos helye szigorúan meghatározott. A verssoroknak két fő típusa van: tört sorok, ezekben a vershangsúly és a szóhangsúly nem esik egybe, valamint a ditrocheus, melyet cezúra (metszet) oszt ketté. A két sorfajta váltakozása adja a mozgékony, szeszélyes, különleges hatású, mégis szabályszerű ritmust. Rímekben párosrímek kísérik, és elsősorban a belső rímelések jellemzik (mintcsak a magyar verselést). Fontosabb eszközként használta a költő az alliterációt (gondolatpárhuzam) a sorok végén, valamint a szóismétléses nyomatékok alkalmazása jellemzi (mint a mi nyelvünkben - virágok virága – énekek ének -. Azért itt már fellelhető a rokonság). Határozott versszakhossz nem jellemzi. Nem hiszem, miként valaki ennek okára rájött volna, s csak vélhető, hogy a 97%-ban szájhagyományra és régi ősírásokra épülő összefogott eredeti részletekben kell keresni az indítékot.
- A Kalevala a finn nép legtöbb nyelvre lefordított írása. Több mint 150 nyelvre fordították le, köztük természetesen magyarra is (1871 - Barna Ferdinánd. 1901 - Vikár Béla, 1972 - Nagy Kálmán, 1976 - Rácz István, 1985 - Koczogh Ákos, 2001 - Szente Imre).
- A Kalevala ének, jól dalolható. Sok-sok zeneszerzőt ihletett (Bartók nyomán az egészet elénekelhetjük, oly fülbemászó a dallam). Természetesen a képzőművészek is megszámlálhatatlan illusztrációt, rajzot, festményt, szobrot készítettek az eposz nyomán.

~~~

Bizony úgy gondoltam, hogy megérkezem a Kalevala hazájába, és akkor majd megvilágosodnak a részletek.

Nem így történt. Már háromszor jártam a tavak és a jég-hó birodalmában, de rendkívül aprócska lépésekkel közeledett hozzám a finnek népi eposza. Bár, az is lehet, hogy én közelítettem nehezen. Talán túl sokat szerettem volna megtudni, talán nagyon is naprakész szerettem volna lenni Vejnemöjnen földjén...

Tudjuk, hogy nyelvünkben 7-800 finnugor szóeredet létezik. Ez sok, ám mégsem csupán ez adja a nyelvrokonságot, hanem a szóképzés, a hanglejtés, a magánhangzók elhelyezkedése, és persze azok az eszközök, miképpen a szavakat, ragokat, mondatokat képezzük.
Néhány múzeumot megjártam, szavak leltem hasonlítani az irodalmak áttekintésekor (magyar, vogul, osztják, zürjén, votják, cseremisz, finn rokonság):
A nálunk „f”, náluk „p”-sedett:
- f→p >>> fa >>> pa >>> pu >>> puu
- f→p >>>fon >>>pun>>> pinni>>> pun>>> penem>>> puno
Aztán a „k” „s” „sz” pedig nagyjából ott maradt
- kéz >>>>>>> këdë >>>>>>>käsi
- szem >>> sem >>> szém >>> szjin >>> szjim >>> szindze >>> silmä
No és például a „h” „k”-sodott:
- h→k >>> hosszú >>> chosa >>> kuzj >>> kuzj >>> kuzso
Egyébként a leginkább hasonlók: Méz – mesi, víz – vesi, kő – kivi, kéreg – keri, hal – kala.
Aztán találtam szinte teljesen azonos mondatot is: Jön a vonat - Jönnaa vonnaa. Ám mielőtt túlzott lenne az öröm, kiderül a „jönnaa” jelenti a vonatot, míg a „vonnaa” pedig a jön.
Azt hiszem itt először éreztem, hogy valóban rokonságban vagyunk, hiszen a két nép – távol egymástól, térben és időben – szinte azonos módon reagálta le a későbbi kor egy mondatát. Igen ez lehet az igazi magyarázat, hogy hasonlóan vélekedünk, értelmezünk történéséket, és azokat még eredendően hasonlóan is fogalmazzuk meg...
Ám, itt van a Kalevala, amely nem is annyira nyelvezetileg, mint inkább misztikumában áll távol a mi regéinktől, meséinktől, a szereplők alakja más, úgy tulajdonságaikban, minta mögéjük sorolt hiedelmekben. Valószínűleg a 3-4000 év, az eltérő nemzetsors, a rendkívül más földrajzi irány, letelepedés okozza a hatalmas különbözőséget az ő népi képzeletvilágul és a mi látásmódunk között. A nagy-nagy eltérésem más és más szellemi segítséget igényeltek az adott korban, és ezt a finneknél, lappoknál a Kalevala és énekei, míg nálunk a Csodaszarvas rege adta...

***
… Aztán hirtelen mégis közelebb jutottam a nagy eposzhoz, amikor Lapp-földre voltam hivatalos csapatommal. Hatalmas örömmel fogadtak bennünket mindenütt. Mindent megtettek, hogy jól érezzük magunk a rideg – számunkra szinte elviselhetetlen – mínusz 30 fok fölötti örök télben.
 

Magyarok a sarkkörön túl

Mindig is izgatott a titokzatos észak. Különösen az ellentmondásos történetek miatt, amiket innen-onnan elkapott az akkor még világútlevéltelen szegény közép-európai nyelvrokon:... „Nem is lehet megmosakodni, mert az ember testére fagy a víz... A tűz mellett kell pisilni, nehogy megfagyjon a levegőben... Rengeteget isznak, hogy el tudják viselni az embertelen hideget... Könnyű dolguk van arra a legényeknek, mert csak egyszer kell felerőlködni...” Aztán még jobban izgatott, miért is költözött Myra-ból a messzi északra a Mikulás, ha ott olyan rettenetesen zord az idő? Nem igen csökkentette bizonytalanságomat az sem, hogy: „Nem tudsz arra semmit venni, mert iszonyatosak az árak... Pakolj fel rendesen a Kecskeméti Fütyülősből, akkor nem lehet baj... Semmit ne vigyél! Csak rakd tele a két bőröndödet pálinkával, aztán rá a ruhákat... Meglátod, áldani fogsz még ezért... Szétszednek mindenedet és, ha megtalálják a páleszt, akkor annyi... Sportolókkal mész, rád sem fognak nézni...”

Ezek járnak a fejemben, amikor csomagolok! Szinte zúg az ember feje a tudálékosnál-tudálékosabb arra járóktól, illetve ezthallottamoktól. Három embertelenül nagy bőröndöt rámolok tele. Még szerencse, hogy most nem kell vinnem a lövészedzői cuccaimat (lőszer 50 kiló, távcső 3 kiló, szerszámok 3 kiló, tartalékalkatrészek 4 kiló). Ahhoz képest, hogy 60 kilót vihetnék még így is több, mint a duplája. Nem csökken, pedig a „Majd kimosod” figyelmeztetésre már alig van bent gatya, törölköző, trikó, ing meg ilyesmi. Ez irányban lehetetlen csökkenteni... Megakad a szemem a pálinkán. No nem annyira egyen, hanem mind a 37 üvegen. Ennyit lehetett szépen a bőröndök aljába papírokba ágyazni, s persze ennyit takart rendesen a titoklepelnek szánt ruhakészlet. Nagy a kísértés, de nincs mese; csökkenteni kell.

Csöngetnek. Éppen a nagy munka és gond közepette... Már nyitnám a számat a nemérekrá-ra, de csak a postás. Távirat! Finnországból! Csak nem lemondják? Szalad végig, a pakolásban már egyébként is placcon lévő agyamon... Eszelősen tépem...

„ Laci! Matty uzenjek neked, hogyan jol van a suly a repterben. Kulon folyoso csinaltak nektek. Fogja majd bennetek egybol katonaember arra vinni. Kulon csomag neki katona te ne majd Matty mar elrendez. Sok palinka kell, nem vodka... Nino /tudod tolmacs/”

Azonnal lezárom a bőröndjeimet. Az órára nézve, még nyugodtan leküldhetem az ebédet, mire megérkezik a Megyei Tanács nagyonnagy emberének mercije. Nem bánom már a múltkori mérgelődésemet sem, hogy a megyei titkár elvtárs mercizik, én pedig nyakig olajosan fulladozok a rozoga Barkasz élesztésén.

Tűz az októberi Nap! Piszkosul. Elkésett a Vénasszonyok nyara. Meg is mosolyognak bennünket a reptéren, amikor a 12 fős kis különítmény telepakolja a chekkoláshoz vezető teret, a 9 sízsákkal és a legalább 25 bőrönddel. Az útlevélkezelő és mérlegelő asszonyka – már régebbről ismerjük egymást – hozzám kerül kis íven, mielőtt még a lepickeajtón besétálva elfoglalná helyét. A fülembe sziszeg:
- Laci! Ne csináld ezt velem! Minden alkalommal hazudnom kell miattatok!
- Drága, kis Erzsike! Hiszen tudod, hogy dolgozunk. Nem játszani megyünk – suhogok vissza a fogaim között, és körbe nézek, nehogy valaki még félreértse. Közben megcsap a nadrágemelgető parfüm. Persze ez sem tudja elnyomni azt az igazi nőies, férfilelket melengető igazi asszonyos illatot, ami pillanatok alatt belakja tízméteres körben a várót. És most már hangosan mondja:
- Legyenek szívesek a csoportot előreengedni! Jöjjenek uram! - s mintha misem történt volna elindul a hivatala felé, nyomában velem, és a nagymarék útlevéllel, jeggyel.
- Tessenek a hosszú csomagokat a kocsira rakni, a bőröndöket pedig a mérlegre. - A hordár már tolja is el a túlsúlytól már megmenekült egy-kétszáz kilót.
Sorban szólítja a gyerekeimet, egyeztet a VÁM-ossal, és hatalmas csomaggá alakítva a kezembe nyomja az útleveleket, meghívólevelet, jegyeket. Egy külön papírt lobogtatva pedig még a szemem közé keménykedi:
- Földi Úr! Legyen szíves a 7-es pénztárnál a 2 kiló 38 dekás túlsúlyért a 2900 forintot befizetni! Jó utat Önöknek, és ne felejtse visszahozni a pénztári szelvényt - csillog szemében, az aminek egy fiatalasszonynak harminc körül csillognia kell. Pedig ez csak a látszat, de nem csoda. Erzsike – a férjével és családjával – a sok-sok önzetlen segítség utáni egyik meghívásnak eleget téve, vendégünk volt egy hétre Galyatetőn. Kellemes napok emlékével kezeli súlyainkat, a súlytalanság mérlegén. Bárhol futunk össze – mindenki zavartságára – a legnagyobb kölcsönös udvarlással dobjuk egymás ázsióját, persze mindketten tudjuk: a látszat miatt ez jópofaság, és sosem borulnánk egymás karjaiba, mert az másnak osztatott. Persze az is igaz, hogy ha netalán egyszer pártalanodunk, csakis egymást fogjuk megkeresni a föld alól is. Ezt ki is tárgyaltuk egy hatalmas hógolyócsata után, amikor összegyűrődött férfiasságom teljes súlyával, hatalmas mellei közé keveredve próbáltuk a két család végtagjait egyeztetve szétosztani.

- Helsinki! Megérkeztünk! Tök sötét van, de az ablakon kukucskálva látszik, hogy szakad a hó. Rettenetesen szakad... Gyorsan kivackolunk... Szerencsénk van a hosszú csomagok miatt először hozzák a csomagjainkat. A többit is... Gyorsan megtöltjük a kézikocsikat, amikor megszólítanak hátulról:
- Laszla Foldi? Jo este!
- Yes! Jó estét!
- Please passports! Follow me! - persze hogy követjük. Megyünk a mi folyosónkon. Elől a katonaember, majd én, aztán Kajdi Jancsi az egyik szponzor, Marika a másik. A versenyzők az irdatlan mennyiségű csomaggal. Beadja papírjainkat egy ablakon, mindenki megkapja a stemplijét. A kapuban már Matty és Nino várnak bennünket. Matty még pár szót vált a katonaemberrel, majd sűrű ölelkezések közepette már pakoljuk is csomagjainkat a buszba.

Hatalmas horkolásra riadok. Szét kell néznem, mert nem tudom hol vagyok. Csak azt érzem, hogy a fenekem nincs, és kezem-lábam hülyére zsibbadt. Felállni sem tudok, így csak a szemem forgatom... Kezdem azt hinni, hogy ez már a másvilág... Leestünk volna a repülővel?... Ahogy a szemem kezdi megszokni a sötétből a sötétséget, jut el a tudatomig, hogy a buszon vagyok és Vaanta-ból éppen Muonio felé tekerünk. Nagyon. Nagyon megyünk... Muszáj felállnom... Kezd visszatérni belém az élet... Kikémlelek oldalra semmi... Előre... Messze van... Csak azt látni a fényszóró fényében, hogy szakad a hó... Előbbre sétálok... Mindenki húzza a lóbőrt, illetve remélem a pilóta nem. Előreérek. Nézem a pilótát – nem alszik, de a szélvédőn keresztül csak azt látni; szakadó hó... Hol itt az út? Szalad végig az agyamon, amikor a kilométeróra 142-jére pillantok... Te jó ég! Lehet, hogy jobb lett volna ha hátul maradok? A pilótánk jó negyvenes, de azért fiatalos – észreveszi zavaromat. Habratyol valamit azthiszedmagyarulbeszélésmégsemérted nyelven. Majd a szélvédőre rajzolja, hogy már csak 480 kilométer van hátra... A rohadt égbe... Ez elvisz bennünket az eszkimókhoz.

Látva szörnyülködésem, a hűtőgépre mutat. Kinyitom... Nem az van ott, amire én gondoltam... Finnlandia vodka, ilyen vodka, olyan konyak. A kávé jobban jönne... Ki tudja. Meghúzom az egyik – találomra kiválasztott – üveget. Még az ujjam hegye is beleborzad. Ezért a borzalmas rázkódásért vagyok semminemissza típus. Meglátogatom még a budit... Igyekszem pontosan célozni, melyet a szemközti falon lévő rajzocska is előírna, de képtelenség egy ekkora sebességgel száguldó hójáróban. Tehát! Marad a magam utáni takarítás, mint egy igazi részeg. Visszadülöngélek a helyemre, s elterülve továbbfolytatom... Mit is?... Repülő... Szakad a hó... Katonaember... Szakad a hó... Matty, Ninó. Remek emberek... Szakad a hó... Nagyon megyünk... Szakad a hó... Jaj! Neki mentünk valaminek, rántom tágra szemem, de nem. Csak megálltunk.

Ránézek az órámra! Közel 10 órája jövünk, de az is lehet, hogy megyünk. Sorban tápászkodik fel a csapat. A megállás zökkenője, a halk duruzsolás és az enyhére vélt hajnalodás elindítja a reggelente szokásos nyújtózkodás-láncot.
- Laco bá! Messze vagyunk még? - nyikorog Hori, alig érthető hangon.
- Nem tudom, de utána járunk. - Illetve csak járnánk, hiszen teljesen elmagyarosodott a busz. El vannak foglalva a tankolással. Többemberes a művelet, hiszen az orrát is alig látja az ember a vízszintesen szakadó hóban. De végre közelít Ninó!
- Szevasztok! Jól aludtal mindenki? Most vagyunk majdnem Muonió. Csak innen kettőszaz. Laci! - fordul felém – Lehet mindenki lemehet, eszünk, iszunk kavé, tea, lehet pisi, kaka. Van nekünk kicsi fel ora. Értem minden?
- Most akkor mi van? - kérdezi Sinyo, aki még egyébként sem igazán érti Ninót. De ilyen gyötörten, még nehezebb.
- Megyünk, aztán eszünk. És lassan ott vagyunk! - Fordítom Niróról magyarra. Összehúzzuk az utolsó összehúzhatót is és lekászálódunk.

Érdekes. Gyorsabban eltelt ez a kétszáz, mint az előző több mint ezer. Takaros kis udvarra fordul a végtelennek tűnő fenyvesrengetegben az autóbusz. Négy kisebb és egy hatalmas faház, néhány kiszolgáló kamrácska, egy sorompó, na és az erre elmaradhatatlan zászlórúd. Két zászlót feszít a szél végtelennek tűnő ereje az égre, a finn keresztest és a magyar trikolórt.
Berámolunk. Kajdival, mi a valószínűtlenül újnak tűnő faház egyik szobáját kapjuk. Közvetlenül a szauna mellett. Több sem kell. Mindenféle átmenet nélkül... Le mindent... Törölköző, s már locsolom is a köves kosarat... Mindenem átjárja a kellemes pára... A zsigereim is virulva lazulnak...
- No mi lesz veled? - riadok rá a kérdésre. Nem tudom mennyit szunyókálhattam, de alig látok ki az izzadsággal csordultig öntött szememen.
- Jövök! Csak egy kicsit, szunyókálhattam! - fejezem ki bizonytalanságomat.
- Egy frászt! Már a második üveg Fütyülőst is lefittyentettük – adja tudtomra szobatársam, hogy megint szerencsém volt, hiszen nemisszaságom sokan nem kedvelik, így halasztatott lebukásom.
Ez így remek, mert mire én túl jutok a zuhanyon is, s magamra csúsztatom a tiszta ruhámat; szinte megújulok. Sőt! Mire a kis előterünk asztalkájához ülök és koccintunk, már közös nyelvet beszélnek is mondja mindenki a maga majdnemfinnülbeszélnekésmégsemértem nyelvén, no persze nem marad el a majdnemmagyarulbeszélnekmégsemértem válasz sem. Az én makogó angolomra itt aztán már semmi szükség. Hacsak azért nem, mert Matty a kezembe nyomja a féldecisnek még jóindulattal sem nevezhető begrét. A következő pillanatban már tele is löttyintette. Hajaj! Nekem egy hétre biztos elég lesz. Majd kezembe nyomja a programot, így mi Ninóval félrevonulhatunk. Ők öten – kiegészülve a közben megérkező Erikkel pénztárnok és mindenessel, Mimo szakáccsal és Yukka edzővel, parafinmesterrel már a sokadik üvegbe fáradnak.
Megvan a közel két hét programja. A reggeli, ebéd, vacsora, a monotóniába hangolt edzésidők, a kirándulások. Amikor már szinte minden kérdéses dolog végére érünk, a Szeszdúskádiába érkezett csapat is erősen laposakat pislant. Abszolút jó időben – begrémet proszitra emelve – mondom:
- Lassan aludnunk kéne, ha délután be szeretnénk menni a városba, ahogy a program szól. - Ninó csendes hangjára is figyelnek, hiszen az enyémből, csak a proszitot nyugtázták. Örömmel veszem, hogy most is el tudom bliccelni a begrémben lepickélő decinyi szilvóriumot. Perceken belül zeng a ház a jóízű horkolástól, amikor visszaérkezem a gyerekek elhelyezésének vizitjéről. A srácok az óriás faház mindenes nagytermének egyik sarkában kaptak elhelyezést, háromszintes emeletes ágyakon, míg a lányok a másik, kisebb méretű házacskába vackolhattak be. Mindenki édeskésen alszik. Hosszú volt az út. Edzői aggódásom megnyugtatása után én is elengedhetem a horkolókánon rám eső részét.

Muonió finn északi kisváros a sarkkörön túl, Lappföld nyugati határán és a Torniojoki folyó választja csak el Svédországtól. A fordított „L”- alakú városka tizenegynéhányezer lakosa közel 50 kilométeres területen belül, kisebb tanyaszerű elhelyezkedéssel fedi be ezt a hatalmas területet. A városközpontban vannak csak talán úgy egy-kétszáz méteren belül a házak. Maga a központ egy templomból, két bevásárlóközpontból, egy benzinkútból, három kisebb üzletből, a hotel-kupleráj együttesből, taxi és autóbusz állomásból és ami nekik a legfontosabb egy szeszüzletből áll, éppen a patika mellett. Ezen a talán ötszáz méteren belül van a mozgástere az idelátogatónak. Kicsit aztán távolabb iskola, fedett csarnokkal, pályákkal, amik most alig látszanak ki a hóból. A nagyjából 15 kilométerre vezető út mellett egy újabb szállodaegyüttes körül helyezkednek el a sípályák, felvonókkal, a négy körből álló sífutó-biatlonpályákkal és a lőtérrel. Körben – teljes hosszában – kivilágított minden pálya, hiszen télidőben talán négy órás a nappal. Két kis történetet és két verset hoztam Nektek a messzi északról. Remélem sikerül felkeltenem érdeklődéseteket a legészakibb rokonainkkal való találkozásomról.


A sarkkörön túl

Október végére mérve –
erre tél van,
kemény tél.
Az ősz –
röptetőn –
korai sötétségbe múlt,
itt sötét a tél.
Későn-kelőn,
korán-menőn
a korong ereje,
órákra lopott fény.
Ennyi adatott,
hogy a hóban játszó
aprókra lásson,
derűjében a fény.

Egy északi rokon

a látóhatár piruló végtelenségén
még megtartja buksija alig-tetejét
az erre már melegje-vesztett Napocska

a benzinkút krimójának szélén
a Lappin Kulta aligalkoholos mélyén
a mai pénzszerelemnélküli szabadnapocska

alig téved utazó méternyi hó tetején
merthogy útnak csak helye lévén
s szélén a sínyom viszont szemellátig taposva

ez a nyompár itt az iskolába tartó serény
a munkába lábiszánkón igyekvő legény
és a rénszarvasaihoz igyekvő rokon „gyalog”útja

a pillanatkép lophatatlanul az enyém
itt a túlon is túl lelkemre véstem én
s egykoron majd az őszi emléket melengi újra


(Lappin Kulta: gyenge finn sör
lábiszánkó: a sí, ősi – a Kalevalában is fellelhető – neve,
mely szinte az első írásos emlék a sportszerről.)

Muonió, Finnország, 1986

Megjegyzés:
Már éppen kezdtünk aggódni, hogy a rengeteg páleszt majd haza kell vinni, de ez is megoldódott. A pálinkakérdés tényleg bejött. Egy gyors egybevetés után kiderült ugyanis, hogy az ajándék ide-oda, ezerfelé, családlátogatás, egy teljes sarki kocsma megkínálása után a kis magyar különítménynek még 129 üveg jóféle Kecskeméti Fütyülőse van. No és 17 másféle borzalom. A TAXI-állomás javaslat bevált, amit a következő rész főszereplőjétől kaptunk. A mintadarab bemutatása után, a városka 3 kocsiból álló különítménye több mint 20 kollégát rádiózott össze a megadott helyre. A sarkkörön túl, ahol a következő TAXI-állomás 60-70 kilométerre van. Felsorolnám a befolyt összeg rendeltetésszerű felhasználását: Az egész csapat egy napot kirándult – a Mikuláshoz – Rovaniemibe; El tudtunk utazni egy sífutó versenyre, ahol az akkori világnagyságokkal – többek között a Kirvesniemi házaspárral – találkozhattunk, és egy pályán versenyezhettünk; Vásároltunk 12 pár szuper minőségi sífutó lécet, 10 pár botot, 15 darab sífutó ruhát; Ezenkívül mindenki megtöltötte az otthoniak meglepikosarát is. Mindez hazai árakban már ki sem fejezhető. Még hogy semmit sem tudunk majd venni, mert minden méregdrága. Lehet, csak az árfolyamba kell rendesen beletalálni, s akkor ez a jóslat szerencsére csak egy nagy mosoly.

Jól elvagyunk itt a sarkkörön túl. Egészen jól rászoktunk az északi néhány órás nappal rendjére. Azonban ez a hideg! Iszonyatos! Nappal 20-25, éjjel 30 fölött. Nono! Ne álmodozzunk! Mínuszban. Ha túrázol – a derékig érő hóban –, tényleg ki kell tartani hazáig a pisi-misivel.
Nem egy leányálom az edzés sem! Szinte hajnalnak tűnik, amikor kiérünk. A parkolóban rádugom az autó beépített csatiját (ezért alap-szerelvény az autóba beépített aksi-töltő) a minden parkolóhelyhez kiépített hálózatra, össze a motyó és mehetünk. Nem mondom, hogy a versenyzőknek könnyű, de talán a 2-3 órás mozgás jobb hőfokot parancsol a szervezetre, mint a pálya egyengetése. Az edzés végén aztán már meg sem ismerném a gyerekeimet, ha nem tudnám milyen szerelésük van. Arcról semmiképpen sem, hiszen a ki-belégzett pára álarcot épít mindegyikük ábrázata helyére. Igazi küzdelem az odafagyott mindent levakarni. Aztán rohanás a kocsihoz és a lehető leggyorsabban a zuhany és a szauna. Ez a monotónia diadala. Szinte mindennap.

Ma a délutáni estében pecázni megyünk, olvaszt hitetlenséget Matty arcunkra. Kajdy és a többiek: köszönik nem kérik. Naná, hogy én megyek! Beöltözök rendesen. Egyik zsebembe kis morzsikálni való, másikba az itteni túlélési készlet Kecskeméti fütyülőse. Matty jobban felpakol a szkídó (motoros szán) után kötött zárt ládába. Ezt leginkább egy tető-síbaghoz tudnám hasonlítani. Az ajtóba kigyülekezett csapat úgy búcsúztat, mintha már előre a gyászbeszéden dolgoznának. Mielőtt indulnánk, a szakácsunk még rám terít egy hatalmas bundát. Iszonyú nehéz, szinte szét kell terpesztenem a lábam, nehogy benyomjon a méternyi hóba. Állítólag Ő lőtte, és medve. Mindegy. Iszonyúan büdös és eszméletlenül nehéz. Szinte gurulok a sok gönctől. Nem is kéne semmit csinálni, csak utána kötni a szkídónak, s már gurulhatna is a szerelvény.

Egy rántás és máris a Torniojoki közepe felé tartunk. Ott a határ is, de itt ez senkit nem zavar. Lehet, hogy nem is tudják merre húzódik. Ja kérem! Ez nem Közép-Európa. Nem tudom én sem, hogy nem-e éppen Svédországban lapátolom a havat? Úgy bizony! Itt a pecázás azzal kezdődik, hogy nagyjából öt méter átmérőjű körből ki kell lapátolni a havat. Nagyon sokat. Egy méter a friss hó és még alatta is lenne, de az már jéggé nőtte ki magát... Lapátolunk... Lekerül a maci... Lapátolunk... Újabb gönc kerül pihenőre... Újabb sor, aztán a végén már csak a melegítő van rajtunk, no és persze a belső melegítő. Időnként meg-meg kell húzogatni a kecskeméti fittyentőset is. Sosem ittam még ennyit meg egyszerre. Lehet, hogy az új rekordom meg fogja haladni a hat kortyot is? Ha így haladunk, biztos. Egyébként azon kívül észre sem veszem, hogy gyöngyözik a homlokom rendesen. El van ez találva: egy korty, s néhány lapát után már a homlokomról törlöm... Aztán újabb... No végre! Ekkora lesz... Matty nyakig van a boxban elővesz egy érdekes szerkezetet, ráköti az aksira és fúr. Fúrja a lyukat. Én meg szedem a különös szerzet által kitermelt jeget... Fázom. Naná! Hogyne fázna az ember mínusz 25 körül. Visszakerül az egyberészes... Fúrás-jégszedés... Újabb fúrás... lassan már a nagymedve is rám kerül, pedig már lehet, hogy a tizedik kortynál tartok... Végre víz! Talán egy méter után. Itt a bátonyi Imre barátom jól megélne, aki a tanári fizetését egy kis kútfúrással csiszolta egyenesbe. Kész a lyuk. Talán olyan 20 centi átmérőjűre bővítjük és előkerülnek a pecák! Ahogy meglátom; teljesen eldobom az agyam. Akárcsak egy zsebpeca. Szakadjak meg, ha nem így van. No persze jó! Ez kicsit csicsásabb. Teleszkópos. Olyan amilyen a mi tavunkon csak két-három embernek adatott meg odahaza. Kihúzva ez kérem vágja az 50 centit. Rá a csali a külön termoszból, nehogy kifagyjon szegény pirosas színű gilisztaszerűség. Lecsápol még két ágast, s keresztbe a lyuk elé teszi, miközben a horog és a szerelék a lyukon át már le is ballagott. Talán olyan 3 méter lehet rajta a damil. Világos, hogy orsón! Néha azt hiszem egy viccben vagyok főszereplő. Hogy itt van hal? Erősen kétlem, de nem mutatom. Aztán egyszerre csak elkészülünk, és még egyet leenged, csak azt a lyuk másik felére állványozza be...

Várunk! Mióta nekifogtunk, egy szót sem szóltunk. Matty lojális velem, én pedig szó nélkül kisejtem; mit kell csinálnom... Most is ilyen pillanathoz érkeztünk. Egy – szintén teleszkópos – hosszú nyelű majdnemszedőkanállal kell kimeregetnem az éppen már fagyni készülő kásás vizet a lyukból. Ez egy hős feladat. Szinte folyamatosan kell szednem. Ahogy múlik az idő, még szaporábban... El vagyok ezzel a munkával is, miközben nézelődésre is van idő. A közelben csak a mi lámpáink világítanak az öt méteres körünkben, de azért látom, hogy majdnem a folyó közepén vagyunk. Szépen ellátni a mi kis faházkomplexumunkig. A másik irányba is kandikálnak kisebb fények, de azért az messzebb van. Már majdnem verset írok gondolatban amikor csilingelés, berregés... Mint az ébresztőóra... Matty ugrik, én pedig bőszebben szedem a jégkását... Húz ide, húz oda... Rajta van. A mindenit! Erőszakos, kócol össze mindent, de végre kibukkan a feje. Onnét már nincs visszaút. Hosszú. Olyasmi mintha pisztráng lenne, de egy kicsit angolnásítva van. Keresném a merítőhálót, de a barátom valamit nagyon integet mutogat. Híjj az anyját! A másikon is van. Tekerném, de a már szinte a jég tetején lévő példányon keresztül-kasul van tekeredve. Gyorsan kikapom a sikamlós testét és nincs mese, mint a pecabuta építőmunkások a tavon el kezdek vele szaladni – már amennyire a rengeteg gúnyától tudok. Matty hatalmas kacagástól kísérve rövidesen eléri a jég szélét, ott már segít neki, hogy betaláljon a lyukunkba és a következő pillanatban már a parton is. No! Nem annyira, inkább jégen. Mire kicserkészem a szájából a horgot, már szinte csonttá fagyott...
Halat fogtunk. Hihetetlen. A sarkkörön túl. Mínusz ezerben... Döbbenetes. Most már be kell vallanom, hogy nem hittem benne, amikor elindultunk. Egy jó brahinak tartottam, ezért is vágtam bele. Most meg – félóra alatt – már pakolunk, hiszen belógattuk-kihúztuk, belógattuk-kihúztuk. Mire újra csaliztuk az egyiket már a másik jött is kifelé. Ha jól számolom tíz darabot fogtunk, de a lyuk már annyira kezdett beszűkülni, hogy fittyentettünk egyet még az üveg aljáról, s indulunk. Áttörünk a saját magunk építette akadályon és irány... A francba! Nem jó irányba megyünk. Lökdösöm a hátát, de kezét a magasba emelve mutatja, hogy ELŐRE!

Negyedóra múlva érjük el a célt. Egy sarki kocsma – elnézést a viccelődésért – de az. Csak amúgy egy kicsit más. Először még valami útlevél-ellenőrző állomásnak nézett ki (kicsit rinyáztam is hiszen nekünk igazából Svédországba nemhogy csak útlevél, de még vízum is dukálna). Amikor aztán belépünk... Hamisítatlan sarki kocsma... Svédországban, ahová éppen most disszidáltam, merthogy olcsó az ital és lehet kapni... Vágni lehet a füstöt és a hangzavart... A tűt nem lehetne leejteni... Zsuga, zene... Ha nem velem történik el sem hiszem... Matty már megjárta a pultot, és egy 3-4 decis körüli üveget nyom a kezembe. Ez itt egyen-felszerelés. Ettől csak nagyobb van. Poharat nem használnak, mert így nem kell mosogatni, meg akkor hatalmas a veszteség, hiszen a pohárra is tapad a drága nedűből. Hogy honnét tudom? Ha elmondom leszakad a gambicsa, az biztos:

Belehúzok az üvegembe, miután összeütöttük az oldalát a nagy pecás barátommal. Jól esik, de azért végigszalad rajtam a szokásos nemissza borzadás. Ahogy kicsit jobban körülnézek, nem igazán látok félrészeget, csak annál inkább. Ismét koccintunk:
- Egeszsgeregeret! - próbálkozik szőke pajtásom, a kimondhatatlannal.
- E-gész-sé-ged-re! - szótagolom neki a leckét.
- Egeszégseder! - örül, de érzi Ő is, hogy ez még nem az igazi.
Már éppen szeretném újra szótagolni a nyelvtörőt, amikor a vállamra teszi a kezét valaki, és jó igazi dörgedelmes hangon azt mondja:
- Egészségedre magyar! Hogy a kurva égbe kerűsz te ide?
Olyan erős, igazi bikahang, hogy az egész krimó egy pillanatra elcsendesedik. Miközben lassan megfordulok hátra, már mindenki engem követ a szemével. Egy hatalmas nagy ember áll mögöttem. Öltözékéről, amolyan igazi sarki embernek hinnéd, de a bajusza! Az az igazi harcsabajusz, mint a felvégi Josko bá'-é. Alig érem el a 180 fokot úgy átölel, hogy ha nem lennék ennyire beöltözve össze is roppannék!
- Szevasz! - dübörgi, olyan igazi bagóbűzös hangon. - Én vagyok Farkas Gyuszi, Fehérvárrú'
- Szevasz! Én pedig Földi Laci Zagyváról, Salgótarján mellől.
- Mi szél hozott erre? Már van tíz éve is, hogy magyar ember járt itt a világvégén.
Elmondom én is, hogyan miként, mi járatban. Miközben az örömtől ragyogó arcát le sem veszi rólam... és mondja, mondja, hogy '56, meg hogy favágó, aztán család, hogy még a szülei halálát is csak egy hónap múlva tudta meg, két gyerek, meg szép finn asszony. Mindeközben – többször is – amúgy igazian, jó magyar módjára hegyesre pedri a bajuszát. Folyamatosan beszélünk. Inkább Ő, de néha nehezen én is szóhoz jutok, amikor egy-egy elfelejtett szót kell kitalálnom, mint sok más hasonló alkalommal.
Nem tudom mennyi ideje beszélgetünk, de már túljutottunk azon is, hogy miért is kell a vodkát üvegből inni. Közben Mattyra téved a tekintetem, aki eddig csendes mozinézőként izgult végig egy ilyen nagy találkozást. Látom tanácstalanságát, és enyhén sürgető tekintetét elkapva az órámra nézek. Hú! 10 óra.
- Gyuszikám! Sajnos mennünk kéne!
- Igyatok még egyet!
- Már nem lehet, tudod a gyerekek!
- Jaj! Bizony! Nekem is sürgetős, mert reggel menni kell! - Újabb gyönyörűségeset penderít a bajszán és biztosra ígérteti, hogy vasárnap elmegyünk hozzájuk ebédre. Mattyval még egyeztetik a helyet és sajnos indulunk. Kikísérés közben az ajtóból még visszafordul és a majdnemmagyarulmondjamégsemértem néhány szó után azt kiáltja, mint egy karmester:
- Szevasz magyar! - utána pedig az egész kocsma kórusban:
- Szevasz magyar!

Megjegyzés: Gyuszi barátommal még háromszor látogattuk meg a sarki kocsmát, azt a sarki kocsmát, ami nem is úgy sarki, amúgy félvállról, hanem úgy igazán. Azóta az élet nem vitte arra utamat. Családját is megismerhettem, akikre sok magyar szót hagyott a sarki magyar. Néhány képeslapváltás után azonban hirtelen elment. A sarki embereket gyorsabban szólítja magához a lappok Istene, még ha magyar is a lelke.

***

Akkor azonban nem foglalkoztam ennek a találkozásnak az érzelmi oldalával, ami végül is értelmében világította meg a Kalevala életterét.
Megérkezünk – 12 óra buszozás után – valahová, iszonyúan messzire. Bár az autóbuszon alhattunk, de a kényelmet nem igazán egy autóbusz ülésére szabták, de mégis jobb volt csukott szemmel, hiszen pilótáink az átláthatatlan hóesésben, a két méteres látótávolságban csak akkor voltak a 130-as tempó alatt, amikor megálltunk. Azért megjegyzem, hogy a számunkra láthatatlan úton nem találkoztunk senkivel, csak amikor lakott területhez értünk. Rosszul fejezem ki magam, mert az út igenis jól megkülönböztethető volt. Felülről. Igen felülről, mert kandeláberekkel végig ki volt világítva, Igen végig, mind az 1200 kilométeren.

Egy hatalmas faház – amolyan igazi sarki lakóház - az otthonunk. Nagyjából egy kultúrotthon méretű, emberderék vastagságú fenyőfákból készítették az ősi módszerrel. A nappali, az étkező és a hálóhely egy hatalmas lakótérben található, melyből egy szauna-fürdő, egy WC és egy konyha nyílik. Egyszerű, s mégis hatalmas hangulatot varázsol ez az ősi faház, ide a sarkköri hidegbe.
Mi kissé nehezebben éljük ezt meg, míg ők hatalmas örömként nyugtázzák az egyfedél-lakótér alattiságot velünk. Ez gyorsan segít a külső és belső felmelegedésben, az egymáshoz közeledésben.
Bizony, nem véletlen, hogy a Kalevala kapcsán ez a lapp-földi ősi faház adja a kiindulópontot. Ebben a közegben jutottam először olyan hangulatba, hogy érteni véltem Vejnő történeteit.
Reggeli – edzés – ebéd a pályán – edzés – haza – szauna – vacsora... És akkor jött el a pillanat. Mindenki az asztalnál maradt – legalábbis a felnőttek. Vodkás üveg, fabögrék, kecskeméti fütyülős... A fiatalok a három szintes ágyak környékén ténykedtek, ismerkedtek, csendben beszélgettek, a felnőttek pedig az asztal körül. Nemissza révén itt nekem sem sikerül mindig elbliccelnem a koccintást.
Talán úgy tíz óra lehet, amikor a nyelvi nehézségek ellenére kiveszem: éppen az ősi faházról esik szó (némi pajzán történet aláfestéssel), egyszer csak egyikőjük megszólal:
- Vanha Vejnemöjnen, omistaa...
Teljes lett a csend. A fiatalok szélsebesen az ágyukra heveredtek, a felnőttek lehajtották a maradékokat, a fürdőn lévők futva rebbentek a helyükre. Még el sem kezdte szakácsunk a történetet, de számomra máris megvilágosodott, hogy itt a Kalevala ágya. Itt rejtőzik az a hangulat, amire az egész épül. Majd elkezdte. Tolmácsunk szerint sosem az igazi Kalevala-történetek kerülnek elő, hanem azok továbbfuttatott, új-világba elhelyezett változatairól szóltak az esti mesék a hatalmas faház lakóterében. Sokatmondó következtetésekkel, siralmas és örömteli részletekkel, sikamlós, pajzán mégis jól szavak közé rejtett részletekkel.

Hogy pontosan miről szólt a történet? Versbe foglaltam. Az első két részét már olvashattátok az IK-ban. Tipikusan hozzánk magyarokhoz, a mi kultúrkörélményeinkhez igazítva az eposzt, annak történéseit a mai, akkori valósághoz közelítve, mert ott, abban az ősi faházban nyilvánvaló lett előttem, hogy a Kalevala misztikuma ott a mindennapok szoros része, mondhatni következménye. A lapp-földi rénszarvas tenyésztő, a favágó, a vadász, de egyszerűen úgy is fogalmazhatnám a finn-lapp ember, vagy az ő családja bizony a saját tudásszintjének megfelelően keresi a körülötte lezajló események hátterét, összefüggéseit, és a számára nem értelmezhető részeknél egyetlen támpontja maradhatott: Ez pedig a Kalevala. A Kalevala mint történet, a Kalevala mint hit, a Kalevala mint magyarázat, a Kalevala mint remény és a Kalevala mint minden. Így költözött ide Mikulás is a nyugalom földjére, így vált sajátjukká Marjetta és fiának története is...
<IMG src="http://www.fullextra.hu/users/Lacoba/marjetta.jpg">
Közel három hétig lehettem lakója az ősi háznak. Az esték szinte mindegyike így zajlott. A Kalevala ott él az emberek között. Kapaszkodó az elgyengülő kéznek és erő, de figyelmeztetés is, hogy mindennek az alapja a munka és a szeretet. Ezt erősítették meg bennem a hallott történetek.

Azért nem minden este lehettem tanúja a faház esti meséjének, mert lapp-földi magyar favágó barátomnál vendégeskedtem néhány alkalommal. Mondanom sem kell, hogy a vacsora utáni történések ugyanúgy zajlottak, csak az előadó volt más. A család öregje, a nagymama. Sosem fogom elfeledni ezeket az estéket.
***
Már tíz éve nem jártam rokonainknál. Kutatásaimat féltve őriztem a mai napig és a barátom emlékére ajánlom most, aki egy beszélgetés során azt mondta:
„Sajnos a Lapp-földön gyorsan halnak a favágók, de a szellemük, az tovább él”

***

Lappföldi dallamok
(a Kalevala az én lelkemen)


...roppant fürge a nappal lába a sarkkörön is túl,
hol Kave élt egykor, s merre malacka se túr...

Itt Vejnemöjnent tiszteli kicsi és nagy,
hiszen bölcsőjével együtt ringott a dal,
mindenki ismeri jól Ilmatár anyát,
szereti a víz és levegő asszonyát,
s hiszi felső Istenének a nagy Ukkót,
akitől a költő is kapta a szép szót.

...végtelen erre az éjjeli álmoknak takarója,
és foga most sem kíméli az ősi rokont...

Ó minő hatalmas a lappok istene,
ezernyi csillagot, szikrát üt az égre,
hogy tüzével belakja a rideg földet,
s a lelküket is megtöltse melegével,
de a tűz oly féktelen, a hegyre szalad,
bújik völgyön, ám végül a vízbe rohan.

...nem jöttünk hívatlan vendégként ide. Hívtak,
hogy lelkük melegét - tárva - kezünkbe tegyék...

Lám a tüzet félni is megtanulták itt,
hiszen Pellervojnen is tudta már legitt,
hogy Oszmo földjének erdején kell a hely,
mert Otszó bundája is ott vastagszik meg,
s nő hatalmasra az acélos ászokfa,
melyből készül majd a legjobb vízi sajka.

...erre felé hideg, ámde nyugodt a világ, zaja csendes,
és árnyékát megszűri a Nap sugara...

Lelkendezve hallgatom én is a regét,
miként melengeti az emberek szívét
a tűz, mely nemcsak Tur mezejét égette,
hanem lelkükre a szeretetet vitte,
mint apró lángocskát, ám míg az asszonyok
a gyalmot húzzák, mese is száll szájokon.

...míg szavamat lesik, és ízlelgetik itt a magyar szót,
ámde lehetne palócföldi a disputa tán...

Az idegen is tudja, hogy Pohjolában
a lábiszánkó is ott ring a pólyában,
hogy a lábítóját felcsatolja ha kell,
s legyőzze a telet, mikor jő az ellen,
hiszen Kalev földje szent - istentől való -
honnét fusson el minden betolakodó!

...aztán míg a fazékban kása van, addig a vendég
széke is elfér, s tányérja sem éhezik itt...

...mert Vejnő - s a kisded Szampsza - megfigyelte,
Pellervojnen miként munkál - magját vetve,
mi a fényben ágasodik-bogasodik,
tó vizétől terebélye tornyosodik -,
hogy majdan megkeresse az árpa kényét,
s zabkása is jusson az asztalra elég.
...Lám bizony, erre is összefut, és ujjong a tekintet,
hogy szikrát kapjon benne a nagy szerelem...

Az öreg Vejnő tudja csak úgy igazán,
hogyan fér meg jól a szép szó a szó hátán,
s ha kell vígan mulasson a sokadalom,
ne múljon az a csengő hangú szavakon,
a gonosz pedig szűkölve futhat tova,
míg a szűznek már jó meleg az otthona.

...és jönnek sűrűn bajok, árnyakat is szül a bánat,
ám indulnak már visszaszerezni a fényt...

Oly szép és gazdag Kalev földje, tengere,
melyet sok idegen is nagyon szeretne,
s Louhi is ezer betegséggel támad,
hogy elrejtse a Napot az önhonában,
de a hősök jönnek - a fényért mérkőznek -
Ilmatár kardjával az igazak győznek.

...Itt Lapp-földön is eljön a nagy nap - a szűz hasa megnő -
hol Marjatta fiát megszüli, s felneveli...

Az élet szánja sok örömet hoz felénk,
táncoló vígságot, megújuló refrént.
A szán jön - Kalevala dalt hoz a házba -
majd elmegy, de nyomát hagyja e világba,
miként az öreg Vejnemöjnen tette azt,
így a lelke és a remény velünk maradt.


*** Vége ***