Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Következő verses kötet szerkesztő


Megérintve

Földi László versei

     ~~illusztrációk: Kiss Andrea ~~

/: Sajnos – egyelőre – csak szerkesztés alatt, mert nincs
pénzügyi háttere a kiadásnak Bizony elkelne a segítség, ha tudsz segíts!
E-mail: zagyvaforras@citromail.hu :/


A betűk titka

Gügyögésem megállt. Megnyíló elmém -
bő gatyát váltott - felvételizve
a Hetvenhét magyar népmesébe,
hol betűket raktak a képek köré.

Ujjaimnál is sokkal többen voltak,
és viccelődtek velem veszettül,
elém ugrándoztak szertelenül,
míg másnak adták szájra a titkokat.

...És jöttek, megindultak büszkén felém,
előbb egyenként, sorban, majd csőstül,
s bár a képek varázsa csendesült,
a szavak óriásként dőltek elém.

Lehettem köztük daliás királyfi,
tekeredhettem égig érő fán,
trillázhattam egy megírt zongorán,
de átláthattam a vakablakon is.

...Mára tisztábban látok minden betűt,
hű ékként rakom kincseim közé,
és már annak örvendezek - kissé -
hogy én is rögekből moshatok derűt.

Zagyvaróna, 2007. január 16.

 
A csend visszhangja
* Stanza szólamra *

Dalol a csend, ragyog - sötét óra jár -,
Köszön vidám reményt, de azt is halkan,
Lohol, szent titkot fél visszhangja nyomán,
S imádattal szövi a kecses hajnalt.
Felelni, csillogót szeretne a vágy...
Mitől is lehetne más mint megfogant?
Erőt vajon honnét, miként nyerhetne,
Ha ősz dalol echót a kikeletre?

Tavaszt kiáltanék – örökös tavaszt -,
Virágot szavalnék – illatos derű -,
Lüktető ölelést – szárnyaló vigaszt -,
Ahol mindig újra kizöldül a fű...
Imát rebeg a szám – hangtalan támaszt -,
S szerenádot sír egy fürge hegedű...
Az égre ébredést rajzol a reggel,
Hová gondos kávéillatot lehel.

Hatalmas, temérdek az emberi lét,
Kezünk talán fárad, ám kell még az erő,
Elménk a végtelennel dacolva néz...
Istenem! Mondd! Miért rohan az idő,
S lelkünket miért nyomja a gyengeség,
Miért takarja a Napot bús felhő?
Ne szólj! Csak adj jelet! Várjon még a csend,
S akkor kicsit a visszhang is elmereng.

Las Americas, Kanári szigetek, 2004

A derű arca
* mongol eol, friss kiflivel *

 

Mosolyt töröl a derű arcán a mi a fene –
mielőtt a talán nyugodván házába lépne -
sármos múltat rajzol az esti szél hajára. Fél.
Már nem tudja kitől-mitől, aztán miért?
Erre volt. Jól emlékszem. Itt járt... Talán...
Rozoga életet húzott maga után. Csak úgy
sután került önmaga elé, vagy azon is kívül.
Zsíros gallérját nem ette a por, csak a buja kor.

 

Az szerette rágni őt. Ráült arcának szántására. Renyhén,
fájón, magabiztosan. Foga sárgasága leheletéhez ragadt,
s kaktuszkóc pillái közt rámmeredt... Evett. Eszelősen.
Nem hitte el, hogy az övé. Mind. A friss, ropogós.

Nem érdekelte már az ökörhugyozást rajzoló babakocsi,
sem a göncei bűzével perlekedő tűző nap. Hopp!
Elkapott egy száján túlgördült morzsát. Nagyot nyelt,
majd egy piciny mosoly tövére tette, és megmammálta.
Közben résnyire engedve szemét, élvezte a van ízét.
Nem szólt. Nem köszönt. Tompán kongó zsebében matatott...

Négy kis kavics kocogott reszkető tenyerén. Felém nyújtja.

Egy kis fekete lett az enyém.

Ulan Bator, 1996. május 24.


A Dunánál
* Vendégségben Dodo bátyámnál *

csendesedő esti szél illatán ülök
a kopott térdű Dunánál
valahol
valamiért
nagyon messze
éppen csak ott
ahol a gesztenyesor
gyaloghídja összefut
a valószínűtlenül takaros
rikító zöld fövennyel
s pár lépésnyiben
méri a szemközi oldalt

hátamon még érzem
a lenyugvó vörhenyét
valahol
valamiért
nagyon messze
talán a nem értem
s a felfoghatatlanság határán
a gügyögő Dunácskát
a miértről faggatom
gondjaimmal nyaggatom
száguldó elmém
ezer kilométerén

a nyughatatlan álmom
bolondozik csak velem
valahol
valamiért
nagyon messze
ahol még a madár mer
s emelt fővel tercel
nem veszik semmibe
a girbegurba jövő tekintete
a kackiásan pödrött Duna
látóhatárnyi rakoncátlanságán
a vasfüggöny határán túl

mi a több az annál
s mennyivel vagy miért
valahol
valamiért
nagyon messze
mitől sejtem csengőre fülem
s érzem tehetetlennek
a kilátástalanság pírját
amint itt ülök
élménnyé lelkesült
néhány nappal az énemben
a kopott térdű Dunánál

Friedingen, Németország
1988. július 27.

 
Máglyák a szerelemnek
* ottava rima lángocskák *

Kánikulában botladozik a fény,
derűs mát önt a rigó fészekalján,
hogy szél szárnyára vegye pihe testét,
s bátorítsa a szállítós fiókát...
Majd meggyújtja a dédelgetett rőzsét,
míg kacér dallam járja a szilvafát,
füstkarika bojtot köt ágaira,
hiszen csak olajat vet vágyaira.

Az ágacskák lángra kapnak untalan,
szálló múlt hamuján erőt gyűjtenek,
újra és újra reményt babusgatnak,
mert máglyán izzik mindig a szerelem...
Egyszer gyűrött könnyek - sajgón – lobognak,
majd forró csókok tüzén egy új ébred,
hogy együtt kacagják a csacska esőt,
s sziporkázó szikrán kezdjék a jövőt.


Zagyvaróna, 2006. augusztus 7.


A francba

tétova cseppekben keresi
a sokat elbír homlokát
a hajnali verejték
hogy magakényén
gombolhassa
a miként tovább
forró fejét
léket szeretne
fagyhíjján szólítva
miként bujaságát
ritkuló kócon
lilára vett rúzson
a deresedésre fogja

részegségig lézeng
jaj-tudatlan feszeng
bár a remény eseng
míg a lesz csak dereng

Zagyvaróna, 2005. január

Jobb ma köpni
* egy kortalan, nyeletlen vers *

korcsok vonyítanak már
hangjukban nyelt madárdal
rihes perceiket vakarják
rohadt álmokat írnak
de mancsukra a sár jár

s a masztos lapok áznak

jobb ma köpni
hisz holnap tán késő

úgy bizony
az illem a kellem és a jellem
testvérek - sőt ikrek -
s mi még ettől is borzasztóbb
tetteik gondolataik is összenőttek

persze tudom
- hogyne tudnám -
hogy az ember agya káptalan
s csorog belőle a végtelen
ha jó helyen áll

bizony

no azért a Zagyva - csendben -
folyik tovább
és a víz a gaz közt
átszalad újra
míg utat váj

Zagyvaróna, 1968, 1978, 1988, 1998, 2008

Keresem a szépet

Merő romhalmaz az egész,
meghurcolása szép szavaknak,
már-már az hinnéd költemény,
s végül balga hibák maradnak.

Szeretem a szépet – már hogyne szeretném -
s ki is lehet oly hitetlen, hogy ne szeretné... Persze.
Bizony... Érdek nélkül is...

Ritmuson kopik sólyomszárny,
sarki fűszeresnél költ a rím,
hasonulnak metaforák,
míg árván marad csupán egy cím.

Keresem a szépet – már hogyne keresném -
s ki is lehet oly hitetlen, hogy ne keresné... Persze.
Bizony... Érdek nélkül is...

Van sajátos episztolánk,
lehet: címzettek magunk vagyunk,
tán' mit sem ér ars poétikánk,
mégis beléjük kapaszkodunk.

Meglelni a szépet – már hogyne szeretném -
keresném, kutatnám, hogy imám borítsam elé... Persze.
Bizony... Érdek nélkül is...

Zagyvaróna, 2007. február 7.

Koporsószeg 12.
(Reggeli kávé)

Míg sötét hajnal tüze lángol, ébred
szenvedélyünk illata a világba -
szánalom nélkül nevet -, s áldva lüktet
ránk igazsága.

Zagyvaróna 2007. november


Tantárgyaim
* az első versem *

Bizony rossz gyerek vagyok én,
a könyv sem a mindenem,
s a kicsöngetés a remény,
azt piszkosul szeretem...

Csak mindig bolondozok én,
ne higgyétek el nekem,
még azt sem, amit kérdeznék,
hiszen mindet szeretem...

Zagyvaróna, 1962


Halottak napja

Nemzedékek billegő ragyogása
A csillogó égre kémlel ma,
Szorgosan szaggatja,
Eszelősen tépkedi
Gyertyafénnyel fedi –
Meddig csak teheti –
Az emlékezés lüktető mellét.

Kicsivel többre látszik-e –
A mostra fáradtak lángocskájával –
A mindenség amúgy is sokja?
Kevesebbé törpül-e
Az eleddig szenvedők sora
A közel-távol megváltásával,
Vagy tudatunk zúgja csak leheletét?

Van-e újra gyógyító érintés?
Lesz-e könnyszárító legyintés?
Lehet-e tunnyadt a fájdalom ismét?
Jöhet-e majd vállvetve a még?
Futhat-e a testehagyott lélek,
Vagy a lelkehagyott test
Az útvesztő ajtaja felé?

Te!? …
Tényleg tudod? …
Te… Tényleg tudod!?

Zagyvaróna, 1990. november 1.


Nyári levelek

Kertem zöld lombján táncát járja a nyár,
meséje nyári zápor nyomába vész,
tombol a hőmérő izzó homlokán,
mely szűkülő torokkal suttogna még;
Üde pázsitot, lelkendező nektárt,
amit meglel majd egy szomjazó madár.

Nyári levelek – méregzöld ragyogás,
arcukra csillogást rajzolt a napfény,
szőke búzatáblák – itt az aratás,
verejtéken hál az aratólegény...
A táblavégen leng a babos kendő,
szűk kecelén domborodik a jövő.

Kombájnok zajába múlik a festmény,
sarlótlanra érett a marokszedő,
zöld tujára váltott gazdát a levél,
s a gyümölcs már piaci kofánál nő...
Fakuló fotón alszik a régi nyár,
amíg suttogón emlékszik a világ.


Zagyvaróna, 2006. július 11.

 
Nagyheti csomók

/Hétfő I./

Lehajolt értem a déli Nap. Ragyogón.
Kerti virágokkal hegyet gurultunk,
az ébredő tavasz felé futottunk...
Ma keresztutam ismét álmodozó.

/Hétfő II./
* A válasz *

Pírjában hunyorog az őszi alkony,
és szűknek véli már kabátját. - Tél van. -
Selymes madárdalt álmodik a pagony,
s deres fűszálakat ígér a holnap,
buta szellő fut versenyt a tóparton,
míg csillagok közé festi a Holdat...
Ó Uram! Hagyd, hogy jöjjön sok tavasz még,
s tartson soká a nyárillatú refrén!

Nem rian még a jég - hideget remél -,
s homlokára csillogást ült a nappal,
de még nagyot koppan rajta a holdfény...
Gondolatom hullámokat leng - szárnyal -
kíméletlen csodájával elkísér
ezernyi emlékarc - bús harangszóval...
Tudom Uram! A válasz mi önmagunk
vagyunk, és amit magunk után hagyunk.

/Kedd/

Volt-e már tenyereden apró élet?
Nyitotta-e rád tiszta tekintetét?
Súgott-e reményt, szövetséget néked?
Hogy puha földbe beágyazd fekhelyét,
Hogy elkezdhesse az önálló létet,
S hogy majd szedhesd mézédes gyümölcsét...
E titokkép ma előtted is megnyílhat,
Míg egy új életet kezedre bíz majd.

/Szerda/
* unokaöcsémnek, valahová *

Elveszett erőn az ördög hál, s kiröhögi
a visszautat. Még csodára gyűjt a tudat,
mielőtt végképp feladja magát... Perzsel.
Mindent feléget. Mindent. Mindent.
Az anyai érintés porba hull, a szeretet
vad perccé fakul, hogy értelmetlen hajsza
vegye kezdetét, ahol a lélek súlytalan, pihe,
s a remény sem több egy égő szalmaszálnál...
Lehet, hogy ez már nem is a kezdet, hanem
a vég? Kérd, ha van még segítség! Esdekelj!
Szorítsd össze maradék erőd, s merd a
kitárulkozást, hogy a megbocsátás még
időben rajzolja át szád szegletét! Mert...
Sosem késő!


/Csütörtök I./

Parcellák helyén méláz a hangulat,
színein estét vedlik a délután.
Fecske csiviteli régi-új dalunkat
- hisz hazugságban nem lehet igazság -
lejárt körön egy új remény indulhat.
Nincs feloldás. Tiktak. Az óra jár.
Nagyhét van - feszületen rezzen a jó -
feltámad újra, s szélre kél a hajó.


/Csütörtök II./
* Uram *

Álmainkból fészket rakott az élet,
mit ajándékba adott a létezés,
hogy lelkünkkel felnézhessünk az égre,
lett ilyenné lényünkre a teremtés,
hol lábunk pázsit fövenyére lépett,
és kezünk egészen a csúcsig felér...
Míg csokorba gyötrelmünk is befontad,
a szerelmet is e masniba fogtad...

Bizony Uram!
Emitt ezer kézzel szórsz ránk örömöt,
ott nótát lehelsz szótalan ajkakra,
s míg tudatunk vakságát is letörlöd,
hogy már-már rózsát látunk a falakra...
amott ránk olvasod a sűrű ködöt,
mely fátylán már hitünk is meginogna...
De azért... Te... Mégis szereted néped,
hisz' átsejlik egy apró fény a résen.


/Péntek I./

Nap jön. Nap, nap után. Poroszkáló,
vagy szárnyló lesz? Megíratott! Talán!?
Szorgalmas est után víg virradat? Hm!

...Nagypénteki kávémon ezredévek habja. Kerül.
Forog, sereg kanalam kényén jár, édes
pillantásokat kanyarít a kesernyés valóba...
Kezemen sárguló fohász, elmém Horátius
ódáin kalimpál, s bár áruló szamárfülei
már megkoptak, mégis bölcseletre éhes
újra. Újra, meg újra... A fiú sorsa a ma,
s halála ezredévek hídja. Legyen bár fenn,
vagy a nincstelenség térdre kopott alján...
Eljött, de útja véget ért... Értem. Teérted...

Nap jön. Nap, nap után. Poroszkáló,
vagy szárnyló lesz? Megíratott! Talán!?
Századok, ezredek suttognak, beszélnek,
s elkopott, számtalan nappalok mesélnek.
De hallgatnak is, ha kéred...S az igazság?
Az nem halkul szégyenen, s ha kell,
csendben ordít, harsonáján nem fog az
átok. Akkor sem, ha keresztjét viszi
a görnyedő háton... Ránk nő a kereszt.
Mindünkre. A saját stációnk és Golgotánk...
De... De van példa, melyet sosem késő
kapnunk, s adnunk, ha adhatunk...
A reggeli kávém, a déli leves is múlt már,
s habja, gyöngye sem volt hiábavaló. Tán!?

Sötét az est. Gyászt öltött. Ma is. Hisz ma is
van ecet a víz helyén, s sokszor a
felhőtlen öröm helyén is fanyar a kehely.
… Bizony. A megbocsátás útja sem
egyirányú, melyben sorjáz a bűn, s mellette
megannyi malaszt. Vajon, magunk is
bírjuk a megbocsátás kegyét?... Az útnak
vége jár egyszer. Minden út elfogy,
s mielőtt azt hihetnénk mégsem... Jön
a felismerés, hogy magunk fogyunk el...

Nap jön. Nap, nap után. Poroszkáló,
vagy szárnyló lesz? Megíratott! Talán!?
...Illatos ágyon álmodni. Hú! Nagyon jó.

ill1.jpg
/Péntek II./

Éjjeli sétát öntött elém a péntek,
hogy a megrezzent kép bocsánatát
megkeresse.

Homlokomra szentelt vizet simít,
s lágy érintésen verítéket számol
vétkeimre.

Lépteimben kárhozat visszhangzik,
sírja a rádöbbenés a korai álmot,
könnytelen.

Az áldás szárnya végtelen -
ahol újra élt, s irgalmat osztott
a vétkezőknek.

Szárnyaló szót adott némuló ajkakra,
világot szűkülő szemhéjak közé,
s életet, életet.

Ráncom nem lelkendezhet tovább,
hiszen arcul ütötte a való
a képzetet.

***

A fiú halott, és mégis köztünk él.
Szeretetet hozott, békét közénk.
Kegyelmet.

Egyszerre példát és bocsánatot,
a bűnöst és a szenvedőt – mind-mind
együtt ölelte.

***

Árnyam megnyúlik, aránytalan,
s éji sétámon ismét könnyebb lett
keresztem.

/Szombat/

Mindig,
mikor virágba borulnak az almafák,
Mindig,
mikor méhek zúgnak az akác illatán,
Mindig,
mikor új fészkét építi a fecskepár,
Akkor
lelkünk is felsír a harangok jajszaván
Akkor
Húsvét jön mindig, és esdeklő ima száll,
Akkor
majd tavaszt nyit - reményben - a feltámadás.

/Vasárnap/
* Érted is *

Tudod, érted is – Remélem érted!? – halt,
Hiszen mindünkért vérzett a keresztfán,
Pedig testéből neked is részt akart.
Tudod, félned sem kell szelíd jóságát,
Hiszen szeretete mindent betakar...
Ismét ünnep jött el – a feltámadás,
Szelíd, madárdalos, vidám kikelet,
Hogy szele megérinthesse lelkedet.


/Hétfő I./
Húsvéti Locsolóversek
(két szólamban)
Gyűjtötte illetve írta: Földi László


Kerek erdőn jártam
Kék ibolyát láttam.
El akart hervadni
Meg szabad-e locsolni?


Kerek már a szemem,
büdös lett mindenem.
Minek mindig locsolni,
ha nem akarsz csókolni?


Én még kicsi vagyok,
Verset nem tudok.
Majd jönnek a nagyok,
Mondanak azok.


Na, végre hogy ideérnek,
azt hittem berúgtak megint -
itt egy százas – elég lesz?
Ha kevés ángyohoz is eriggy!

 
Ajtó mellett állok, - Hukk
Piros tojást várok. - Hukk
Ha nem adják párjával, - Hukk
Elszökök a lányával! - Hukk


Hajaj!
Még hogy áll? Nevetnem kell,
ez már megint bevedelt.
Még meg sem tud öntözni,
ez akar velem megszökni?


Zöld a moha, zöld a páfrány,
Megöntözlek házisárkány!


Haggyá má' ember, nincs jobb dógod?


Húsvét van, mosolyog az ég is,
Aggyonak egy ezrest,
mosolygok majd én is!


Figyeld a kis taknyos!
Tudja ez, hogy az ezresért
egy napot kell dolgoznom?

 
Ebben a gyönyörű házban kis bimbó nő.
Nevelje szépségesre, bögyösre őt a Teremtő!
Vizet hoztam a tövére, szálljon áldás a fejére,
A versikéért remélem nyelvespuszi lesz a bérem!
Szabad-e locsolni?

Nézd csak a szemtelenje,
Mit képzel ez reggelre?
Még elkeni a rúzsomat...
Hé! Ne feledd a puszimat!

Itt a húsvét, eljött végre,
A szép lányok örömére.
Mert a lányok szép virágok,
Illatos víz illik rájok.
Kit húsvétkor nem locsolnak,
Hervadt virág lesz az holnap.
Ne fuss el hát szép virágom,
Locsolásért csók jár, három!


A francba!
Mit akar ez a vén kujon?
Engem ugyan ne csókoljon,
Smárolja le a kutyáját,
hordja innét az irháját.

 
Jó reggelt, jó reggelt,
Kedves liliomszál,
Megöntözlek rózsavízzel,
Hogy ne hervadozzál.
Kerek erdőn jártam,
Piros tojást láttam,
Bárány húzta rengő kocsin,
Mindjárt ideszálltam.
Nesze hát rózsavíz,
Gyöngyöm, gyöngyvirágom.
Hol a tojás, piros tojás?
Tarisznyámba várom!

Azt hittem már sohasem lesz vége.


Eljött végre szép húsvét reggele,
Feltámadásunk oly édes ünnepe.
Ünneplő ruhába öltöztek a fák,
Pattognak a rügyek, s virít a virág.
A harang zúgása hirdeti az ünnepet,
Egy kismadár dalol tavaszi éneket.
Tündérországban gyöngyharmatot szedtem,
Akit azzal meglocsolok, megáldja az Isten.
Az illatos rózsavíztől megnőnek a lányok,
Zsebemben alig férnek a piros tojások.

 
Hát eljött.
Csak észre ne vegye,
hogy ő az egyetlen
mind között.
(Hú! De vagány ez az öltöny.)


Van nekem egy locsolóm,
Nem kölni van benne.
Ha én azt itt elővenném,
Nagy sikítás lenne!
/kisvártatva előveszi a szódásüveget, és meglocsolja a közönséget - csitt ez titok/

/Hétfő I./
* stáció *

ezernyi földi stáció jön
saját csatánkba vívjuk újra
parázs magunk elé leszórva
 

 
Partot keresek
* apróm-hirdetés *

ötvennyolc éves, nős, két felnőttkorú
gyermek apjaként definiált – kissé derékban
kerekded, apróbb foltokkal, kevés hibával,
dugóval – mindenféle káros szenvedélyt
már elfeledett fehér palack vagyok.
keresem, azt a megfelelő megértéssel -
netán jó nagy kalapáccsal – bíró partot,
amely nem mosná az értetlenség pacájába
a belé rejtett sok-sok badarságot, amit nem
átallottam – egyedül és saját elhatározásomból -
betűkből (kicsi és nagy vegyesen, más egyéb is)
több ezer oldalra untalan alkalmanként odaszórni.
ezeket sokszor magam is csúfolódásnak vélem,
hiszen felnőtt – sok mindent megélt – palacktól
elvárható lenne, hogy legalább önmaga értse
miért van a rum helyén papír (mostanság .doc),
és mi a fenét keresnek bennem a hangulatok
pótlására különféle csacska rímek (rímtelenségek),
megfejthetetlen metaforák,
melyek már amforára sem válthatók be,
de a szőlő leve is messze elkerüli a képtelen képeket.
nem fenyegetés, de ha így sodródom tovább
az életben sem érem el...

azt a partot.

(szélhámpörölyökből elegem van,
a böhöm kövek is porladnak.
őszinte partszakaszok előnyben.)

Zagyvaróna, 2007. március 19.

Arc nélkül

Sárgára kopott, ritka ágak között,
fürge pók újra szövi a hálóját,
- körbezárt szigetként – a semmi fölött,
ahol feladja magát a boldogság,
mint vízbe dobott kő gyűrűhullámát.

E képre vigyorog köröttünk az ősz,
mely sosem téved el saját fonalán,
- tudja, érzi – elérkezett az idő,
nem édes fordítani a folyamán,
s a természet is összecsapja sarkát.

Vajh? Gyötrelmes, keserves folytatás jő?
Talán szárnyalhat ismét az igazság,
- szaggatón – nem veszik létünket elő,
és nem uralkodik el a balgaság,
itt, amerre a madár is ritkán jár?

Uram ne bántsd őket, hisz' oly gyengék ők,
kiket becsaptak a sunnyogó nóták,
- litus premit – tartsd erősebben a gyeplőt,
hogy láthatók legyenek a parti fák,
apró ajkakra adj életet – Anyánk!

Zagyvaróna 2005. október 23.

 
A szikla dala

Szétrakta lábát a henyélő Nap,
Lepattintja a rügyek gombját,
Beszegi az idő vánkosát,
És a hóember térdébe harap.

Tágra nyitja a törődés szemét,
Hóvirágot csal ráncos kézre,
Új blúzt ad március bögyére,
Majd megbillenti a tél fenekét.

És szárítom én is balga könnyem,
Mikor énem még mással beszél,
Tán épp kackiás jövőt remél,
Míg negyvennyolc dalán eszmél szívem.

Marionett figurák sunnyognak,
Kiknek ma csak bárdokra telik,
S a nemzet dalát rejtegetik,
Miként suta jövőnkön matatnak.

Már csak én vagyok az orom hegyén,
Tollamat véka alá rejtem,
Még egy jó nagy levegőt veszek...
Ugyan!? Lesz-e még minden a helyén?

Salgóvár, 1982. március 15.

 ill2.jpg
Sosem értek haza
* discohalál – sirató *

Az imént vidám zene járt még,
ölelő karok keveredtek,
üde ajkakon élt a remény,
s szerelemmel üdvözültek.

A kanyar kegyetlenül ott volt -
toporogtak éji veszélyek,
kerekén az idő zakatolt...
/Haza ők sosem kerültek./

***

Vajh' mikor lesz végre elég a bánat,
hogy lehessen jobb helye a virágnak?
Bűnösök és vétlenek ők,
kik elvétették a jövőt.


Jobbágyinál a kocsimban, 2000

Szeretem a mai estét...
* Full-pillanat a Zagyva völgyén *

...Nem sírtam ma sem, vágyam sem könnyezett...
S - bár - a derű kikerülte bólintásom, mégis
magához intette a hónom alá csapott kacajt...
Puhára szántott tenyeremben percekig dédelgettem.
Örömszárnyára apró rózsákkal hímeztünk önfeledt
órákat, s - széljegyzetként - a szívem sem hagytam le
a közös örömünk fogasáról. Mind. Hiszen nem
jegyezte számtan az adok, vagy kapok súlyát...

Esteledik. Már felrázta vánkosát a
– nem volt hiábavaló – fáradság...
Szeretem a mai estét... Már nyugodtan cserregnek az
elült napok, magukhoz ölelik a megannyi jót,
melyet tőletek kaptam - a csillogó arcokat...
Látjátok!? Miként kacsintanak a csillagok?
Lehet, összesúgtak hátunk mögött az istenekkel,
hogy tarisznyánk ne sírhasson pogácsa után.

Szeretem a mai estét... De... Nem is, mert a
holnap szürke reggelt ígér. Hanyagul.
Vasárnaptalan vasárnapot.

...Öreg az este. Fésűje égig érő fáról
mereng, hová a lelkünk is felér. Andalít.
Egy apró álom hazatalált...


Zagyvaróna, 2007. március 18.


...új május száll majd...

Mint virágszirmot tavasz tenyeréből,
adtad kézre a betűvetést, Uram,
papírlapot terítve alá - illőt -
és ezernyi lelküket reám bíztad.

Tán' csak fény röppen így a kelő Napon,
miként formázza életünk, s az árnyék
már ott születik vele egy pamlagon,
s vele kullog utánunk néhány emlék.

Markomon túlcsordulnak a vércseppek,
s szavakká formálják a cifra hangot,
kiáltássá a percnyi földi létem...

...hogy tanulságként apró nyomot hagyjon
- ki tudja, kellő vagy veszendő lészen? -
s új május száll majd néhány virágszirmon.


Zagyvaróna, 2008. május 15.

Lesz-e még

magunknak glóriát álmodni
kicsit sem nehéz
s feledni szemünk szálkáit
könnyű gyengeség
aratnánk az asztagot is
hajt az éhség
a híresség mányoka kábít
mint csalfa szépség
mély tunyaságba andalít
melyen lelkünk ég


de

a lomha pillanat majd igazat szól
kezünkön az űr
szégyentükröt fest
s rostálnánk magunk az ocsúból
elhamvad a tűz
míg pogácsát keres

de

lesz-e még
jön-e még
jöhet-e még
újra egy pillanat

Zagyvaróna, 2007


Megrezdül a távol

Az ablakon - kopott tájképen - lóg a távol.
Hajnalodik.
Összeráncolta homlokát az éjjel,
s résnyire nyitja a holnapot.
Nincs visszaút - az idő lejtője meredek.
Fut... Egyre csak fut, fut. Gyorsul,
miközben mi magunk skarabeusz-galacsinunkat görgetjük
- naná, hogy fölfelé...
Nem esik.
Elült a tajték, csak kócai látszanak a fákon.
Virrad...
Rohadék ez az egész.
Összekeverte valaki bőszen a lapokat,
és már nemcsak a tizenkilencre,
de még a húszra is húzni kötelez.
De mi a túrónak kell húzni,
ha nincs egyes ebben lelketlen pakliban? ...
Zsenge fűszál a reggeli imám,
és megrezdül a távol az ablakon.


Zagyvaróna, 2007. augusztus 22.


Előttem én, magam

milyen nehéz fehér betűt kinyögni, ha
sötét a tollam és papírom oly fehér
a fránya görbülő vonás is oly facér
miként nagyot kacag csak a vonalzómra

Egy hatalmas könyv fölött ülök - már elég régen -
előttem én, magam. Lapjaim emitt csillogók,
dioptriátlan fényben ragyog a számlálatlan
víg öröm, múltam kristállyá csiszolnám, de kopott
már szamárfüle - néhány megkezdett dagonya sír
vissza a tehetetlenség labirintusában...
Jó diák módján harapnám be az egészet, de
az átlapozott oldalak visszahívnak. Mindig.
Ha kihagytam egyet, később sírtam azt. Kamattal.
A betűk, mint megannyi pillanat víg széltáncot
járnak nyári harmaton. Lehevernek a pázsit
ölelésbe. Milyen jó... Csókok, ó csacska csókok -
emlékek hada már csak a nyár, csapongó szele
oly messze száll, és napok dőlnek hátamon tehert...
Füttyös nótáján a november korai telet
hint a tájon, kergeti az egyre jobban pörgő
naptárlapokat. Vigaszát néhány madárdalba
rejti, hogy majd a tél után a tavasz melengje
újra. Újra és újra... Annyi még az üres lap...

milyen nehéz fehér betűt kinyögni, ha
sötét a tollam és papírom oly fehér
a fránya görbülő vonás is oly facér
miként nagyot kacag csak az vonalzómra

Zagyvaróna, 2007. november

Kopott evezők

Még nem is oly régen - csak tegnapelőtt lehetett tán -
hogy tengernyi erőn húztam a főevezőt
- ezer verejték dallama volt csupán,
vidám dalocskák közt a megújhodás -
és táncoslábú a hű szerszám - a segítőm -
míg a bárka körül fényre derült a világ.

Hittem, a túlsó part oly messze - az édenen is túl,
sőt, vagy még azután - hol kel a holnapután
- együtt halad majd a csapat újra tán,
pihenhet a fáradt evezőlapát -
ott elnyugszik majd a ma - csendesen alszik el a vágy,
már csak az emlékünk kullog - s a vánkos a múlt.


Zagyvaróna, 2007, június

A ma szűk zsákja

Ma szövetkezem magammal -
amíg lehet -
s vágyaimmal -
magam előtt -
újra ott topogok majd...

A franc a
jó dolgába!
Elrontottam,
hisz' nem fért el a mában.

Zagyvaróna, 2007. 06. 06.


Léha vonalak

Ma sem rajzanak léha vonalakkal
a halk, suttogó, csábos ingerek - fáj
a téli rét -, s madárhangtalan marad
a lombtalan fán a csalfa napsugár.

Virgonc nyájat gyurmáz az égre a szél -
búsuló juhászként választva engem -,
s míg a fejem fölött bűnöket regél,
untalan bőrömbe csipked, és kerget...

...aztán egyszer - ott a mindenen is túl -
elfárad a melegség - sír a remény -
feloldja a juhászt s nyáját az azúr.

...elmosódik az út - megáll a szekér -,
egy forrás fölé hajol szolga és úr,
míg frigyet ül majd a bűn és bűnhődés.


Zagyvaróna, 2008. január 24.

A zagyvai remete

Az iparos múlt hagyta hagyatékul,
mikor nagy kincs volt még a szeméttelep,
s a város maradéka ide borult.

Nem dúskál ma a zagyvai remete,
várja, hogy jöjjön a lakoma ismét,
hisz' szerdán övé a falu szemete.

Csimbók haján pántlika a banánhéj -
ízét még sosem érezhette talán -
illatán kukába merül egy marék.

Páncélként szürkül a piszok az arcán,
s ruhája is rég láthatott már esőt,
míg lelkén sem segít a talált virág.

A lét csúszós peremén akadt fel ő,
már csak a ma él emlékei között,
mert a holnap talán soha el sem jő.


Zagyvaróna, 2006. október

Megközelítések
* vidámság – nevetés – hatalom *

1.
Mostanság már cseng a harangok füle,
és a közöny is hálósipkában jár,
mert sosem áll már meg ez az őrület.
Mindennapjainkra csak krumpliorr vár,
a kacagás is elhal a felhőkben,
mikor ott, a káröröm dunnáján hál.
Úgy bizony! Szeretnénk nevetni ismét,
s várni, hogy a hatalom a mosolyé.

2.
könnyedén hullik le az ősz,
vezekel a fázó napsugáron,
vidám sóhajon bóklászik,
míg markába kacag a hatalom.

utolsó könnyét szárítja,
és vissza-visszatekinget a nyár,
a zöldjét későbbre teszi,
de végül lassan megadja magát.

fonnák csokrot vidámságból,
hozzá érző szíveket is kötnék,
oly virágdalos, szép bokrétát,
hogy tüzelje lelkünket nevetés.

ó, lüktető és mindent elsöprő,
oly repesve várunk, gyere elő!


3.
Végy egy adag turbó-vigyort,
keverj hozzá dupla hatalmat,
s máris semmivé válik a nevetés.

4.
Az értelmező szótáram szerint -
a vidámság következményeként -
szánk oldalirányú elmozdulása
a nevetés.

Aztán ugyancsak odaíratott -
a hatalom citromcsavarásaként -,
hogy birtokában már nem igazi
a nevetés.


Zagyvaróna, 2006. október 9.


Csillagot rúgni

Csillagot tanulnánk rúgni, de még
csak unokáink avarján égünk vészesen.
Ásítozunk az ég felé, míg küzdelemlátszaton
törik kerékbe az ígéret bögréje... Untalan.
Csökönyösen, monoton fricskáz orrunkra
alulírtságunk néhány vállrántást... Kevés.
Sóhajra is kevés már földünk, trágyáját
lőrére cserélte kókadt kobakunk... Hej bizony!
Csillagot rúgni sincs már sarkantyúnk,
mert gyanútlan vonat elé sem jut ideje
csengetni... Jó ára van! Ahogy mondom...
Több száz is lecsurran... Halottak is vannak!?
Fáradtak. Csillagukat a közöny rúgja majd
tovább... Talán.

Patkótlan mánk kantárját rojtozza a szél.
Legfőbb értékünk néhány pontszerű pillanat,
melyet folyvást belepnek regulalevelek. És
már eddig, eddig vagyunk... Tán már azon is túl.
Ki fogja? Kinek kéne? Hol? És mikor?
Valakinek biztos, hogy el kéne...
Legalább kezdeni.


Zagyvaróna, 2007. 01. 16.

 
Morcos

Zúg a tenger,
Itt nem messze.
Néhány sor olíva,
Pár márványtömb,
És ott a tenger.
A hatalmas-erő,
A gyengéd-szerető,
A mosolygó-éltető,
A könnyhullató-temető,
A végtelenbe tetsző.

Zúg a tenger,
A hatalmas-erő,
Itt nem messze,
A gyengéd-szerető.
Néhány sor olíva,
A mosolygó-éltető.
Pár márványtömb,
A könnyhullató-temető.
És ott a tenger,
A végtelenbe tetsző.


Thassos, 2005. november 3.

Valaha
* 1949. 09. 04. vasárnap hajnal *

A Tejúton fürösztöm álmom,
átölel a Göncölszekér,
rúdja épp állatövbe ér,
míg önmagamat megtalálom.

Őszillatot hint homlokomra
a fogyó, vén Hold öröme,
csendre száll a Bika öle,
s kakukkosterc a Vízöntő ma.

Szerelemként zárt pillámhoz ér
a már Szűzre járó valóm,
világi, földi lélekadóm,
hogy életem legyen a zeném.


Hochfilcen, Ausztria, 1996. december

 

Tiszta forrásból

Örökséget vennék – tiszta forrásból,
míg csobogó patakká hizlalnám,
mesélnék neki - egy jobb világról.

Örökséget keresek – vad patakkal,
egész a folyóig terelgetném,
jóra nevelném - atyai szóval.

Örökséget hoznék – zúgó folyamként,
szélként simogatnám a tengerig,
hol pulyaként - egy felhőre tenném.

Örökségbe kínálnám - apró múltam,
féltő tanácsokkal fűszerezve,
hogy ki kéri – bizton megtalálja.

Örökségbe - víg jövőmet adnám,
rövid haján már óra kolompol,
s talán valaki - gyújt majd egy gyertyát.


Zagyvaróna, 2006. augusztus 15.

 

Pilledés
* déli óra Tarjánban *

„A franc ebbe a sok egyforma kéglibe”,
mérgelődik a negyven fok hátán a dél.
Nem válogat, mindegy gazdag vagy szegény,
s lógó nyelvű kutyaként köszön mindegyikbe.

Léha szürkeségen mászik a kánikula,
gombolyagban tervezgeti az esti záport.
Szárazra leheli a felső szinten a csapot,
s belevág a betondzsungel egyhangúságába.

Zagyvaróna, 2006. 06. 28.

Gyermeknapi sóhaj

Az idő összefont hajába túr...
Virrad egy élet - tág világot ér -
és kebelére bő ruhát remél,
végtelen órán széles útra lel,
míg pici ajkán kél az énje fel...
...Uram add, hogy erős legyen e húr!

Csatakos gyolcs - ifjonti merengés...
Szomjazik, éhes - édes álmot vet -
szorgalom ízén egyre csak nevet,
és szeret - miként szeretnek sokan -
kósza felhők felett száll boldogan.
...Fogd kezét, miként ő majd a tiéd!

Zagyvaróna, 2008. május 15.

A két öreg

Útján macska hunyászkodik
- somfordálnak az álmok is -
nyugodtan ugyizhat és vugyizhat,
hisz ilyenkor legalább nem ugat...

Ő Figurás, az egykor itt hagyott kutyus...

Ismét a sulikertben ül.
Vár - most jönnie kell - s örül,
a vén eb azt időben megérzi,
ha megjön az esőben valaki...

Jön Sanyibá', ki gazdijának állt egykor...

- Most sem jött? Gyere kiskutyám! -
és indulnak együtt tovább,
a bajt az öreg már régen sejti,
de Figurás előtt ki nem ejti...

***

És ismét esik. Úgy szakad,
mint akkor, mikor itt maradt,
a bajt az öreg kutya megérzi,
hogy Figurást már senki sem érti...

...ott maradt a koszorúk közt,
s elszunyált...

Ő is.

Zagyvaróna, 2007.


Nem is tudom mi

a borzalmasnál rosszabb lehet
a csenddel ágyba bújni
a simogatáson vett szelet
pergamenzsákba dugni
a szánalomnál is fájóbb lehet

a siralmasnál szaggatóbb lehet
ha nincs kiért ágyba túrni
s a gyengédségre edzett kezet
a szorongás fáján gyúrni
csak lelketlen kesztyűben lehet

s most majd most mi lészen
festett műlábon járó lyukak
aztán a darabra vett élvezet
oltárán rudakká gyúrt urak
midőn a harmónia már elvérzett

hogyan mintázod majd Vénuszt
az érzelemskála semmijén
ihlet-e Dávid új géniuszt
a két szólam csengő tercén
zeng-e az ezer év élete himnuszt

nem is tudom mi
nem is tudom mi
nem is tudom mi
talán csacsiság
ez a
nem is tudom mi

Szlovákia Osrblie, 1998

Oltár előtt

egy oltár előtt állok
évmilliós oltár előtt
melynek tisztasága
a reménytől
az igazságon át
a szépségig vezet
addig a gyönyörűségig
amit Kant egybevett
a szép az
ami érdek nélkül tetszik

egy oltár előtt állok
néha görnyedőn
melynek egyenes derékú útja
a reménytől
az igazságon át
a szépségig vezet
a szó-kő dallamáig
mit az egész világ szeret
a szép az
ami érdek nélkül tetszik

egy oltár előtt állok
az alkotás oltára előtt
melynek milyensége
a reménytől
az igazságon át
a szépségig vezet
a sikerben úszik
nem paradicsomban
a szép az
ami érdek nélkül tetszik

egy oltár előtt állok
a hit tisztaságában
melynek öröme
a reménytől
az igazságon át
a szépségig vezet
a dal-szobrán táncol
a semmivel dacolva
a szép az
ami érdek nélkül tetszik

egy oltár előtt állok
egy oltár előtt
állok
s ezért semmit
semmit sem várok
s ezért
semmit sem bánok
a szép az
ami érdek nélkül tetszik


Zagyvaróna, 2006. január

ill3.jpg
Parti menedék

Zsörtölődik a tenger
- számolatlan a tajték -
tavaszt álmodik a sün,
s nem zavarja a vendég.

Ősz van. Árnyain illan
újra a lebukó Nap,
s én is álmodom ismét,
várva: mit hoz a holnap?

Minden este itt talál a parton - csodás
a szirten a naplemente - s velem kél a
csillagos ég, mióta a téli álmát
alvó sünit megleltem. Vajon hány és hány
hullám sodorta, verte, és milyen csoda
formálta, míg éppen méretes hajlékot
munkált ebbe a parti márványtömbbe az
idő? És vajon hány picinyke életnek
tárt ajtót a természet apró csodája,
itt ahol az álom derűs tavaszt ígér,
és rózsaszín tappancsával majd a holnap
is bátor, guruló gombócot remél... Jól
megvagyunk mi itt ketten. Neki nem számít,
hogy mellette várom a sötétedést. Tán
el is futna, vagy gurulna ezer levél
gombolyaggal a hátán, ha most csörögne
belső órája kikeletet... Tavasz. Majd
nyár rekken. Napok virradnak, és rövidek
lesznek majd az éjszakák. Aztán megint ősz
jön. Sárguló levelet röptet a szellő...
S jövőre talán ugyanitt találkozunk,
a zúgó tenger, az alvó sün... No, és én.

ill4.jpg

 

 

 

 

 

 

Astris, 2007. november

 

A valót álmodom

Az életről álmodhatnék,
Mely örömét kék égre festi -
Botladozó gyönyörét keresi -
Egy karika, az égszínkék.
...Hiszen már egész Európa várja,
Hogy lobogjon az olimpia lángja.

A kékség karjába vette
A tamtam fekete sugarát -
És gúzsra köti sárgaságát -
Egy karika, mi fekete.
...Hiszen most egész Afrika várja,
Hogy lobogjon az olimpia lángja.

Mély-színű búját elhagyta,
Tengerszínben pirulón védi -
Míg a reményt zöldjére méri -
Egy karika, a víg-sárga.
...Hiszen ma egész Ázsia várja,
Hogy lobogjon az olimpia lángja.

Napdalon szentesül a föld,
Sötétje ma karoló párja -
Ki pírját most az égre tárja -
Egy karika, az üde-zöld.
...Hiszen Óceánia is várja,
Hogy lobogjon az olimpia lángja.


Életre kelhet a táltos,
S rajongó hókeblén ölel -
Óhazájával táncol, szökell -
Egy karika, amely piros.
...Hisz' egész Amerika várja,
Hogy lobogjon a olimpia lángja.

Már csak néhány nap és eszmél:
„Citius, altius, fortius!”
„Citius, altius, fortius!”
Coubertin nyertél!
...Ma már az egész világ várja,
Hogy lobogjon a olimpia lángja.


Zagyvaróna, 2006. február 8.

 

Felhőnász

Készül az égi család
- hangolnak az istenek -
és lecsap újra a nász,
még földanya is remeg.

Ott rohan esztelenül
- nótáz a kevély rokon -
ő se maradt egyedül,
megvillan az ágakon.

S íme megindul a pár
- felhőruha szárnyakon -
sírnak a nagymamikák,
könny perdül az arcokon.

És leszakadt az eső
- mint gyermeki szó repül -
árnyakat ír remegőn,
hisz dörög is cefetül.

Összeborulnak a fák
- sok kis szem az ablakon -
reccsen elé a világ,
s megrezdül az álmokon.


Zagyvaróna, 2007. 06. 14.

 
játékos szavak

arató gyerek én - soha nem lehetek
puha már a kaszám
s keveset keresek
fut a nyár szaporán - hova jár a kaszám
szökik ám a babám - fut a ló szaporán

zörög ám a kerék - sete már a derék
lötyög a kaszakő
a saját erején
buta a kaszakő - tovaszáll az idő
csapodár ez a nő - kicsi a kaszakő

szerető feleség - ehető eleség
szeret ő bizony ám
ha erős a legény
szaladó hozomány - ez is ő bizony ám
ölel ő puszit ád - minek a hozomány


Zagyvaróna, 1974.

 

Zuhany körüli pillanatok

Az est ma is borongós a Bodensee partján.
A csend - éppen - az égre bámul. Vihar utáni
- vagy - előtti? Nem tudhatom, hisz' parányi porszem
vagyok csak e világon, melyet untalan büntetsz -
Uram... Tudom. Esendő vagyok én is, s nem jogom
az apró kivétel - csak kötelességből szövöm
imámba, hogy ma ne küldj égi áldást fejemre!
Tudod, csak egy gatyám és egy ingem maradt száraz
a tegnapi lecke után... Jaj, dehogy jurta ez,
csak egy csenevész, gagyi sátor, melynek alakját
átszőtte az éjjeli orkán... Igen. Itt alszunk
ma. Ez az új lovam. Kicsi, de fürge a lába.
Ja, hogy kilóg oldalt az álmom lába? Egy kicsit.
Nem fog fázni, mert egy takarót csak egyik sarkán
hagyott ázni a könyörület. No, találékony
a magyar, így a lábam alatt - biztos - jól mutat
a kis asztalka... Nem kérném ma az esti zuhanyt.

***

...Harsogó, buja pillanaton virul a határ,
és szőke aratás-illatot mereng a távol.
Tekintetem varkocsába fonja, s kévéibe
üde lánycsókot lehel. Óh! Forog, sereg nagyon.
Óvatlan szoknyalengetés, viharos ölelés,
csapzott zuhannyá érnek az érintések... Még... Még.
És puha pamlagon bomlik az emlékek haja...
Ne! Korai ma a reggel. No, csak egy kicsit még!

***

Víg nóták fogytak gügyögéssé. A távol zenél,
de más talpa alá ropja már a mai táncot.
A lemenő Nap zuhanyrózsáin bárányfelhő
a "sógor" bagója, mely rácsodálkozott - nagyon -
egy jókora pocsolyára, de csak ideig, míg
gondos gazdája néhány méterrel odébb tolta
lakószekerét... Esteledik. Ráncaimban még
újabb kócokat fésülnek a ma törvényei...
Nem lett hosszabb ma sem a létrám, s az ég is csendes...


Friedrichshafen, 2007. június

 
Szétmállott sátor

Szétmállott sátor, ereje megtört
a sok bohócarcon. Egyre több
a krumpliorr, míg asztag borítja a manézst.
Elkopott már az idő, és kiszáradt a gondolat.
Rég volt, amikor
a feszülő izmok szorgalma közé mosolyt
szórt félkézzel a nagyérdemű, s
a melldöngetés közé vegyült néhány tus...

Zagyvaróna, 1977


Tisztességben elkopott

Apró tavacska hív – köszön: Jószerencsét! -
a tárna valójának megkopott helyén -
hangosan szólít a friss csermely csurgóján -
könnye szapora - s távolba bukik sorsán...
… S jöttek, remény tömte degeszre batyujuk,
kérges kezükben hordták minden vagyonuk,
ráncaik fészkén ült a kétségbeesés,
míg jobblétük egy új hazában keresték.
Ők. Mind. Csehek, tótok, vendek és németek,
kiknek nagy kanál bab is jutott ebédre,
apró vígság pedig a pezsgő táncplaccon,
kiknek egy apró szoba már gazdagság volt ..
Az én kicsinyke családom ők, na, és mind
a helyi őspalócok, munkájuk szerint...

Kegyetlenül felzabált mindent az idő,
a sikta-kolomp emléke is veszendő,
míg a pacsirtatrillát égnek engedi:
„Szeretyi a zagyvaji az eget lótnyi,
meg a harangszót hallanyi. A bónya,
az nem neki való, hisz a mezőn van dóga.”
- szólal nagyapám rekedt hangja lelkemben,
és bagója bűze már illatot lehel...
Ősök. Ma arcukra fagyna a büszkeség,
hisz' renyhe jövőjüket meg sem ismernék,
itt, hol ugart tört szorgalmas verejtékük,
már csak emlék virít, s a tudás is elült...

 ill5.jpg
… A kis tóra lombtalan fűz borít sarkot,
s idézi a valaha ideszúrt botot:

Jószerencsét!

Rónabánya, 2006, szeptember


Tört hegyek
* 39 éves érettségi találkozó *

Dús-vérű szelek úsztak egykor
festették az eget - ha kellett -
röpködtek a csillagok
s törtek meredek hegyek.

És most itt ülök - óriás már
minden domb - remegő inakkal -
mellettem az ingovány -
s nem dőltek elém falak.

Ó! A „4A" is itt ül - éppen,
síró névsoron arctalan fény
serken - poros éveket
zeng, ajkatok egy regény,

melyben sarkaiban forog sok,
régen nyílt kapu, ránctalan múlt
lelkendezik álmokon,
s szól a nefelejcs-dalunk.

...Sóvárgó sziget - ó, de szép volt -
ifjúkor, liget - és igaz volt -
zsongó szele csak sodort,
s szívből sugarat dalolt...

***
Sok ez, vagy épp...
talán kevés?
Közel negyven év -
vajon lesz-e még?

Zagyvaróna, 2007. október

egy év
* egy nemszeretem nóta ritmusán *

arcunkat az ősz gyalázza
lelkünkre sem ád csodát
múltunk folyvást öklét rázza:
zordon tél jön ezután

szívünkre fagy annyi álom
és vedli az év magát
hogy új szépreményt találjon
s magára öltse a táj

kelyhén tavasz éled újra
- ó az - szerelem fakad
mint gálaruhába bújva
sem féli hogy elszakad

majd lám a gyümölcs piroslik
míg nyár fut a köldökén
keblén a holnap iramlik
s szaporább lesz az emlék


Holice (Csehország), 2008. augusztus

 
Július eleji este

A hatalmas szélben képek törnek porrá, vonaglanak
a tegnap árnyai. Piros égaljon fogócskáznak az
elemek, s az utolsó szavába csimpaszkodik egy nap.
Nyár ragyoghatna az arcomra esti imát ma, de nem.
Átírta a szólamokat az égi mester... Péntek van.
Salamon tornya felől esett ölembe a július
eleji este. Míg a szél egy hatalmas bükkön edzi
erejét a szállodai ablakon túl, valahol egy
bagoly huhogása hal, és az orkán torkára akad
néhány letört ág. Kócai közé bodorodik egy kis
aratási szalmaillat, hogy gondjaimra bízzon még
néhány törmeléket a régmúlt, míg a mát raktározom...

***

A jövő dala voltam egykor
- én is - édesanyám ölén,
karjában szóvá érett sírás,
s plezúr a mindenség térdén.

A jövő szava voltam akkor,
nagy reményeket ittam én -
forrásvízből, tisztán, s nem jártam
járatlan utcák közepén.

Szerelemmel öleltem - édes
csókot írtam a tiszta lap
minden sarkán, és hálát kaptam
viszont, hogy ragyogjon a Nap.

Sosem álltam a jó sor élén,
gesztenyém magam ástam el,
nem koptattam mások csizmáját,
s fogtam is a két kezemmel.

***

Alkonyodik. Nyögnek a fák. Szél ordít kíséretet a
"Hiszek egy..."-em homlokára. Utolsó villanásába
merül a Duna, s már nyoma sincs a csalfa napsugárnak,
mert mára ezernyi szentjánosbogárra bízta a fényt.


Börzsöny – Nagyhideghegy, 2007. július


Hulló vakolat
* bezárják az iskolánkat *

Múló idő,
Múló jövő,
Síró szülő,
Síró gyermek,
Semmibe vett évek,
Semmibe vett érvek
Hulló patak,
Hulló vakolat…
Van-e, lesz-e cáfolat?

Zagyvaróna 2004. 06. 11.


Jön egyszer a fizetség

Ajtónk előtt bebocsátásra vár
- mielőtt feladja magát -
a bűntelen tökéletesség,
a földi Kánaán-szagú lét,
hiszen magunkat oldjuk abban,
s bocsánatunk határt sem adhat
hatalmas önmagunknak.

Szívünk előtt bebocsátásra vár
- toporog netán a világ -
igaz szavak helyett a bűnünk,
melyet nem áldhat égig énünk,
saját hibánk sem édes érzés,
amint előle sincs menekvés,
s jön egyszer a fizetség.


Zagyvaróna, 1971

 

Jegyeink szobra

Diákorrot lógató,
Gyermekarc sanyargató,
Fájón egyenes karó…
Híj!
Sebzetten elégtelen,
Szepegő jegy: az egyes.

Menekvést bújtató,
Majdnem kacsaúsztató,
S megmagyarázható…
Juj!
Megmentőn elégséges,
Görbülő jegy: a kettes.

Jót-rosszat áthidaló,
Itt síró, ott kacagó,
Már-már elfogadható…
Hej!
Közepes kanyarulat,
Már osztályzat: a hármas.

Hangulatunk javító,
Tudásunkat takaró,
Büszkeséget sem bántó…
Hmm!
Értékes, jó felelet.
S érdemjegy: a négyes.

Tudásszomjat fakasztó,
Pontos munkán szárnyaló,
Kiskönyvet nótáztató…
Hopp!
Mily példás mosolybögyös,
Nagy dicséret: az ötös.

Salgótarján-GT, 1968 előtt

Itt fent

éppen a lihegő
majdnemfentvagyok
előtt ülök a karancsi kápolna
szellőjének foltján
s a távol lehetetlenjére
tátom a gondolat éhes száját
a látom nem látom felé

az idő szűke az menne
rohanón haladna
de a most eddigbíromja
az aztán hatalmas úr
mindenki ura
ideszegezett
a gyönyör képeslapja elé

itt fent aztán szállhat
a villámszárnyú
suhoghat a belső pirkadat
teleszívommagamja
s húzza fel feljebb még feljebb
hol a netovább
hisz’ arra már a lélek lép

dúsra töltötte tüdőm fegyverét
a sziporkázó lég megnyugvást
zenél a hegyi csend miatyánkomja
s itt hagyhatom
az oldalán fekvő elefántra
a kis kápolnát a Karancs
majdnem tetején

Karancs, 1989

Deres az enyém

Van nekem egy gyönyörű lovacskám,
- helyettesíti néha nagypapám -
mamám szerint; oly fürge mint a szél,
mikor a fák ágai közt zenél.

Legeslegszebb ló a környéken ő,
bizony irigyli is tőlem Benő,
mikor sörényén megcsillan a nap,
még anyuci is a fejéhez kap.

Milyen jó, hogy kinőtte a néném,
- hiszen papa-lovam úgyis sántít -,
s tegnaptól Deres-pejkó az enyém.

A csokit sem eszi - s nem is nyerít -
csak elvágtat a konyhába büszkén,
miközben mély álomba szenderít.


Zagyvaróna, 2007. május

 

Ismerős táj
* kis horvát falu, új iskolával *

Ellépni tőle, elbújni
a köszönés elől nem lehet.
Repül, robog…
Százára rója kilométeréhségünk
A kikelet.
Aranyló, perzselő korong…
Halomra lőtt,
halomra dőlt házak.
Izzó, zokogó délibáb…
Imába szőtt,
imába nőtt vágyakat.
Majdnem kopasz, ismerős
- érthetetlen - a Dalmát táj.

Szemlehúnyni, füldugni
az üdvözlés elől nem lehet.
Pereg, rohan…
Glédára szórja
megújuláséhségünk a zenitet.
Tisztuló, vibráló talány…
Hiába lőtt,
hiába dőlt falak.
Játszó, daloló pillanat…
Jövőbe szőtt,
jövőbe nőtt iskolát.
Majdnem kopasz, ismerős
- példát érő - a Dalmát táj.

Horvátország, 2004. július


Kézfogás

Néha mindenkinek jól esik
megszorítani egy kezet,
melyen nagy valóságok tapadnak,
és kérgük alatt érezni a valót.

Regények, ódák kérgesre váltan,
munkán, nélkülözésen edződtek,
majd acélosságukra rozsda száll,
hogy a büszkeséget is megmarja.

***

Hosszú napok ballagnak már,
virgonságukon a kor nyargal,
vágtája elvész a pillanaton:
„Megvénültem Lacikám!”

Mindig jó megszorítani egy kezet,
hol emlékek simulnak szóvá,
aprócska láncot szőnek a sorson,
és szerénységükben válnak naggyá.

Ez a valódi világ görnyedt háta,ill6.jpg
háborúra reszkető retinák,
múlton aszott tekintet:
„Miről meséljek apukám?”

Jó megszorítani egy kezet -
most még megtehetem -
hisz' oly messzi a holnap,
mikor elveszik már a kopogás.

***

Mindig jól esik
megszorítani egy kezet,
melyen valóságok bújnak,
és kicsit a tollamhoz lapulnak.

Zagyvaróna, 2006. szeptember 3.

 

A salgói kisfekete
* a fogaskerekű emlékére *

Ledőlt a masiniszta,
hogy már nem is tudom,
hogy már nem is várom,
születik-e a kis giliszta?

Van-e ugyan felszálló,
hiszen van itt hely még,
hiszen jöhetne még,
valahonnét ezer megálló.

Füttyét ma is jól hallom,
mikor fáradt lábam,
mikor ernyedt hátam,
megkopott hokedlifán tartom.

Si-hu-hú, si-hú, szi-szí,
lentről hegy-nek me-gyek,
karikát eresztek,
sínek nélkül – si-hu-hú, szi-szí.

Si-hu-szi-szí, si-si-hú,
se-be-sen te-ke-rek,
ha-za me-ne-te-lek,
őszülő pilleszárnyon, si-hú.

Egy kismozdonyra vágyom,
si-hu, si-hu, szi-szí,
kanyarban hu-hu-szí,
a kisfekete minden álmom.

Zagyvaróna, 2006. febrár 20.

Szeretetvonat indul 2007-be...
* a vonat csak a kijelölt helyen áll meg *


Még fényesít egyet lüktető sípján -
itt viruló mosolyt csühög kóchaja -
ott könnyet töröl reményből sóhaja -
míg keresi saját végállomását.

Tán joggal vagy érdemtelen meg-megáll -
bőséget, vigaszt lihegve osztogat-
mintha mindig sietős lenne útja -
átrobog, hol még nem épült állomás.

Jaj! Ki az ki integet sorsa kegyén?
Tárt karján letépett múltja lengedez,
míg a remény már a szemébe markolt.

Jaj! Ismét csak elrohant egy szerelvény -
hiszen jelölt útja máshová vezet -
hogy majd végül a szeretet megálljon.


Zagyvaróna, 2006. december 25.


Ő 5.
* a hatalmasság bezáratta iskolánkat *

Sorban állni – a szégyen küszöbén –
Mindegykinek osztva vagyon,
Lére várni – a semmi szekerén –
Szégyen tükre ajkadon.

Máson járni – a nincs szegletén –
A könnyűnél könnyebb lehet,
Megszámlálni – a jajok helyét –
A nincstelenség mehet.

Mikor fogy szűkre
A szegénység zsebe,
S a gyötrelem lelke?

Mikor fut végre
A hatalom vérbe,
S a nagyság lépre?

 

Szösszenetkék
* iskolánk bezárásának margóján *

Elfogy talpam alól az út,
Leszárad számról a szó,
Vigalommá táncol a múlt,
Hogy rohanjon a való.

***

Megírhatnám abban is, de akkor itt most
egy név jönne,

Mivel viszont nem az jön - rím azért még
jöhetne,
Jaj de jó!
Marha jó!
A csúfolódásnak meg fityisz?

***

Írj! Megéri!
Így lelked sem szomjazik,
s te sem maradsz
egy üres pohár!
Nézd: amott csillagos az ég...
Sok-sok csillag létezik még,
s ha egy van oly távol,
lesz még olyan,
melyik neked lángol.

***


A bensőnk lódobogásának gyógyszere:
A jó dobogás.
No?
Hiába mondom neki!

***

Szarjankónak lenni, nagyon jó,
Sosem fogy a zsebrevaló,
De hisz nem akarok én!
Majd, akarhatsz még!
Míg a töketlenség szárnyal(Óh!).

***

Folyamatosan rendben vagyunk.
Csak...
A rend nem a miénk.

***

A jelentős döntések előtt:
Ki kell kérni az érintettek véleményét!
Brrrrr!
Kikérték.
De mennyire, hogy ki!
Hiszen, amit mondasz,
Úgyis le van tojva.

***

Mindenkinek egyenlő joga van a tanuláshoz.
Könnyen mondják,
Az egyenlőség gyeplőjét, úgyis ők szabják.

***


Mindenkinek egyenlő joga van a munkához
(Ha jó irányba néz).
Hja! Igen!
A munkanélküliséghez is.
(Ha eltéved a tekintet.)

***

Vannak, akik beleőszülnek a lébe!
S vannak, akiknek már hajra sem futja!

***

"Senkit nem érhet indokolatlan hátrány az intézmény bezárásakor."
Móricka: Ühüm! Akkor biztos a kulcs mondja meg,
hogy meddig indokolt.
Naná!

***

 

Marcika monológja

Nem talál a balga álom,
pedig nekem ez az első,
és a legfontosabb teendő,
így most épp gondjaimat járom.

Én vagyok környezetemben,
a kerten át Csorbináig,
tán tovább, egész Brungináig,
az élet legfensőbb egyede.

Az én nyakamon van minden -
Pocakgyuri gombjaitól,
oly furcsán vibráló falától,
a gülü szeméig - egészen.

Felügyelnem kell a mozgást,
földszinttől az emeletig,
a fészertől a tyúkólakig,
és ellenőrzöm az elosztást.

Figyelnem kell reá folyton,
hogy a húsit el ne mérje
az illatok házi mestere,
s csak a torkos fazéknak adjon.

A minap picit lanyhultam,
máris úgy recsegett az ágy,
erősödött a dorombolás,
amikor a jövőt számoltam.


Fujj! Fú! Kis cicamicáztak,
Mókuskámoztak csábosan,
Én csak elterültem álmosan,
Míg bőszen kandúrfalatoztak.

Az is érthetetlen nekem,
hogy a Nagytalpú sem úgy kel:
Jaj! Marcikának most enni kell!
Még ezt is tűrnöm kell csendesen.

Talán a hétvégi-szobás,
aki kicsit megbízható,
a whiskason sem vitatkozó,
de abban bűnös, hogy nincs bolhám.

Tegnap már morfondíroztam,
miért nincs minden a helyén?
Fordítok a családom rendjén,
és holnaptól majd ők nyávognak.

Mindenki új reszortot kap;
Laco bá'nak csontot adok,
és cserébe dörgincsét kapok,
míg Tidos majd fűteni szalad.

Anyának húst porciózok,
kicsit levesbe engedek,
Nellike polcán rendet teszek...
Ájjj! Most már nyugton aludhatok.


Zagyvaróna (szerintem csak vitéz-porta)
2006. március 21. (a mai negyedik szunya előtt)


Holnap folytatjuk

Még borút dobott a reggel a
kései tavasz nyakába,

de már a szomszédban égetett szemét
illatán köszön a nyár.

A hóvirág nem bólogat csárdásra, míg
magyarságunk hátán passodoblézik a jelen.

Helyet szorítok magam mellett
a nemzeti tudatnak.

Bár! Nem igazán lep meg, hogy
csak néhányunkat ismer.

Illendően köszön mindenkinek...
Isten hozottal fogadom;

Amott szánalmas pillantásra méltatja a
kemény gallér;

Szemből már erre sem telik,
a felesek kardozása közben;

Gondosan húzza arrébb székét
az öröklött nagyfenék;

Basszuson remeg a lagzis nóta ablaka,
hiányzott a rockynál...

Szűken, de megvagyunk a magunk
fél asztalánál,

míg asztaltársunk elnyomja a bagó nyelét
a „Dohányozni Tilos!” táblán...

Aratás van, melynek
hangja a kocsma bűzén veszik, s a Híradó

fényét is keresztbe töri
a közelgő záróra perlekedő kihirdetője...

Mára félbeszakadt az aratás.
Holnap folytatjuk!

Zagyvaróna, 2006. 08. 02.

Szonett – mécsesre

Novemberi naplemente csapong,
lepkehálómban elidőz kicsit,
a Mount Athoson még vitázik
a fent és a lent, s billeg egy lángon...

Tegnapot csahol távolban egy eb,
mécsesemre sós szellőcskét lehel,
arcomon puha pírként megpihen
megannyi emlék, s egy lángon billeg...

Ezer és ezer puha érintés,
számlálhatatlan könny és kacagás,
ezer meg ezer lángocskaként ég,

száguld esendőn a néma fohász,
víztükrön pattan szerte sok-sok kép,
s hangtalan billeg egy picinyke láng.


Astris, 2007. november 1.

 

Kevés az idő

Szoros ingujjban por lapul,
napszámon a szegénység jajdul -
szól az emlékem a szüretről...
Na és ma? Biztos, hogy jól van így?
Frakkra váltott a gyolcs már,
a port illatfelhőre cserélte,
és nem tűr ellentmondást ereje,
amikor a napszámot kicsörgeti...
Szükségtelen rosszá érett a szüreti bál,
a vígság csak kiváltságra jár,
míg a roboton munka háta görbül...
Vagyon vagyon hátán – szent dolog,
a pénz piszkos illata nem lobog,
s a lelkiismeret térde sem kopik már.

***

Nem sok idő van már Uram!
Rövidesen megszenteljük az új kenyeret,
kevéske bort, szemet teszünk mellé,
megkapja trikolór szalagját a kosár,
a szentelt víz átjárja útját, s talán
néhány óra vígságot is oszt talpunk alá...
Kevés az idő Uram!
Hiszen már oly nagy a kár, hogy talán
egyszer már el sem jut hozzád a fohász...


2006. augusztus 3.


A kert monológja

Túl vagyunk a vacak télen, és itt maradtam
a hátamra ragadt tavalyi porral. Nem
komálom az ilyen pihenést, ahol még
azt a kis pihe takarót is sajnálják a
magamfajta kertecskétől. Ki érti ezt?
Bezzeg nekik biztos volt meleg dunyhájuk...
Nem baj. A lényeg, hogy most már
egyre erősebben összekacsintunk
a napocskával. Ő nagyon jó. Szelíd
és nyájas, mint egy kezesbárány.
Szeretem őt... Csendben megsúgom nektek,
hogy a kerítésszomszéd még bele is
szerelmesedett. Mindegy. Azt hiszem
már túl van rajta, de a kivágott fák
még azóta is sírdogálnak, a helyükre
ültetett apró népség pedig még a
legkisebb kis szellő fél fogára sem elég...
A gyerekeim is jól átvészelték ezt
a paplan nélküli lehetetlen helyzetet,
pedig nem volt nekik könnyű, hiszen
a fránya népek ilyenkor nagyon élnek
a kéreg alatt. Már úgy elszemtelenedtek,
hogy fennhangon kacarásztak, amíg a
gazdácskám szét nem csapott közöttük
a nyesés utáni kaparással, meg azzal
a - pfuj - nagyon büdös műesővel...
Bizony! Nekem ám van gazdácskám.
Mindjárt több is. Pocak Gyuri -
ő a főnök - már - nem nagyon mászik fára,
de alulról is tudja, melyik ágat hogyan kell
metszenie Nagytalpúnak. Ők az én
kedvenceim. Tudjátok, kifésülik a hajamból
a tavalyi leveleket, aztán csak akkor
égetik el, amikor megszáradt. Nem úgy,
mint a szomszédok, hogy a már nyers,
lucskos gazt is faggatni akarják azzal,
amit a gazdiék tűznek neveznek. Naná,
hogy nem lesz belőle csak az orrfacsaró
földi felhő, amitől még a jelölős macska is
odébbáll... Nagyon bírom őket. Ne adjátok
tovább, de ha újra születnék, akkor Fehérhaj
szeretnék lenni, és én lennék a főnök
felesége. Tudom, hogy nem lehet, de milyen
jó is lenne... Egy hete új ruhát kapott
Barackocskám. Nagyon jól áll neki.
Nem is csoda, hogy az összes zümmögi
körülötte legyeskedik, no, és persze
Szilvácska körül. Ők is az én büszkeségeim...
Ma nagy nap volt. Előkerültek a szerszámok.
Ez teljessé teszi nekem a tavaszt. Ma
elültette az embercsaládom a virágokat.
Ez nagyon jó. Ilyenkor minden porcikám
ujjong, hiszen rövidesen jön a pedikűr, és
megint fiatal leszek, gyönyörű ágyásokat
rajzolnak arcomra, apró magokat fésülnek
közé. Sokszor még a Hétvégilány is
idehaza van ezidőtájt. Ő hozza rám a
legeslegfinomabb műesőt. Ilyenkor
teljesen elérzékenyülök, mert rövidesen
virul minden kis testrészem, majd
apró hajtások kerülnek a dekoltázsomba,
hogy aztán az ékszerdoboz sok-sok
finomságot nyithasson az én kedvenceimnek.
Az én embercsaládomnak... Sötétedik.
Alszom egyet. Jó éjt!

Keskeny út

A tűzben álmok futnak - apró dalok -
poroszkál csendben a hatalmas jámbor,
kicsiny porszem-lantok hullnak az égből,
hogy elpengessék a megkopott időt.

Repülni - túl a szúrós tekinteten,
jövőnk egébe merülni - gyengéden,
talán a végtelen homlokán is túl,
amerre keskeny utat rajzolt az úr...

...Csak apró pillanat vagyunk a Földön,
ma mostunkban még a remény kapiskál,
hogy egy szekeret a jövőbe küldjön.

Alig pislákol az a kis fénysugár,
s ugyan tágul a galaxis - örökkön -,
de még oda - ma - csak gondolatunk száll.

Zagyvaróna, 2007. május

 
Ejnye! No!

Kavarom, nem megy... Serdítek rajta innét...
Már a tenyerem is száraz... Böködöm onnét...
Ennyire hülye lennék? A fazekam is üresedik...
Mi lesz ebből? Ki tudja, hogy mitől telik?

Törött szárnyú, néma pacsirta,
mégis a mező fölött dalolna,
mezeink zöldje, illata nélkül,
vajh', ma ismét önmagának fütyül?

Letojhatod a rímeket! Milyen marhaság ez megint?
Köpködj inkább, az jó... Lehet, hogy csak magam szerint?
Az a pacsirta már nem is az igazi. Miért zaklatod?
Hagyd a fenébe, ameddig döngő melled tarthatod!

Dalocskája szűk-csenddel tercel,
szárnyára csodán kenne majd-kencét,
megtoldaná néhány röpke perccel,
örömködne fáj-dalon túl – refrént.

Hát kell ez nekem? Nem jobb lenne kussolni?
Fityiszt bő vérrel, tán' a nemtörődömig tölteni...
Ajjaj, Telekesen kótyagosra itta ősz fejem a jó...
Maholnap az is kiderül: már nem is nekem való!


Zagyvaróna 2006. február 24.

 

December 8.
* Piros Ildikó művésznőnek *

A világ karácsonyi lázban égett - akkor is -,
s az emberek lelke a tegnapot könnyezte. Úgy,
mint most az emlékezés idején... December nyolc.
Magyar ingek mellén, hátán foltoznánk a magyar
lyukat, magyar golyó nyomán, magyar virágok közt...
A köd megülte a völgyet. Magasba igyekvő
házak függönyén hallgat több mint ötven év. Már nem
fáj a lyuk a gyolcsnak. Csak a hímzés sajog. Nagyon...

Mikor veled vagyok szülőföldem - már új lyukak
lüktetését sírom - nekem is fáj. Nagyon. Fáj a
romos iskolák és a gyárak ekhója... Szorít,
szaggat a parlagfűre fordított szántó, őrjöng
a lassan feledésbe merülő kormos arcok
hiánya... Kocsmabűztől üresek már a kezek,
gyengeségük hízik a jólét kapuján, mert nincs,
aki kezét nyújtaná, s az sem ki elfogadná...

Mégis mikor velem vagy; minden olyan másként fáj.
Salgótarján, 2007 december

Tisztelt Művésznő!

Kérem, fogadja tisztelettel egy hátsó sorokban álló ember so­rait, aki * Önnel együtt * megemlékezni érkezett. Igen, oda. Én a kis ember mélységesen sajnálom, hogy ma még emlékezni sem tudunk felhőtlenül.

Örömmel hallgattam a Márai verset, és csodáltam lélekjelenlé­tét, melyet az egyszerű polgárok nevében köszönök.

Földi László

Elhagyott paraklisz

a méretlenre vált idő festette
valószínűtlenül fájón barnára
s ráült az elhagyottság rozsdája
hogy új gazdáját kereshesse
az elhagyott paraklisz

felélte múltját a megfáradt lélek
s míg sarkában pókháló csillog
átszövi a sárga gyertyacsonkot
mely egykoron minden este égett
a piciny kápolnában

tán fénytelen-avas olaja már
léggel telt szomjtalan üvege
mint csak gondozója süvege
hisz a gondoskodás égbe szállt
s itt hagyta e parakliszt

Astris, 2006. november 2.

 
Csak el ne késs!

Lángoló tekintetek között szorong a jéghegy, és
nem csorognak illetéktelen folyók - a könny jaján
érthetetlen a hit, és hitetlen a magány - talán...
Fuss, rohanj, ameddig érzed az talajt - elérheted
még az utolsó utáni reményt!
Csak el ne késs!

***

Csak futni, mindig csak futni, és újra csak futni -
tiporva a frissen nyílt kankalint, s a dagonya
bűzén matatni a holnap illatát? Meddig még?
Rohanni, esztelen utakat lépni - untalan -
sírva nevetni, és nevetve sírni, eldobott
ölelések között úszni a magányos váltót...
- Hahó! Itt vagyok! Add a kezed, barátom! Ne félj!
Látod, szépen összeforrtak a sebek! Már nem is
látszik csak egynéhány barázda a könnyek helyén...
Mesélj! Ne sírd a múltat, de tanuld, és tanuld, és
újra csak tanuld, hogy hinni tudj még az ébredő
hajnalban, hogy merd érezni; a csenevész fények
melengető sugarát, s kebledre ölelni a
bujkáló csendet!... Ó, csak le ne késs! Csak el ne késs!

Zagyvaróna, 2003. április

Az alagút vége

Villámként cikázik a gondolat,
mint a kerti visszhang gazdagéknál,
majd beleordít a saját alagútjába,
s reményen stoppolt választ vár...
De van-e válasz? Ott benn?
Vagy csak, majd... Ott a fényen?

Zakatolnak a fogaskerekek,
miként a mozdony is szeretné,
és azt hinnéd már orrodra dereng,
pedig csak egy fintor a tiéd...
Sok vagy kevés tudatlanságunk?
Fogy? Tán nő szamárságunk?

Jön a mozdony, majd újabb és újabb,
mászhatatlan hegyek az égig nőnek,
maguknak mindig alagutat fúrnak,
ismét sorsok, alagutak szembesülnek...
Uram! Ki dönti el melyik a miénk?
És miért az, melyiket nem is szeretnénk?

Alagút végére ér a szerelvény,
hatalmas füttyel ünnepli győzelmét,
s az azt hiszem gőzén táncol a remény,
míg ugatja eszünk az élet értelmét...
De van-e vége? És volt-e eleje?
Mitől oly fáradt az enyém kereke?

Megcsapja arcom a friss levegő,
múltamon hunyorog a hirtelen fény,
s nem is sejtem, hogy jön-e következő,
vagy más arcán rándul tovább a sötétség...
Nem tudom köszönjem-e? Vagy sem?
Uram! Elfogadod összekulcsolt kezem?

Az első március

A délelőtt tétova léptű – tanácstalan
listája kettős: kikelet cinegéi vagy tán'
a madáretető pintyei?... Csiszoltak útjai -
letisztultak már az ibolyakék madárdalok,
de a kegyelem-szalonnabőr is a helyén marad.
… nyugton duruzsol az új kazán régi lelke,
meséje belakja az utolsó zugot is, és
fittyet hány a megrostált fényen haldokló
télvégi szélre, miután csivitelésre
borzolta a verébruhát... Tavaszodik.
A kerti fák között nyesőolló ősi dalt ujjong,
büszkén viseli új nyelét néhány szerszám,
és tojást kodácsol a baromfiudvar.
… három cérnaszál csupán az apró
barackfa, délceg rügyekre feszíti mellét,
hiszen itt a március. Neki az első.

Zagyvaróna, 2006. március

 
Egy apa fohásza
* 2006-10-23 a TV előtt *
* a lányom is ott van a tömegben *

Uram!
Itt állok remegő térdekkel,
hiszen erőszakot oszt a gond,
itt állok – igazságom pór,
s reménytelenül meztelen.
Uram!
Hallgasd meg reszkető szám,
hisz' sosem a bűn szenved,
vedd magadhoz aggódó szóm,
védd meg az ártatlanokat!
Uram!
A bűnös én vagyok,
rám oszd az átok bugyrait,
mert igazra neveltem őt,
ott a tömegben, azt az egyet.
Uram!
Ő ártatlan, s bohém,
mint csak én lennék ifjont,
sosem hallott rossz szót,
s neki a hazugság bűn.
Uram!
Vigyázd őt, s mindüket,
ők sosem szoptak vért,
s lator csöcsén sem csüggtek,
ők az őszinte kenyeret szeretnék.
Uram!
Büntesd ki megbújik,
míg tör, zúz – lelket gyötör,
ők öleljenek rácsot, bilincset,
s jöhessen ártatlanokra kikelet!

Fogadalomhoz

Fogadalomhoz kevés a két kezünk
lágy kitárása mára, hiszen az erő
nem esküszik már bőrünk alá – minek?
Miért, tán' vagy miből és mikor
szorítaná a gondviselést homlokunkra?

Fogadalomhoz ellen már tenyerünk,
ahol elkopnak lassan a vonalak is,
s már a kéregre sincs ereje – minek?
Mi végből, talán érdekel valakit,
hogy áll markunk az ígérethez?

Fogadalomhoz már cserepes a szánk,
langyos vonyítás az eskünk léte,
melyen kiütött tegnap a vér – minek?
Miféle fergeteg kellene a sodráshoz,
mivel szónk felérne a lelkekig?

Fogadalomhoz megtört mára hitünk,
míg csak elvárnánk annak gyümölcsét,
vagy keresnénk teli tőgyét – minek?
Miként jutnánk a könnyű alma ízére,
ha magunknak csak a tegnapot hiszünk?

Fogadalomhoz...
Kevés a kezünk, picinyke tenyerünk,
halk a szánk és megbomlott hitünk,
de bízzunk, hogy lesz még
kezünk, markoló tenyerünk
s igaz szánk, visszatér hitünk...
...A fogadalomhoz.
Zagyvaróna, 2007, január

Eljárt az idő

Esdeklő babonák bal lábam ujján,
vidáman ugranék, gomblyukba ülnék
- ilyet még sohasem látott a világ -,
de kormos a kilincs, s szökik a legény,
elhagyná fene nagy rössel a leányt,
ha álmom lekésné ma az ébredést.

Esküvői menettel jön a szerelem,
pecsétes ruhánkkal megtisztul a baj,
az asztalra angyal hozza a csendet,
ajándék ollót egy barátod adhat,
melyet egy törött tükör tetézhet meg,
s elmondja, meddig leszel még pártában.

Sötétlik a macskák éjszőrén a haj,
boszorkányok seprűjén bűnt nyávicál
a sok misztikus fény, s megannyi kacajt,
de négy dús levélben Lakshmí szava száll,
hová só borít egy jó kis perpatvart,
s eljő majd a szerencsepók is hozzá.

Istennő kezében patkó már a Hold,
melyet hét apró lyukkal megékesít,
nehogy sírja péntek és tizenhárom,
s gonosz járja táncát, míg a jó veszít...
Keresztünk nehéz mint Jézusé is volt,
kinek vérén kaptunk - bűnünkre - gyógyírt.

Az újévre kihűlt gyertyát önt a múlt,
a medvén az idő már nem fog jövőt,
hiszen gyomra a naptár lapján a húr.
Falábú lucaszék, hímzett keszkenő,
első férfi, fehér ló és trubadúr,
ma már csak emlékstrófa egy falvédőn.

Alkonyodik...

Ma még ma van. Egy nap a sok közül.
Napi nyüzsgésén már túladott a lét,
mégis vállamra ülnek pillanatai,
hogy alkonypírba csomagolják múltam.
Sebes szárnyú az alkony,
kacsázása a végtelent súrolja,
s míg átsuhan Mallorca-kapuja alatt,
tekintetem ráncait is számba veszi...

Egyre fergetegesebb rohanása...
Ma még ma van... Sok-sok ezerségét
kötötte hátamra egy újabb nap.
Lüktető koszorút fon az alkonyvirág.
Homlokomra szúrja apró tüskéit, mint
megannyi lelkendező emlék... Képek.
Csillogók, fénylők és harsogók.
Feledésen kopottak és sorsomba szakadtak...

Szeretem az alkonyt meglesni,
de a holnap reggelét még jobban imádom...
Ma még ma van. Ma még ma...
Szerelmek, kacagások és örömök villognak
a meg-megtérő alkony lapjain.
Könnyek, hétrét görnyedt igazságok
csalnák naptárak mindennapjait. Ma...


Mallorca – C'Pastilla, 2003. november

 

Egy főhajtás a csendbe ill7.jpg

Imént találkoztam vele. Szembe jött.
Épp sűrű verítékemmel társalgott,
miközben a szánalommal küszködött,
háta mögött árva könnycseppet tartott,
míg a csendbe egy főhajtást esküdött,
majd zúgó harangok szavába vágott.
Dala emlékek között markolász,
hogy utat leljen az áldott imádság.

Ötven év - nagy idő, piros pántlikája ott
sajog szívünkben. Fáj.
Testvérré fogadná mára a csend az
ordítást, s a kinőtt ruháját
próbálná. Nem megy, még ma is szűk.
Emide - villogón - egy
csodagomb kerül, amott reszkető folt
simulna, de az árva
piciny emberke ezer apával is árva, s árva a
lélek is;
nem leli nyugalmát a megbocsátás
kosarában...
Egy októberi megszokott utamat járom.
Nem kopott
a temetői domb, s a csendet sem dohogja
túl - csak elvétve -
a munka andantéja, hisz lendülete alél a
szavak rengetegén.
Mesét ont felém néhány szál virág, regél a
gyertya lángja,
s a szél... Jaj - az otromba „sosem elég” – a
fuvallat mögé

bújik, hogy letépje a lángocskát, és hideg
ajka
- nincstelenségben - megrogyassza a
szirmok fehérségét...


Ötven év – nagy idő.
Sorstársam lett a hallgatás,
s oda' a szerencse lába,
esdeklőn kiált a mába,
hogy jöjjön már a jobb világ!

Zagyvaróna, 2006. október

 
Hátamon az ősz

Ködös reggelt görnyed hátamon az ősz, s kósza levél
billen még utolsót az ágon. Csendes ma a hajnal.
Tegnapi, elfekvő könnycseppjét keni ablakomra,
s míg megspórolja a reggeli madárdalt,
bő lére engedi gondjaimat...
Vajon én lennék ott - a mese szélére jegyzetelt
megjegyzés - az ablakon túl? Talán ily csorba tükör
röhögne vissza tetteimre, mint alaktalan gyom?
Sajog lelkem, és könnytelen zokog tollam,
apró maszatokat szül a sárba...
Szürke fátylán ébred a ma. A széttúrt aszfalt lucskos,
a hajnali záport issza, s csapzott korcs oltja szomját
az alkalmi pocsolya vizén. Gazdátlanságot fúj
bundájába a hideg szeptemberi szél,
s rossz lábán meg-megbillen az utca...
Magam sem tudom, miként lettek azok a jegyzetek
oly rövidek, vagy az is lehet, hogy éppen hosszabbak
a kelleténél? Keskeny-e a mezsgye, vagy csak az én
képzetem inog a határtalan mezőn,
s az illatok elhaltak már régen?


Zagyvaróna, 2007. szeptember 27.

 
Álmaimban
* Anyák Napjára *

álmaimban oly édes
még gyerekded a tegnap
ránctalan tükör a múlt
s lepkét kerget a holnap

álmaimban oly ékes
még a nóta s a ritmus
lágyan árad a szólam
s vígan serceg az árkus

féltve óvja az álmom
még ma is veti ágyam
hátamon puha kéz jár
és letörli a lázat


Zagyvaróna, 2008 május


Fogy utamból a virág

ott a pötty fölött
hol majd a lelkem is jár
a kifli mögött ülök
s fejem felett a világ

lábam a semmibe lóg
- nyelvem is tán -
s várom az esti harangszót
míg meg nem áll a forgás

te ülhetnél
itt helyemen
és én odalent vihetném
tovább saját keresztem

de az élet
fukar hozzánk
s nem szeret
ilyen picínyke tréfát

nem szívleli
már az azúrt sem
mely átfesti
újfennt az egész eget

hold kékülő
vénséges hold
hagy fusson még az idő
s nyomja még vállam a gond

ott a pötty fölött
hol majd a lelkem is jár
ámde - szerencsére - ma még
itt idelent küszködök
bár utamból a virág

Kevés a dal

kevés a dal – kifáradt -
a torka ég – kiszáradt -
a nyári nótaforrás
egy őszi altatódalt
mesél - a szél - szomorkás
november andalít már

talán a nyár - de szép volt -
vidám világ - de rég volt -
ma már egy édes emlék
mikor becézve csókolt
regélt - a szél - s a kert még
ma hóba írja csendjét

de tél jön ott - tavaszt hív -
sötét az ég - belém csíp -
könyörtelen fagyot szór
a tegnap inge csak sír
zenél - a szél - megint szól
kacagna még egy új szót


Zagyvaróna, 2007. november


Előttem én, magam

milyen nehéz fehér betűt kinyögni, ha
sötét a tollam és papírom oly fehér
a fránya görbülő vonás is oly facér
miként nagyot kacag csak a vonalzómra
Egy hatalmas könyv fölött ülök - már elég régen -
előttem én, magam. Lapjaim emitt csillogók,
dioptriátlan fényben ragyog a számlálatlan
víg öröm, múltam kristállyá csiszolnám, de kopott
már szamárfüle - néhány megkezdett dagonya sír
vissza a tehetetlenség labirintusában...
Jó diák módján harapnám be az egészet, de
az átlapozott oldalak visszahívnak. Mindig.
Ha kihagytam egyet, később sírtam azt. Kamattal...
A betűk, mint megannyi pillanat víg széltáncot
járnak nyári harmaton. Lehevernek a pázsit
ölelésbe. Milyen jó... Csókok, ó csacska csókok -
emlékek hada már csak a nyár, csapongó szele
oly messze száll, és napok dőlnek hátamon tehert...
Füttyös nótáján a november korai telet
hint a tájon, kergeti az egyre jobban pörgő
naptárlapokat. Vigaszát néhány madárdalba
rejti, hogy majd a tél után a tavasz melengje
újra. Újra és újra... Annyi még az üres lap...
milyen nehéz fehér betűt kinyögni, ha
sötét a tollam és papírom oly fehér
a fránya görbülő vonás is oly facér
miként nagyot kacag csak a vonalzómra

Zagyvaróna, 2007. november

Benne lenne

Azt mondták – sőt énekelték - itt lelem,
itt találom - hol rejlik az igazság -
de – nap mint nap - mindhiába keresem.
mitől megjön majd a felhőtlen vígság.

Itt kellene lennie, sehol máshol -
hiszen ezért gurguláz torkom - netán,
a nóta szerint erre járt, valahol,
vagy elbujdokolt a sovány vigasz már?

És ha benne lenne – az alján – mégis,
szorgalmunkat már meglátta volna rég;
- Hogy azt a kacifántos mindenségit!

De csak kedvem, s mohó tehetségem ég,
míg a gondoknak sosem leli végit;
- Csaplárné! Ide vele! Hozz egyet még!

 

Zagyvaróna, 2006. 10. 09.

 
Egy nagypapa polémiái

Dagad a mellem - igaz kicsit szörtyög is
a kényszer-köszvény alatt,
azért mégis dagad.
Jó így végignézni a gyerekek, az asszony
és a rokonok sírján.
Örülök, hogy már nekik nem kell
a mellénynek dagadni.
Hisz’ az anyjokot ledózerolta még tán ’65 táján
cseperedő gyerekecskénk,
ezzel is véglegesítve a mérhetetlen örömöt,
amivel az utolsó utáni csillét is odaadta
a kis pulyának, hát miért ne kéne adnia
az életét is.
A cseperedőnek az igenis kell!
Persze előtte azért lakatot rakott
tesói és a rokonok szellemére.
’73-ban - egy utca rendbetételéért -
önkéntességünk messzemenő letojásával -
engem is megevett.

Be kell látnom -
így van ez rendjén -
ami kell az aztán elengedhetetlen.
Persze a fellegekben jártam,
mikor gyönyörűségre válthattam salakhegyeim.
Még fizetséget is kaptam. Úgy biz'!
Nem hinné senki,
hogy évtizedekig befogadhattam -
sőt még ma is őrzöm -
a mérhetetlen jóindulat szemetét.
Node semmi baj,
még most is élek.
Bár már nem szíhatom a szilikót,
azért nagy lelkesedéssel tudom csak nézni
a saját képének átötvözésére
hozott gigászi áldozatot.
A közeledés egyértelmű bizonyítékaként,
saját perememre telepítette a köztemetőt,
talán így is elismerve
fáradozásaink adóforintjait.

A gyerek éhes - ennie kell.
Mindig.
Sokat elbír borzasztóra dagadt a gyomra.
A gyerek szomjas - innia kell.
Mindig.
Sokat vedel, akós lett sörhasa.

Tegnap meg is agyabugyált,
mert már nem volt mit adnom.
Még jobban, mint mikor
az utolsó pillanatban -
megmentve a helyzetet -
levágtam neki a lábfejemet.
Sőt, még attól is nagyobb patáliát levágott,
mint amikor meg kellett válnom a bal karomtól.

Félek.
Az agyamra vetett szemet,
de úgy, hogy a takony nem kell,
csak ami benne van.
Az eszemet akarja.
Önként.
Csak kicsit merek remegni
a miként, a hogyan miatt.

Félek a jutalmamtól is,
mert azt már tudom,
cserébe nem a Rudolfi,
a Nagykert vagy Budavölgy
útjait tervezi úttá,
de omladozó falakra is csak
rosszalló tekintetet szán.

Félek,
hogy előbb-utóbb kiderül,
milyen jól jönne nekem egy börtön
vagy ilyesmi.

Félek,
egyszer a tehetetlenség könnyei
árvízre fakadnak
Zagyvánk zavarosodó vizében.

Félek,
hogy nemsokára,
nem lesz hol elénekelnem:
“Oly távol, messze van hazám!”


Földi László
2003. 06. 08.

 
Múltba zuhan néhány emlék

Az esti szélnek feszíti mellét az óév -
elszáradt levélként bóklászik rajtunk -
durrogásba vész harsogó nyikorgása
a múlt évi reményeink vésésén. Mint
deresedő hajszál kócol a buborékon -
egyet előre, egyet hátra – az igazság,
hogy a maga mérgét is belemossa még,
szabadnak vélt kezével kitépjen
néhányat, amely vissza már sosem kerül.

…Kár a bőgés, de kacagni sincs gerjedelem
naptárunk lapjain... Hacsak e kis menedék
nem táncolna velünk – s nem annyit adna,
mennyit kanyarít belőle lelkünk -
a Fullextrán...

Az idő torkára hágott egy újabb év,
kacag még rajtunk néhány percet,
miként pezsgőnk szúja serceg,
s a múltba zuhan néhány emlék.

 

Arc nélkül

Sárgára kopott, ritka ágak között,
fürge pók újra szövi a hálóját,
- körbezárt szigetként – a semmi fölött,
ahol feladja magát a boldogság,
mint vízbe dobott kő gyűrűhullámát.

E képre vigyorog köröttünk az ősz,
mely sosem téved el saját fonalán,
- tudja, érzi – elérkezett az idő,
nem édes fordítani a folyamán,
s a természet is összecsapja sarkát.

Vajh? Gyötrelmes, keserves folytatás jő?
Talán szárnyalhat ismét az igazság,
- szaggatón – nem veszik létünket elő,
és nem uralkodik el a balgaság,
itt, amerre a madár is ritkán jár?

Uram ne bántsd őket, hisz' oly gyengék ők,
kiket becsaptak a sunnyogó nóták,
- litus premit – tartsd erősebben a gyeplőt,
hogy láthatók legyenek a parti fák,
apró ajkakra adj életet – Anyánk!

 
Felhőnász

Készül az égi család
- hangolnak az istenek -
és lecsap újra a nász,
még földanya is remeg.

Ott rohan esztelenül
- nótáz a kevély rokon -
ő se maradt egyedül,
megvillan az ágakon.

S íme megindul a pár
- felhőruha szárnyakon -
sírnak a nagymamikák,
könny perdül az arcokon.

És leszakadt az eső
- mint gyermeki szó repül -
árnyakat ír remegőn,
hisz dörög is cefetül.

Összeborulnak a fák
- sok kis szem az ablakon -
reccsen elé a világ,
s megrezdül az álmokon.

Biztasd lelkem!

Mounth Athoson kél a látóhatár,
elnyelte fátylát a szeles hajnalpír,
hogy eltörhesse kósza felhők sorát -
díszletként - hullámok hátán világít.

Gyenge választ tercel Thassos szigete,
hol kolompját egy kecskebak lengeti,
miként a hegyoldalt nyakába vette,
és a nyájat friss bokrokra tereli.

***

Megnyomta lelkem a minapi nyomor,
ma is falsítja a tenger nótáját,
s hangulatom e hajnalon is komor,
mert nem lelheti csomójának titkát.
Oly reménytelenek arra az álmok,
parttalannak tűnnek esdeklő imák,
kopott tekintet veszik a távolba,
hisz' segíteni hogyan is tudhatna?

Miként jégkockán a napsütés dermed,
úgy ömlik rám a végtelen zúgása,
mint vívja elemi harcát a tenger,
úgy tombol tajtékhabjának varázsa.
Szívem dúlt, zilált - megnyugvásért eseng,
s szél bomlik borzolt, ráncolt homlokára -
mily egyszerű lehetne a szánalom,
de sikamlik kezünkön a bizalom.

***

Látom meginogtál – egy pillanatra,
Te is bizonytalan lettél – megálltál,
hisz' ők is gyermekeid – valahányan...
Biztasd lelkem, hogy jön még egy jobb világ!

Thassos, 2006. november 1.