Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Földi László vitéz novellák, cikkek

Földi László: A páncél

*** A novella Kovács István /bodor/ elmondása alapján készült,
felhasználva az ő naplószerű írását, illetve a korabeli dokumentumokat***

 

Nagyböjt van. Mindenki böjtöl Zagyván. Számolgatják, hogy meddig kell még kitartania a takarmánynak, és kezdték gyűjteni a kotlós alá a tojást. Nem minden tojás jó persze alá, mert csak az kelhet ki, amelyiknek ”szeme” van. Ezt úgy állapították meg, hogy a lámpa felé
tartották, ami átvilágította, és mindjárt látszott benne a kis sötétebb golyócska. Ezeket félrerakták, hogy majd a megkotyogósodó tyúk alá tegyék.

Nem akármelyik tojásnak volt ám „szeme”. Csak azoknak, amelyeknél a kakas is segédkezett. Méghozzá úgy, hogy meghergelte a tyúkot. Ez sem mindennapi. Oldalog a kakas, kerülgeti a tyúkot, majd a földhöz dörgölt szárnyával mögé kerül, miközben az behajlított lábakkal, enyhén kifelé szélesítette, de nem nyitott szárnyukkal és egyhelyben totyorognak. A kakas pedig: zsupsz! Rá a hátára, elkapja a taréját, enyhén lehajtja farkát, és valami érdekes valamivel megérinti a tyúkocska popóját. Aztán mindketten kirázzák a tollazatukból a port. Ez a nyitja az egésznek. Így lesz szeme a tojásnak. A kiscsirke pedig csak abból tud kikelni. Nem tudom, mi történhet itt. Mindenesetre páratlan számú tojást tesznek a kotlós alá, és három hét múlva már ott is vannak a gyönyörűséges sárga, csipogó gömböckék. Néha van fekete is, no és kopasz nyakú. Ez a legfurcsább szerzet.

Mamával ballagunk a falu végére. Tojást cserélni. Tojást cserélni azért kell, hogy cserélődjön a baromfiudvar. Ilyenkor viszünk vagy 6-8 tojást a miénkből, és ugyanennyit kapunk, ahol szintén kotlik a tyúk. Most a nagy, harcsabajuszú bácsiékhoz megyünk. Ez a bácsi tipikusan olyan, mint azokon a régi képeken látható emberek. Középen sárga a bajsza a bagótól, és gyönyörűen ki van keményítve. A pödrött vége hercigen áll az égnek. Képzeljétek, ha véletlenül kikandikál a pedrés alól egy szál, egyből újrapedri. No egyébként anélkül is. Amúgy megszokásból. Kicsit megköpi az ujja hegyét, és sodor rajta egyet. Már sötétedik, de mivel holnap nem kell iskolába mennem ma mamáéknál alszom. Bekopogunk az ajtón.

- Jó esteét aggyon Isten, aóngyo! Megyöttöünk!
- Gyere Marink! Isten hozott! Te is gyötteél Lackó?
- Csókolom.
- Ereggy csak itt van Bodor Pista baótyaód, aki szokott meseélni - éppen hogy kiejti, már rohanok is hátra a kiskonyhába. Az emberek ott szoktak beszélgetni. Kopogok.
- Bújj be!
- Csókolom! - nyitok be.
- Szevasz Lackó gyerek! Gyössz-e maó a gyaórba dógoznyi?
- Hú! Messze van az még! Pista bácsi... Ugye megint tetszik mondani mesét?
- Gyere no! - s helyet csinál maga mellett a sezlonon (négylábú, házikészitésű ágy, olyan mint ma
a heverő csak szalmazsákkal). - Tőccsé Pista baótyaóm egy begreével meég, osztan hagy szoójjon az mese. - Pista bá' megdönti a korsót és mintha csak erre vártak volna, teletöltik a begréket. Meghúzzák mindketten. Jöhet a bajúszpedrés. Persze csak az idősebb Pista bá'nak, mert Bodor Pista bá'nak nincs.

- Haótt az úgy vót, hogy maó nagyon nagy vót a baj a fiatal haóborúban. Lassan maó mindenki sorra kerűt a sorozasóson. Eén se vótam kiveételezve...

...1942 nyarán javában dúlt a háború. A katonakötelesek vagy elbujdostak, vagy pedig mindenre felkészülve várták a bevonuló parancsot, hiszen emésztette a front az embert. Egyenlőre csak egyirányba működött a dolog, mint az öregháborúban. Csak odafelé mentek az emberek. Visszafelé még nem jött senki. Hogy a franc enné meg. Nekem is gyorsan megjött. Behívtak engem is a kassai páncélos felderítő egységhez. Nagy jajveszékelések közepette hagytam el a zagyvai Őrhegy keresztet, ahová kikísért feleségem és a három kicsi poronty. Leírhatatlan fájdalommal baktattam Tarjánba. A Ponyi-pusztára érve úgy néztem vissza a keresztre, hogy reményem sem sok volt a viszontlátására, de a családom szerencsére már nem látszott a távolból. Még megtöröltem könnyező szemem sarkát, és indultam a vasútállomásra.

Még mindig elszökhetnék." Végig ez járt az eszemben. Különösen erősen rákezdett, amikor Somosra ért a vonat és órákat kellett várni valamire. A csendőrök félóránként igazoltattak mindenkit. Rezzenéstelen arccal kérték újra és újra a bevonuló parancsomat. "Mi lenne, ha leszállnák és átsurrannák az úton, be az erdőbe, aztán fel a Kotyaszra, onnét pedig a Medvesre. Ott bujkálnak a többiek is. Már vannak akik fél éve."

Rendesen beesteledett. Még mindig dekkolunk. Ez részben jó, mert így még mindig itt az esély, de mindig győz, hogy "Csendőr is van a családban, nem lehet. Az Ő családját is veszélybe hozod. Majd csak lesz valahogy. Nem lehet bújkálni sem örökké". Másrészt viszont rossz, mert tehetetlen az ember.
Jönnek a vonatok, mennek a vonatok. Legtöbbjük csak egy pillanatra áll meg vizet, vagy szenet vesz fel, és már indul is tovább. Mindegyik tele van fegyverekkel, amelyik kifelé tart, amelyek pedig jönnek szinte üresek. Megrándulunk. Még utolsó pillantást vetek a szürkületben a Salgóvár felé, és letörölöm az utolsó könnycseppeket. Elindultunk. Azt ugyan még nem tudom hová, mert nem "SAS" a behívóm. Ez azt jelentené általában, hogy még nem a frontra visznek. Ezért is hagytam magam legyőzni a család unszolásának. Bár sokan mondták azt is, hogy csak becsapás az egész... Átszállás... Várakozás... Alszom egy jót... Várakozás... Egy kis háziszalonna, hagyma a reggeli... Jót iszom az éppen soros állomás kútján, és kimosom a csipát a szememből.
Nem haladunk. Már több mint egy napja úton vagyok és még alig vagyok ennek a néhányszáz kilométernek a felén... Meglódulunk... Várakozunk... Szalonna... Megyünk egy kicsit. A fegyverekkel teli vagonok mennek, az üresek pedig jönnek rendületlenül. A csendőrök igazoltatnak. Mindig és mindenütt. Éjjel-nappal...
Kassa szép város. Egyszer már jártam itt a zenekarral. Akkor még bőgőztem a nagy Mojzes tangóharmonikazenakarnál. Nagyon szép idők voltak. Bejártuk nemcsak a környéket, de például még ide Kassára is eljutottunk. Aztán meg is vertük annak rendje és módja szerint még a legpénzesebb pesti zenekarokat is. Nagyon büszkék voltunk akkor... Most viszont a majdnem háromnapos út fáradalmaival balagok a laktanya felé. Szinte minden utcasarkon igazoltatnak, és eléggé gyanakodva mérnek végig, hogy késésben vagyok a bevonulással. Kétkedve, de látva
útirányomat továbbengednek... Újra és újra. A változás csak annyi, hogy most néha már nyilasok is keresztezik utamat. Elhaladok a Postahivatal mellett ahol az a tavalyi titokzatos bombázás volt. Eszembe jut az az irat, ami véletlenül került a főnököm asztalára a hivatalban, ahol néhány hetet dolgoztam. Még most is itt van előttem az a levél, amely teljesen össze-vissza kevert bennem mindent. Egy francia őrnagy jelentése volt erről a bombázásról, aminek romjai mellett most éppen elhaladok.

"Június 26-án orosznak vélt gépek bombázták Kassát (38°55' - 48°40')

Június 26-án néhány perccel egy óra után három repülogép, amelyek egy ideig a város felett keringtek, 27 bombát dobott Kassára; mind a postahivatal - egy szép modern, csehszlovákok által létesített épület - közelébe esett. Húsz ember meghalt és azóta még két ember belehalt a sérüléseibe. Kilenc további épületet, foként lakóházakat, találat ért. A károk zömérol készült fényképek mellékelve vannak. (csak az eredeti levéllel ebből gondolta Pista bá', hogy az, amit ő is titkon elolvasott csak másolat lehetett. Amolyan értesítés féle.).
Július 1-én a Honvédelmi Miniszter meghívására Kassára utaztam, hogy megtekintsem ennek a bombázásnak az eredményét. A fényképek világosan mutatják a rombolásokat, kivéve a postahivatalt, egy nagy épületet, amelynek különbözo részeit öt találat érte. Kötelékben repülve három gép dobta az összes bombát. Egy ideig háborítatlanul köröztek a város felett, mivel tévesen magyar gépeknek vélték azokat. Kassa a székhelye a magyar alsófokú repülo iskolának és repülotérrel is rendelkezik, úgy hogy a repülogépek jelenléte a város felett normálisnak tekintheto. Jelentették, hogy a három gép sárga sávot (a semlegesség jelét) viselt a törzsén és megtévesztésül magyar felségjelzéssel voltak ellátva. Egyet sem lottek le a teljes meglepetés és a még azóta is kétséges nemzetiség miatt. Kértem, hogy mutassanak repeszeket, lehetoleg olyanokat amelyeken orosz jelzések vannak, azonban ilyeneket nem tudtak felmutatni, amíg ott voltam. A magyar kormány kijelentette, hogy ezek a gépek oroszok voltak és alátámasztotta ezt a nyilatkozatot azzal a beszámolóval, hogy körülbelül ebben az idoben orosz gépek géppuskáztak egy vonatot Rahó közelében. (41° 50' - 48° 05') Ugyanezen a délutánon két további Kassa elleni támadást jelentettek; az egyik 9 géppel, a másik 4 géppel, azonban ezeknél a támadásoknál a gépeket eluzték mielott bombákat dobhattak volna. Oroszország tagadja ezeket a támadásokat.
Ezek a Kassa és Rahó elleni támadások szolgáltak annak a június 27-i magyar nyilatkozatnak az indokaként, amelyik megállapította, hogy Magyarország és Oroszország között hadiállapot áll fenn. Azóta háromszor jelentettek orosz gépeket Magyarország felett és jelentették, hogy hármat lelottek Csap (39° 50' - 43° 30') felett június 29-én.
Nincs határozott bizonyíték arra, hogy a június 26-i támadást orosz gépek hajtották volna végre, bár ez lenne a természetes és logikus feltevés. Kifejezést nyert az a feltevés, amelyet néhányan hisznek, hogy ezt a támadást mások követték el azért, hogy Magyarországot Oroszország elleni háborúba kényszerítsék. Nem tudok ezzel a feltevéssel kapcsolatban egyéni vélemény nyilvánítani, csak azt, hogy lehetséges, de részemrol nem tartom valószínunek.

partridge1.jpg
R. C. Partridge
ornagy, Szárazföldi Hadsereg,
katonai attasé

16 felvétel mellékelve.

(eredeti példány - "ribbon copy")
(Kézírással:) levél jött #1351 Hungary
Katonai attasétól Budapest A jelentés száma 1344. Dátum: 1941. július 5.
Facsimile (1.jelentés 1. oldal) ; Facsimile (1. jelentés2. oldal)

2.

G-2 jelentés 9930.

 

partridge2.jpg

Tárgy: Kassa bombázása.

(Kiegészíto jelentés a 1344. sz. jelentéshez)
IG 9930

Az elso jelentés óta nem sikerült a kassai támadásra vonatkozólag meggyozo új tényeket megállapítani, de mindenki valami gyanúsat sejt ("Something fishy") ezzel kapcsolatban. A gépek jelzésérol különbözo történetek keringenek, néhányan azt mondják, hogy magyar jelzéseket viseltek, ismét mások szerint oroszt.
Az attasécsoport közölte velem, hogy miután elhagytam Kassát, a dögbombának, amelyet felrobbantottak, a repeszein orosz felírásokart találtak, de amíg ott voltam, ilyet nem mutattak. A Külügyminisztérium egyik tisztviseloje mondta nekem, hogy azóta (néhány nappal késobb) egy másik dögbombát találtak és ennek a képeit az újságok valóban közölték. Azt mondta, módot talál arra, hogy az orosz felírásokat megmutassa, de erre nem került sor.
Most már nem tartom valószínutlennek azt, amit tettem, hogy ennek a bombázásnak a célja az volt, hogy Magyarországot belerántsa a német-orosz háborúba. Semmi lehetoségét nem látom annak, hogy most akár az egyik, akár a másik lehetoséget bizonyítsam, azonban ahogyan kezelték, nagyon gyanús.

R. C. Partridge
ornagy, Szárazföldi Hadsereg,
katonai attasé

1941. július 19.


/a fenti két jelentés az eredeti gépelt példány hiteles másolata. Az írógép nem kezelte az "Ő" betűket ezért azokat én mint szerző sem pótoltam/
- Pista fijam! Igyaó egy kortyintaóst mer kiszaórad a szaód! Osztan meég haza kell gyönnöd abú a haóborúbó' 'la!
- Tőccsön no! Pista baótyám! Lackó te nem iszol?
- Hát, ha vóna egy kis szörp, az bizony jól jönne. - Pista bácsi pederint egyet a bajszán, nehogy még elkámpicsorodjon (rosszul álljon), és előballag a komrából (kamra) egy üveg szörppel. Kapok én is egy begrét. Kis szörp megtöltöm vízzel, és úgy egyhúzomra leküldök egyet.
- No! Laótom ember lesz beleőled gyerek. Úgy kell azt! Egyhúztomra 'la.
- De maó nagyon veén az este. Merre pletykónak maó' ezek az asszonyok 'la! Hogy nincs jobb dóguk? - Alig, hogy ekként jelzi az idő múlását, megjelenik Mari mamám.
- Gyere Marink! Igyaó egy begreével! Jófajta! Elmegy konytyalaó is!
- Eriggyen maó Pista baócsi. Ne bolodozzon kend, de tuggya mit aggyon egy kis üvegbe Gyulaónknak! Majd az megkoóstaójja.
- Ne bomolj Te jaóny, Te! Neki maó' fejtetettem itt van-e. Osztan mongyad neki, hogy keéne megeint abbó' a joó droótbó' nehaóny guriga (Lágyitott kötöző huzal, és egy guriga az egy nagyjából 80 centi átmérőjű darab volt belőle, amit a nagy köteg karikáról hajtottak le. Ezért volt kör alakú.).
- Joó van! Gyere apukaóm! Megyünk!
- De... De akkor mi lesz a mesével? - kérdezem tanácstalanul!
- Mi lenne! Gyere aót hoónap reggel! Osztan meghaónnyuk-vettyük a dógot!
- Jó! De biztos?
- Ha egyszer aszondom!
- Csókolom.
A nagy ágyban alszom ma. Nagyon kényelmes, és a fűtetlen szoba sarkában van. Hatalmas. Igazi felnőtt dunnám van itt mamáéknál. Háború... Milyen pocsék is lehetett, hiszen egymásra lőttek. Az a puska nem olyan, mint a csúzli, vagy a krumplipuska. Hm. Krumlipuska. Mi is csináltunk nagyapámmal. Éppen tegnap. Egy libatollnak levágtuk ollóval a végét, mégpedig azt a végét amelyiken már nem volt tollrész. Mindkét végét egyenesre vágta nagyapám a nagy bicskájával, ami olyan éles, hogy néha azzal borotválkozik. Ezze semmi volt kifaragni egy olyan méretű botocskát, ami éppen a toll belsejébe illeszkedik. Aztán a krumpliból levágtunk egy gyerekkisujjnál is vékonyabb szeletet. Mindkét végét belenyomtuk a krumpliszeletbe, ami egy kis darabot kivágott belőle és ott is maradt. A végébe kellett dugni a kis fadarabot. megnyomni és: csatt. Már lőtt is. Jó messzire is elvitt. Még a konyha másik végébe is. Haragudott is mama mert beleesett a varrnivaló közepébe... Háború... Mikor van háború? No és hol? Nem is olyan régen már kezdtem örülni, hogy háború lesz, de nem volt. Csak Pesten lövöldöztek... Azt sem értem, hogy miért kell elutazni olyan messzire a háborúért. Miért nem lehet itt nálunk. Osztan nem kéne itthagyni a családot. Ez abból is jobb lenne, hogy nem kéne olaszokkal, meg muszkákkal, germánokkal, hanem csak úgy... Aztán estére mindenki hazamehetne... Pista bá'-nak is itthon kellett hagynia a gyerekeket... Ez a bombázás is. Miért bombáznak, ha összedönti a házat, és miért nem mindegy, hogy ruszki volt-e az a bomba?... Holnap...

Gyönyörű, madárdalos a reggel. A nyitott ablak firhangján (függöny) át beszűrődik a reggeli Nap, amint éppen előkandikán a Várhegy mögül. Nagyon birizgálja az orrom a friss tej illata. Mama most forralhatja éppen a Mici kecske reggeli fejését. Nagyon szeretem a Mici tejét. Olyan igazi sárga. Sokkal sárgább, mint a Bori tehenünk teje. Sőt talán az inkább már fehér. A mese. Ugrik be. Szélsebesen libbenek bele a gúnyába.
- Csókolom mama!
- Szevasz apukaóm! Iszol egy kis tejet?
- Persze!
- Van fonott kalaócs is! Neneéd csinaóta.
- Nem keresett még Bodor Pista baócsi?
- Nem, de legalább elviszed nekik a tejet. Itt vannak szembe' a testveériné'. Tudod Gelleérteékné'.
- Aha! - gyorsan túljutok az adagomon. kézbe a kis kandlit.

- Csókolom! Meghoztam a tejet!
- Szervusz Lacikaóm! Nagyon ügyes gyerek vagy maó!
- Pista bácsi mikor jön?
- Maó ott vannak haótu', a tőkeéné'. Eriggy, maó vaórnak.

- Csókolom!
- Szevasz Lackó! Hogy aluttaól?
- Jó!
- Hogy ityeg a fityeg? - no ezt sosem értem. Nem tudom erre mit kellene válaszolni. Fogalmam sincs, hogy mi ityeg és mi fityeg. Ezért ilyenkor mindig bizonytalan vagyok.
- No osztan bevonult-e Pista bá'? - terelem a kedvező irányba a dolgot.
- Be haót. Hol is tartottounk? - mondja, pedig nagyon jól tudja, csak mindig ellenőriz engem, hogy figyeltem-e.
- Hát ott, hogy megyen a laktanya felé. Tetszik tudni ott a romos háznál, ott Kassán.
- No joó van! Laótom figyelteél.

Hát az úgy volt, hogy No még volt ott abban a hivatalban a levél mellett egy kép is, amit az utcán fel is ismertem.

partridge8.jpg.jpeg

A K/A-tól Budapest No. 1368 1941. július 31.
Facsimile (3.jelentés)
Ullein-Reviczky Antal külügyminiszteri sajtófonök Partridge ornagyhoz írott angol nyelvu levelének fordítása:

A Külügyminisztérium körbélyegzoje. Budapest, 1941. július 27.

Kedves Partridge Ornagy!

Mellékelve küldök néhány új fényképet, amelyeket Kassán készítettek a bombázás után. Némelyik tisztán mutatja, hogy a városra dobott bombák orosz eredetuek voltak. A repeszek némelyikén láthatja az orosz betuket.

Most éppen azon az az utcán haladok, ahol az a fénykép készült. Az utról ugyan már eltakarították a nyomokat, azonban a ház még mindig romos, és el is van kerítve. Az jár az eszembe, hogy tényleg ilyen aljasok lennének. Tényleg képesek meghalatni bennünket. Most annak az őrnagynak higgyen az ember, vagy amit minden újság ír és a rádió is bömböl? Nem tudom. Persze az is motoszkál bennem, hogy milyen jó is volt fiatal legényként ott lenni Somoson, amikor visszavonulhattunk a Felvidékre. Ott én magam is készítettem egy képet.
Nagyon nagy dicsőségként éltük akkor azt meg. És az is meglehet, hogy ez a bombázás is éppen ezért célozta meg a csehszlovákok által épített Postahivatalt, hogy eltűntesse még a nyomát is Trianonnak. Mindig összeszorult az ember szíve, amikor ez szóba került, és teljesen értetlenül fogadtuk mi falusi emberek, hogy ezt megtehették velünk.
Hatalmas a nyüzgés a városban. Mindenki katonaruhát visel. Civileket csak ritkán látni. Őket különösen igazoltatják. Egyébként nem tudom hogyan tudnak eligazodni ezen a sokféle papíron, amit kapunk. Hol itt, hol ott, hiszen már lassan nem is tudjuk mi mire való. Feltűnik a laktanya.

- Kovács István honvéd behívóparancs alapján szolgálatra jelentkezem!
- Pihenj! Elkésett katona! Ezért hadbíróság jár!
- Alázatosan jelentem... - csapom össze megint a bokámat, ahogy a kiképzésen megtanították.
- Tudom katona! Késett a vonat. Ez a szerencséje b..... meg. Jelentkezzen a 2. századnál. Ott vannak a vidékiek, hogy értsék is egymást a sok pestit az első századba tették.
Szépen telnek a napok. Viszonylag jó társaságba kerültem. Két alföldi gyerek, aztán egy dombóvári, három Győr környéki és mi ketten nógrádiak egy tereskei fiúval alkotjuk a rajt, és a rajparancsnokunk is palócföldi. Bátonyi bányászlegény. Jól elvagyunk. Szigorúság van, de amikor lehet jól elbeszélgetünk az otthoni dolgokról. Persze itt is mindig szóba kerül ez a fránya bombázás itt Kassán. Mindenkiben hatalmas a bizonytalanság.

Napközben folyamatosan ismételjük át a lőkiképzésen tanultakat. Nagyon jót tett a leventeképzésben szerzett tapasztalatom. Páncélos felderítő lettem. A Zrinyi páncélos felderítő jármű hátsó kezelője. Ez a jármű egy valóságos csodafegyver. Úgy néz ki mint egy koporsó, hatalmas kerekei vannak, amelyben folyékony gumi van. Ha kisebb lövés éri, azonnal betömi a lyukat így mehet tovább, s nem kell feladni a harcot. Az eleje és az alja kimondottan erősen van páncélozva. Itt sebezhetetlen. Különösen nagy jelentőségű felfedezés volt beépítve bele. Elől és hátul is lehet vezetni. Ez nagyon sokat jelent, mert egy esetleges visszavonuláskor nem kell forgolódni, hanem a hátsókezelő egyből átveszi az írányítást és ő vezeti visszafelé a járművet. Parancsnokunk szerint ezzel meg is fogjuk nyerni a háborút, mert erre aztán nem számol az ellenség. Erős a fegyverzete is, hiszen egy 65-ös gépágyúval és egy golyószóróval is fel volt szerelve. Négyfős személyzetéből a két vezető - akik lövészek is - valamint egy lövegkezelő, és a parancsnok. A raj további négy embere volt a gyalogság, és kívülről ültek fel a járműre, ha pedig kellett két oldalról vették fel a harci alakzatot. 14 darab ilyen felderítő járművet gyártottak. A két századhoz tartozott még 10 Hunyadi harckocsi is. Ez így együtt nagyon nagy haderőnek számít. A folyamatos gyakorlás, és persze a jó levente oktatótól átvett tudás sokat segít ezeken a gyakorlatokon. Szinte minden versenyen a legjobbak között végzek.

- Bezony aóm! Osztan tudod-e ki vót az eén leventeoktatoóm Lackó?
- Csak nem Pista bá't is az én nagyapám tanította!
- De biz az. Vitéz Földi József. Nagyon jó katona vót aóm a nagyapaód! Mindenre megtanított bennünket, így nem kellett sehol sem szeégyenkezni. Mindeég elsők között voltunk a leőversenyeken, meg az akadaólyversenyeken is.
- Osztan milyen volt még az én nagyapám Pista bá'?
- Nagyon ügyes, leleményes! Nem ismert pardont. Azeér' is lett viteéz, mer kihozott vagy negyven embert a halaó markaóbaó'. Ott az öreghaóboroúban. Nagyon kemeény ember vót a nagyapaód, oszt meégis szerettük, mer mindegy vót neki, hogy ki csak veéggye a hazaót, azt mind megtanította a fegyverforgataósra. Nem szaómított az, hogy a munkaóshatalomnak kellett az ember, vagy a Felvideékre. Ha Zagyvaót akarta veédenyi, a sajaótjaót, aztat mindenre kioktatta. Ha rosszat csinaótounk a puskaóval, akkor bizony meg is vesszeőzött. Osztan a fronton meg nagyon joó gyött az, mer ott maó nem lehetett lacafacaóznyi.
- Én csak a nagy vitézi képről ismerem.
- Szegeény. Leesett arró' kurva nagy körtefaóró', a szakadeékba. Pedig mindig azt hajtogatta, hogy "Mellaóttyátok meég egyszer eén is újbó' kellek majd katonaónak, osztan inkaó ott haljon meg egy igazi viteéz, mint az eke szarvaónaó'."
- Neki is olyan bajúsza volt mint az öreg Pista bá'-nak?
- Majdnem. Csak meég hetykeébre, olyan igazi viteézesre voót neki pederve, mindeég. Szalaggy Lackó! Majd deélutaón is gyere!

Nagyon halad, így mese közben az idő. Nem is hittem volna. A nap már a Koporsóhegyet is elhagyta. Teljesen lefoglal a nagyapámról hallott néhány mondat. Kár, hogy ő már nem tud mesélni. Otthon nem nagyon szoktak mesélni róla. Általában mások történeteiből tudok mindent. Illetve azt a keveset, mert nem sok, amit eddig hallottam, hogy: "Kitört az életben maradt katonákkal az ellenség gyűrűjéből". És, hogy "Elől ment. Nem félt a haláltól. Megmentett negyven embert az öregháborúban."

Finom az ebéd. Csíkos leves. Igazi zagyvai ganca, kecsketúróval. Ilyenkor a böjt alatt nem csinálnak lapos húst, de még nyelest sem. Viszont nagyon jók a böjti ételek. Ilyenkor a legfőbb alapanyag a krumpli, ami a pincében telelt át. Én pedig minden krumplival készült ételt szeretek. Legyen az palóc tócsni, tót sztrapacska vagy haluska, somoskői laska, núdli, szilvásgombóc, herőce. Mind-mind a kedvenceim. Sokszor észre sem venném - ha nem mondanák -, hogy böjt van. Az öreg mamám még görhét is csinált, ami viszont már kukoricalisztből készült. A különféle kalácsok is nagyon jók. Most már éppen mama mákos kiflijénél tartok. Degeszre tömtem a hasam.
- Meész-e aludnyi? - kérdezi mama.
- Nem. Nem mehetek, mert vár Pista bá' a mesével!
- Vigyeé neki egy kis maókosat. Szeretyi! - s közben már csomagolja is egy szalvettába.

Indulhatok. Elég nagy a csend.
- Csókolom! - köszönök az ajtóban. Csend. Nem jön válasz. Hátraballagok.
- Pista bá'! - nincs válasz.
- Elmentek Palyaóval. Horgyaók a traógyaót! - hallatszik a szomszédból. Teljesen tanácstalan lettem a hír hallatán. Most mi lesz a mesével? Csak nem úgy járok most is mint a várban, hogy egy évet kellett várni a végére. Azt találtam ki hirtelen, hogy meg kell keresnem. Hazaszaladok a kaláccsal, aztán írány Nagy Pali bácsiékhoz. Nem laknak messze, csak itt Germanék fölött.
- Csókolom! - látom meg az asszonyokat a kiskapuban. - Nem tetszenek tudni, hogy hová ment Pali bá' és Pista bá'?
- Szervusz apukaóm! Valahova az alveégbe vitték a traógyaót, tán a Lyukashajomba. Gyönnek ők mingyaó. Vaórj egy kicsit.
- Csillag is ment?
- Maó hogyne ment volna.

Elballagok. Teljesen tanácstalan vagyok. Becsapottnak érzem magam. Kicsit még a sírás is keringet. Hogy lehet ilyet megcsinálni egy gyerekkel? Ilyet nem szabadna megcsinálni egy gyerekkel. Sajnos erre sosem gondolnak a felnőttek, hogy milyen rossz ez egy gyereknek. Én sosem teszek majd ilyet, ha egyszer nagy leszek. Nem fogok becsapni senkit. A gyerekeket pedig különösen nem. Ha mesélek nekik majd, akkor meg még jobban nem, mert az szinte fáj nekik, ha félbe marad egy mese... Nekem is fáj. Hová menjek? Mit tegyek? Menjek eléjük?... Hülyeség... Menjek haza?... Akkor pedig lekéshetem, amikor visszajönnek... Most mihez kezdjek?... A patak. Ez jó ötlet. Egyrészt itt mindenképpen át kell jönniük a kocsival, másrészt pedig addig eljátszhatok a Zagyvában.

Már nagyon kellemes tavaszi idő van, és még nem is játszottam idén a patakban. Ilyenkor sebes a folyása, mert a hegyben elolvadó hó a duplájára hizlalja. Néhány éve hatalmas árvíz is volt a lezúduló hólétől. Előntötte a Nagykerti házakat, sőt még a főutat is ellepte. Most szelidebb. Bár belemenni nem nagyon lehet, mert ahhoz még hideg. A parton viszont nagyon szép fűzfavesszők vannak. Előveszem a kisbicskát. Hatalmasat nyelek. Ancitól kaptam. Azóta sem találkoztunk. Már sok éve. Lehet, hogy már nem is fogunk?... Vágok egy ujjnyi ágat. Gordót fogok csinálni. A gordó az egy különös szerzet. Vesz az ember egy frissen nőtt, ujjnyi vesszőt. Vág belőle egy 5-6 centis darabot. Enyhén köbe kell ütögetni a bicska fokával, majd mikor egy kicsit megtágul ettől a héja, le kell húzni egyben a héját a botocskáról. Egy kis csövecskét kapunk. Ennek az egyik végén - talán úgy 5-6 milliméternyire - megvékonyítani a külsejét. Ez fog majd úgy szerepelni mint a szaxofonban a nád. Kicsit ellapítva az egészet, kész is a gordó. Ezt a végét szájba véve és kellő erővel megfújva ilyen érdekes, brungó hangot ad. Egészen addig lehet használni míg ki nem szárad, vagy ki nem rojtosodik az elvékonyított rész. Pillanatok alatt elkészül vele egy ügyesebb kezű gyerek. Jól szól. Már az enyém is. Még csinálok egyet egy vékonyabb ágból, ez vékonyabb hangon is szól. Majd egyet a vastagabból is elkezdek, de hirtelen meghallom a kocsikerekek csattogását a köves úton. Szaladok. Szerencsém van. A patak gázlója előtt lelassítanak, sőt amikor meglátnak, meg is állnak.
- Csókolom! Jól itt tetszett engem hagyni Pista bá' - kezdem a panaszomat.
- Fontos volt ez Lackó! Pali bótyaód csak most eért raó, oszt vinnyi kellett azt a taógyaót!
- Jó érett lehetett - torzítom el arcomat, amikor felkapaszkodva megcsapja az orromat.
- Az vót! - indulunk. A lovaskocsin nem lehet mesélni. Rettenetesen hangos. Nem hallani semmit. Szerencsére csak száz méter, és már ballagunk is Gellértékhez.
- Csókolom Ilus néni!
- Szervusz apukám! - ő elég városiasan beszél. Csak ha nem figyel engedi el rendesen. - Gyertek be! Van egy kis kalács.
- Én is hoztam, de nem tetszettek itthon lenni. Így visszavittem. - Helyet foglalunk a sparhétnál. Ez is jó mesélőhely. Kicsit piszkál a tűzön Pista bá'.
- No! Hol is tartottunk Laci fiam?
- Hát, vitéz nagyapámnál, hogy milyen hetykére pederte a bajuszát. Ja! Meg, hogy győzni tetszett a lövészversenyen.
- Ügyes vagy... Haót aztán, ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban kezdtünk feélnyi, hogy visznek a frontra.

Egyik reggel riadóra ébresztettek bennünk. Ez azt jelenti, hogy a lehető leggyorsabban ott kell lenni - teljes menetfelszerelésben - az alakulótéren. Nem kell talán még tíz perc sem, máris felsorakozott a két század. Jelentés, vigyázz állás. Parancskihirdetés:
- Ma bevagonírozunk a teljes harci felszereléssel. A rajparancsnokok vegyék fel a lőszert. Ezt azonban csak külön parancsra lehet a ládákból kicsomagolni. A kézi fegyvereket sem kell készre tenni. A két század gyakorlatra utazik a Dunántúlra. Az egynapi élelmet a rajparancsnok helyettesek vegyék fel, és osszák ki. A parancsnokok vegyék át a rajokat, és a feladatott azonnal kezdjék meg. Pihenj! Oszolj!
Nem voltunk megnyugodva a hallottak után. Hatalmas duruzsolás kezdődött meg minden irányban. Félt mindenki, hogy csak ürügy a gyakorlatozás, és már a frontra visznek bennünket. Ennek ellenére nem volt mit tenni. Mindannyian tettük a dolgunkat. Ment minden, mint a karikacsapás. Talán még a déli harangszó sem hangzott, amikor elindult a vonat. Nem a személyfülkékben, hanem csak úgy a harceszközök mellett utaztunk. A személyfülkéket a tisztek lakták be. Ha véletlenül esett volna, akkor a lőszeres vagonokba dobott szalmán vészelhettük volna át a bőrig ázást. Persze éjszakára is jobban esett itt az alvás. Elég sötét a mai éjszaka. Nehezen alszom el, mert a család jut eszembe. Előkotorom a képet. Kicsit könnyezek. Meghúzom a kulacsomat, és mégis lehúnyom a szemem, de az álom csak nehezen akar jönni.
Erős fényre riadok, miközben már csukott szemmel is a kerekek csattogását hallgattam. Körbenézek. Megyünk. Nagyon. Kellemes a reggel. A tovarohanó fákból nem sok derül ki: merre is járhatunk. A kulacsomból kicsit megmosom az arcom, hogy letöröljem szememről az éjszakát. Mindeki alszik. Előveszem a hátizsákból az elemózsiát. Jó magyarként a szallonnát, hagymát választom. A magam elé helyezett hátizsák az asztalom. Minden morzsát - jó zagyvai szokásként - eltüntetek. Ez a legjobb védekezés az egerek ellen, hiszen a szalmával ők is bevagonírozásra kerültek. Jönnek ők is... De hová is megyünk? Kezdi birizgálni a gondolataimat. Nem lehet a rohanó vonat résein megállapítani merre is járunk. Viszont a nap balról - kicsit hátulról - kelt. Tehát délnyugat felé tartunk. Ez nem annyira rossz. Lehet, hogy mégsem a frontra megyünk. Lassítunk. Állomás következik. Elkezd ébredezni a vagon a fékezésre. Eltünnek a fák is. Örömmel fedezem fel az ismerős tájat. Ez jó irány. Tarjánba tartunk.
És valóban Tarjánba érkeztünk. Gyorsan szaladnak gondolataim, és megint a szökésen is kalandozom. Bár most semmi értelme. Milyen jó is lett volna, ha tudjuk előre, aztán kijöhetett volna a család. Legalább egy pillantásra, ölelésre. Nem hagyták. Pedig nem sokból tartana. Persze félnek a dezertálástól, aminek veszélye a család megpillantásával megsokszorozódik. Teletöltöm a kulacsom. Teleiszom magam, és fürkészem a környéket. Hátha egy ismerősre akadok, de nem igazán van még mozgás hajnalban. Távolra nem mehetek, mert nem tudjuk, mikor indulunk tovább. Legalább üzenni tudnék. Biztos megnyugodnának ők is, hogy nem a front felé tartunk... A szentségit! Ez nem is olyan biztos, mert Hatvannál még mehetnénk Miskolc felé. Hű. Jól van. Ez nem lenne logikus, hiszen akkor Miskolc felé kellett volna jönnünk. Ezzel egy kicsit megnyugszom... Sehol egy ismerős arc, mintha nem is Tarjánba érkeztünk volna. Hatalmas füttyentés. A fenébe tényleg nem tudok még üzenni. Megrándul a vonat, de csak ijesztget. Nem indul. Érkezik viszont egy másik vonat a túloldalra. Rohanás át a másik oldalra, hiszen ez hozza a gyárba a melósokat. Valóban. Sok az ismerős, de lassan indul a szerelvény.
- Imre baó'! Imre baó! - ismerem fel a karbantartóktól az öreget. Aki csak tekergeti a fejét, hogy honnét szólítják. - Itt vagyok Imre baó'! A vagonban - kiabálom torkom szakadtából.
- Haót Te meg? Mit keresel itt Pista fijam?
- Mondja meg Joskonak, hogy jól vagyok. Nem a frontra megyünk meég. Mondja meg az asszonynak. - Nem vagyok biztos benne, hogy érti.
- Jól van! Megmondom - veszem ki szájjárásából, és bólogatásából, mert egyre jobban begyorsulunk, és eltávolodunk ismét az otthontól. Hatalmas megnyugvás költözik a lelkemre. Tudtam üzenni. Ez nagyon jó! Megnyugodhatnak az otthoniak. Régen örültem ennyire. Valósággal szállnak a gondolataim. Zagyvára. Szinte újjászülettem. Teljesen. Lehunyom a szemem. Előtűnik feleségem gyönyörűséges arca, és pici gyerekek. Vajon mekkorák lehetnek? Már biztos sokat nőttek egy félév alatt. Ugyan van-e mit enniük? Bár jól tele volt az ásott pince rejtett zuga, ahonnét csak éjszaka csempésztük ki az elemózsiát. Annak egy évig is ki kell tartania ott a jó hidegben. Az apokába vájta még nagyapám. Úgy csinálta meg a rejtett részét, hogy ásott egy gödröt a pince végébe. Aztán onnét folytatta a pincét. Úgy hogy lett egy kis rejtett zug. Ezt a szűk átjárót pedig egy farakás takarta el. Így aki bement a pincébe észre sem vette. Több zsák krumplit, búzát, kukoricát, sok-sok füstölt húst raktároztam be ide. Az ínségesebb időkre. Most nagyon jól jön a családnak, hiszen olyan ez a zug, mint egy áldás. Egy évig is el van benne bármi, hiszen még a legnagyobb melegben is nagyon hideg. A hús már biztos elfogyott, de a baromfi pótolja azt. A krumpli és a búza ezek a legfontosabbak... Jaj, de jó is lett volna... Csak egy pillanatra... Akár messziről is látnom őket. Ki kell nyitnom a szemem, mert ismét belekandikált egy könnycsepp. Letörlöm, és körbenézek. Mindenki reggelizik. Nyugodtak az emberek, hiszen kezd bizonyossá válni, hogy tényleg nem a frontra megyünk. A rajparancsnokunk járkál csak idegesen, hiszen Bátony jön nemsokára. Gondolom, abban reménykedik ő is, hogy megállunk, és tud üzenni az övéinek. Én csendesen imádkozom egyet, hiszen segített az Isten, és kicsit reménykedem abban is, hogy neki is sikerül. Mióta bevonultam ritkábban imádkozom, de jól esik néha a Mindenható közelsége... Lassítunk. Megállunk. Nagy az öröm. Rohan a bátonyi gyerek, be az állomásra. Hatalmasat csattan utána az ajtó. Kisvártatva megjelenik. Hatalmas puszikat küldve az ég felé.
- Köszönöm Uram! Köszönöm!
Sikerült neki. Tudott ő is üzenni.

Estére érkezünk a Dunántúl egy elhagyatott helyére. A nyit pályán áll meg a vonat. Van egy kitérő vágány, és ott vagonírozunk ki. Néhány kilométert kell csak mennünk hadoszlopban, máris odaérünk a táborhelyül szolgáló erdőhöz. Nem bajlódik senki a sátorveréssel, hiszen remek kora nyári idő van. Jól esik a mosakodás a patakban. Ha minden igaz kapunk valami meleget vacsorára, hiszen az előőrs már beélesítette a gulyáságyút. Remekül belakja az illat a környéket. A csicskások lehappolják a javát, aztán jöhetünk mi. Igazi babgulyás. Ránk fér, és itt a szabadban a következmények sem olyan vészesek, mint a körletben. Jól lakottan keresek magamnak egy kis bokoralját. Bevackolom magam. Milyen jó is, hogy üzenni tudtam haza. Mi Atyánk Isten! Ki vagy a...

Talán egy hónapig voltunk a világtól is elzárva. A legközelebbi település is messze lehetett, a harangszóból ítélve. Folyamatosan gyakoroltunk, belaktuk a sátrakat. Már a nyulat is eltaláltuk az "ormótlan"-unk (így neveztem el) lövegével. Ugyan én leginkább csak a golyószórót kezeltem, de kellett lőnöm a löveggel is, hiszen bármi is történhet, és ilyenkor a hátsó vezető lép a lövegkezelő helyébe. Úgy mozogtunk már az "ormótlan"-nal előre-hátra, hogy a patakon keresztbe tett keréknyi széles nyomon is hibátlanul átjutottunk. Nagyon elégedettek voltak a parancsnokok. Mi ennek megfelelően pedig újra elkezdtünk nyugtalankodni, hogy rövidesen mehetünk a frontra. Annál is inkább ért bennünket a meglepetés, amikor a reggeli parancskihirdetéskor közölték:
- Estére bevagonírozunk. Visszavisszük a fegyvereket Kassára, és hétvégére mindenki leszerel. Pihenj! Oszolj! - Óriási ordítozás indult be. A sapkánkat dobálva ugráltunk, mint a gyerekek. Szélsebesen dolgozott mindenki. Senkit nem kellett nógatni. Már kora délután elkészültünk, és vártuk az indulást.

- Pegyig ekkor már 1943-at írtounk! Meégis leszereltünk. Óriaósi meglepetés volt a csalaódnak, amikor szombat délelőtt bekopogtam az ajtón, és beléptem. A felségem szinte a nyakamba repült, és a gyerekek is sem tudták honnét közelíccsenek. Hazaeérkezett a csalaódfő.


Sokat dolgoztam a következő hónapokban. Visszavettek a gyárba, ahol szinte már csak hadi felszereléseket gyártottunk. Folyamatosan. Hadiüzem lett az Acélgyár. Aztán műszak után, vagy előtt - ez azon múlott, hogy milyen műszakban voltam - jött a kis háztáji. A család gondosan besegített az asszonynak tavasszal az ültetésnél. A töltést már közösen csináltuk. Amikor pedig beérkeztünk a mezőről jöhetett a ház körüli munka. Nagyon sok volt a teendő. Hétvégeken pedig jól jött a kis plusz pénz a zenélésből. Ebben a zavaros időben is voltak mulatságok, és én két zenekarban is zenéltem. Nagyon szerettem mindkét csapatot.
- Tudod-e Lackó, hogy a Zagyvai Ifjúsági Zenekarban Dodo nagybátyáddal együtt zeneéltem. Neézd csak a keépet. - Elővette a tárcáját, amiben több fénykép lapult. - Látod ez Dodo baótyaód!
- Hú! Ő is harmonikázott, mint apu?
- Igen, de meég hogyan. Gyönyörűen jaótszott. Az egyszer osztan szent.
- Én úgy hallottam mamámtól, hogy klarinéton zenél.
- Azon csak keésőbb kezdett, amikor bevitteék gyerekkeént a katonazenekarba. Taón Győrbe vonult.

Rohant az idő. Rövidesen jött az aratás és a betakarítás. Nem volt könnyű, hiszen nem kaphattunk szabadságot, mert kevés volt a férfikéz, hiszen sokan voltak a fronton. Egyre jobban kezdtünk aggódni, amikor már szinte csak a németek visszavágásáról, sikereiről hallottunk a rádióban. Mégis, amikor a térképet nézegettük az a front csak nem arra, hanem erre közelített. Aztán jöttek még szomorúbb hírek: zagyvaiak estek el a harcokban. Rettenetes volt nézni a gyászoló arcokat a templomban. Furcsa gyászszertartás volt ez, hiszen nem volt jelen a halott. Az egész család mellett a falu is gyászolt. Mi, akik még nem kaptuk meg a SAS-behívót egyre nyugtalanabbak voltunk. Minden pillanatban vártuk. Nem jött. Elteltek a téli ünnepek. Tele volt a pince rejtett kis zuga. Levágtuk a disznót. Megőröltettük a búzát. Berendezkedtünk mindenre.
- Apaódeék maó' ott vótak. Hoónapok óta. Éjjelre jöttek csak le a hegyek közül, aztaón hajnalba' meg vissza.
- Miért bújtak?
- Mert el kellett volna nekik is mennyi sorozaósra. Osztan nem mentek. A csendőrök meg keresteék őket. Persze nem úgy igazaóndibó', mer' a baótyaómeék tuttaók, hogy éccaka otthon vannak, de akkor meg nem volt szolgaólat. Nem baóntottaók a falubélit. Inkaóbb legtöbbször azt jelentetteék, hogy a csalaód azt mongya, hogy a dunaóntúlra mentek dógoznyi. Ezzel egy-két hónapot megeént kihúztak.

Újabb hírek, újabb halottak... Minden műszakból rettegve jöttem haza, hogy vár-e a behívó. Nem sokat kellett várni. 1944 februárjában megjött. SAS-behívó. Kassára. (Egy ilyen behívó itt látható):

sas2.jpg

Átsírtuk az éjszakát. Másnap leszámoltam a gyárban. Nehéz szívvel vittem haza a pénzt. Azonban nem volt mit tenni, hacsak nem bujdosok én is fel a hegyek közé. Ez sajnos nem megy, hiszen a családi háttér miatt mindannyiukat veszélybe sodornám. Tehát nekem marad, amit már régebben kieszeltem. Ugyanis az első adandó alkalommal meglépek egy halott társam papírjaival. Így majd nem is tudják, hogy én vagyok, s nem bántódik a család sem. Remélem lesz rá lehetőség. Ezt a munkahelyemen mesélte az öreg Vinya bácsi, akit sokáig emiatt halottnak is hittek az öregháborúban. Mindenki meglepődött, amikor hazajött... Mi tagadás nagyon félek... Pakolok. Nem mintha már nem volna kész mindenem, de ezerszer átnézem, mert így nem találkozhat össze a szemem a feleségemével. Így kevésbé bőgünk.

Eljött a búcsú. Szinte szétszakad mindenem a dühtől, a tehetetlenségtől és a fájdalomtól. Mancika és a gyerekek ismét kikísérnek az Őrhegy keresztig. Közösen mondjuk el könyörgésünket Istenhez. Reménykedünk… Nem nézek vissza. Nem tudok. Sőt nagyon sietek, hogy a zokogás elfogyjon. Aztán a völgyi kanyarodóból csak visszapillantok. Integetek. Ők is. Borzalmas érzés. Itt kell hagyni a családot, és lehet…Gyorsabban Kassán vagyok, mint az előző bevonuláskor. Valószínűleg más útvonalakon megy az utánpótlás a frontra… Aztán telik-múlik az idő. Még mindig nem megyünk. Már második hónapja vagyunk bent és még mindig nem. Folyamatosan a győzelem mámorával etetnek bennünket. Mindenütt azt halljuk, hogy „Azért nem kell mennünk, mert megoldották a szövetségesek egyedül a dolgot”… Jól be vagyunk rendezkedve. Szépen mennek a levelek. Egyhetenként sikerül levelet váltani a családdal. Ez nagyon jó. Teljesen megújul az ember az olvasáskor. Egy kis nyugalmat hoznak ezek a levelek, a Zagyva-völgy nyugalmát… Vajon meddig?

- Laci! Merre vagy? – szólal meg édesanyám az ajtóból.
- Itt vagyunk! Gyere be Klaóri!
- Nagyon raótok söteétedett. Gyere mennünk kell haza.
- Anya! Csak még egy kicsit.
- Nem baj az Lackó! Jövő heéten úgyis kezdőgyik a szünet. Én pegyig gyövök dógozni a fődre. Akkor majd folytatjuk.
- De biztos Pista bá’? Biztos?
- Ha úgy mondom, akkor biztos.
- Jó! Meg tetszik ígérni?
- Meg a’, eén mondom!
- Csókolom!


Nagyon beindult idén a tavasz. Már rövidgatyában lehet szaladgálni. Tegnap már mi is levetettük a mackót (melegítő) foci közben. Ma nem focizunk, mert az ólakat fogjuk meszelni. Apu már hajnalban kitakarította a disznó, és a csirkék alól is a trágyát. Van helye, hiszen a télen összegyűjtött mennyiséget már kivitték a földre. Még a szántás előtt. Jól besegít ez a saját trágya. Kevesebbet kell drága pénzen megvenni. Szerencsére Sáski nenéméknek elég sok volt idén, hiszen a Bimbó és a Szegfű mellé meghagyták az egyik kisborjat is. Neki én adhattam nevet. Persze hogy Bori lett, mint a nagyon régi tehenünk volt. Szereti a nevét Még focizni is tanítottam. Ügyesedik, annak ellenére, hogy eleinte nem foglalkozott a lasztival csak szaladt utánam. Most már odateszem neki és belerúg. Közben ugrándozik. Nem szeret egyedül lenni, ha odarúgom neki a labdát nem rúgja vissza. Csak és kizárólag akkor, ha mellé állok. Így nem tudunk passzolgatni. Egyébként gyönyörű feje van Borinak. Hófehér a homloka, és gyönyörű vörös folt van mindkét oldalon. Nem egyforma. Még a füle sem, hiszen a bal füle csak félig barna, a másik fele fehér. A homloka a legkülönlegesebb. Jó sűrű fehér szőr van rajta. Nagyon szereti, ha simogatom. Meg is kapja minden alkalommal, amikor eltalálja a labdát. Cselő oldalra kötik az ökrösszekér mellé, mert Bimbót fogja leváltani. Bimbó már öreg. Már a borjút sem tudta kihordani rendesen. Megdöglött benne. Szegény.

Elkészültem a csákómmal. A csákó az ól és egyáltalán mindenféle meszelés nagyon fontos kelléke. Újságpapírból kell hajtogatni, és így nem lesz fehér az ólat belülről meszelő gyerkőc haja. Illetve az lesz, csak nem annyira. Bizony! Nagyon fontos feladatom van ma: én vagyok az ól belsejét meszelő munkás. Képzeljétek! Nagyon nagy feladat, hiszen anyu nem is nagyon férne be, míg Erzsi pedig nem kenheti össze magát, éppen húsvét előtt. Így öltözködöm. Minden toldozott-foldozott rajtam, még a tornacsuka is. Olyan vagyok, mint egy koldus. Nagyon jó kis meszelőm van. Pontosan kézre áll. Azokba a sarkokba, ahová nem fér be, oda úgy be kell csapkodni, mert a fránya bogarak bizony oda is befészkelték magukat. Anyu pedig kívülről meszeli az elejét, az oldalát és a hátát is. Mindegyiket ki szoktuk meszelni. Sőt a budit, a szerszámost is. A házat már múlt vasárnap kimeszelték apuék. Gyönyörű. Ragyog. Aztán nem is ezért kell ám meszelni, hanem azért, hogy a bogarakat, bábokat kitirhítsuk (elpusztítsuk, elűzzük). Ugye nem is olyan régen meszeltünk ki belülről. Még 2-3 három hete sincs. A Janko olyan gyönyörűséges hengerlést tett rá a konyhában, a kiskonyhában is, amilyet még nem is látott a világ. Tehát belülről kiszorultak a bogarak. Aztán kívülről is. Ma estére pedig már az ólak környékén sincs helyük.

Már rikít a kert is, hiszen a fák rendben vannak, és az aranyeső is beindult. Illatozik már a húsvéti virág is. Ilyenkor Húsvét előtt egész Zagyva ragyog. Az emberek kimeszelnek mindent, összetakarítják a szemetet a portán, de még a házuk előtt is. Még az utakat is felsöprik maguk előtt az ünnepre, és Jézus feltámadására. Délutánra nagy szabadságot kaptam. Mehetek a Felvégbe. Jön Bodor Pista bá’. Folytatni fogja a mesét. Ma különlegesen napom van. Szombaton is kaptam pénzt. Azért, mert jó munkás voltam az ól meszelésében. Bár! Lehet az is, hogy azért kaptam, mert a locsolkodásból úgyis behozom hétfőn. Két forint. Nagy öröm ez. Megérte az a kis kellemetlenség, hogy a mész kicsit kimarta a kezem. Még egy kis bőgés is kijutott, amikor anyu citromlével bekente. Nem azért bőgtem, mert csípte, hanem inkább azt hittem, hogy marni fogja. Ugyan kicsit csípett is, de nem vészes, és remekül meggyógyult tőle. Megveszem a fagyimat, és már Angyal mamánál vagyok. Éppen csak beköszönök. Körbe szaladok az állatokon, megnézem a kisnyulakat, amikor:
Szervusz Lackó!
Csókolom Pista bá’. Mehetek? – kérdezem.
Nem kell jönnöd, most én jövök Gyulához – válaszolja, és én már rohanok is a kaput nyitni.
Akkor megy a mese tovább Pista bá’? – térek a lényegre.
Már hogyne menne.
Szervusz Mari!
Isten hozott Pistukaóm!
Gyula!
Meég az erdőn van, majd este feleé. A koúthaóznaó irtanak.
Jó! Megvaórom.

Ez nagyon jó. Elhelyezkedünk a hambiton (régi házak előfolyosója, tornáca).
Hol is hagytuk abba Lackó!
Hát, hogy megjött az a Sas-behívó, meg hogy elment Kassára.
Úgy biz’. Teltek múltak a napok. Teljesen ki voltunk maó’ készülve, hogy most megyünk-e a frontra vagy nem. Maó’ haórom hónapja, csak sorakoztunk, parancskihirdetés… Itt győztünk, ott sikerült aóttörnyi a ruszkivonalat, ott semmisült meg egy egész kozaók csapat… Aztaón, végül maó odalyukadt a dolog, hogy ezek osztan gyöttek és maó’ bombáztak is, nem csak visszaszorítottuk őket a Volgaóho’.

Már tudtuk az új kocsibeosztást. Ez sajnos nem jó, mert közeledett valószínűleg a front. Írtam is a családnak gyorsan egy lapot, hogy rövidesen megyünk. A pesti első század már elindult. Tegnap. Már éppen csomagoltunk. Kassa mellett voltunk már egy kis falu iskolájában, hiszen Kassát már naponta legalább egyszer bombázták a SU2-ők (itt látható: .

Legtöbbször már a Rata vadászgépek is kísérték őket (itt látható):

Egyszer csak megjelenik az osztályterem ajtajában az őr.
- Kovács István látogatója van.
Nekem? – csodálkozom rá.
Igen.

Rohanok. Ott hagyok csapot-papot. Mi lehet a baj, és ki jött hozzám. Ahogy kilépek a bejáraton egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam. A feleségem áll a kapu mellett az őrbódénál. Az egész hihetetlen pillanat, csak egy szösszenésnyi ideig tart, máris repülünk egymás nyakába.

Együtt kértünk kilépőt a parancsnoktól. Jó ember volt. Reggel 8-ig szól a papírom. Pénzünk nem nagyon van, így ennek megfelelően kezdünk keresni szállást. Nem könnyű, és persze az idő rövidsége sem kedvez. Járjuk az utcákat először a környéken, aztán már egyre távolabb is. Nem sikerül. Szlovák falu ez. Nem szeretik a magyarokat, mert az önállósággal hatalmas vagyonokhoz jutottak, és most újra elvették tőlük. Persze miért is ne vették volna el, hiszen sosem volt az övék. Az elűzött magyarok házaiban laktak, az ő földjeiket művelték, az ő fáikról szedték a gyümölcsöt, az ő díszes székely-kapuikat tüzelték el télen. Most ismét van néhány magyar, aki visszamerészkedett ide. Rendelet adta vissza a földjeiket, házaikat. Viszont még nehezen élnek. Nagyon nehezen. Ezért nem akadunk szállásra. Végül az állomás bakterja megszán bennünket, és éjszakára beenged egy sufniba. Bár tele van lommal, bár cincognak az egerek, nekünk mégis egy picinyke otthon lett ez a sufni.

Beszélgetés… Hogy vannak a gyerekek?… Szerelem… Úgy öleljük egymást, mint a nászéjszakán… Beszélgetés… Van még bőven enni való, az állatoknak is van még takarmány… Örülünk egymásnak, minden csók, összefonódás olyan, mint egy szűnni nem akaró boldogság… Beszélgetés… Mi újság a faluban? Kik házasodtak, kinek született gyerek? Kik haltak meg?… Nincs álom csak a valóság gyönyöre. Szüntelen. Percről-percre, óráról-órára… Beszélgetés. Kinek kellett bevonulnia, kik bujkálnak? Szegény Klányi Pista bácsi ottmaradt a fronton. Ő volt a sportegylet szertárosa. Én – a kapus – nagyon szerettem őt, de mindenki tisztelte áldozatkész munkájáért. Nagy temetése volt… Kifogyhatatlan a szerelem kosárkája… S nem látszik fogyónak az élmények, hírek sokasága sem…

Hajnalodik, amikor elszenderedik a párom. A hős, aki még a front előtt – mindennel dacolva – eljött az idegenbe. Felöltözöm, hiszen még van pár órám. Mindenképpen szállást kell találnom neki. Abban reménykedem, hogy így Húsvét előtt megkönyörül valakinek a szíve rajtunk. A bakter már felkelt.
Jó reggelt vitéz úr!
Jó reggelt!
Ne haragudjanak, de csak ebben tudtam segíteni.
Nagyon köszönöm. Nem tudja, hol laknak magyarok ebben a faluban.
Nem nagyon vannak itt magyarok. Csak én maradtam itt a bakterházban. Aztán az alvégbe jött vissza két család, és a felvégbe tán három.
Megadná, hogy hol laknak?
Meg, de magoknak a Jankohoz kéne elmenni az alvégbe, mert az onnét való valahonnét Tarján mellől. Talán Zagyván vagy hol lakott.
Ne mondja már, tényleg? Hát, mi is zagyvaiak vagyunk.
Azt hittem tarjániak, de ha úgy van az még inkább indokolja, hogy odamenjenek. Ott lakik a templom után nem sokkal, ahol még meg van a székely-kapu. – A beszélgetésre megjelenik feleségem is a kis batyujával.
Képzeld, lakik itt valaki, aki Zagyváról származott ide. Megkeressük.
Jó reggelt Nagysága! Nem egy keleti kényelem, de azért csak tudtak pihenni?
Jó reggelt! Igen! Nagyon köszönjük.
Hát mi mennénk is, mert 8-ra vissza kell mennem. Addig szól a papír. Áldja meg kendet az Isten, a jóságáért!
Magokat meg vigyázza fiam. Eszeveszett ez a háború, csak megússza valahogy. Maga pedig vigyázzon asszonyom. Sok a rossz nép mostanában.
Köszönjük! A viszontlátásra.
Odatalálunk az Angyal-portára. Látszik, hogy kijavították a rossz deszkákat a kapun. Kopogunk, zörgünk. Csend.
Jó reggelt! – nincs válasz. Minden teljesen el van sötétítve. A legtöbb ablak is be van deszkázva. Kutyaugatás sem hallatszik. Bicskámmal átbillentem a reteszt, és a kutyaugatás elmaradásán felbuzdulva beljebb merészkedek. A feleségem sem akar kint maradni. és teljes testével hozzám simul. Bekopogok az ajtónk
Aggyon Isten joó reggelt! – engedem el a szokásosnál is palócosabban. Ez használ. Matatást hallani belülről, és résnyire kinyílik az ajtó.
Mit akarnak?
Szaóllaós keéne az asszonynak, vagy keét napra! – tartom változatlanul erősen felszínen a palócságomat.
Honneét gyöttek, hogy ilyen joó értyik a nyelvünket?
Honneét, haót Tarjaóny mellő’. Zagyvaró’.
A szencseégit, asszony ugorj! Meé nem ezzel kezdteék. Angyal Janko vagyok, eén is Zagyvaóró’. Gyöjjenek bejjebb! Asszony csinaójj gyorsan enni.
Melyik Angyal csalaádból?
Hát a Hoppergerbő’, de maó’ harminc eéve is van, hogy elkerűtem arró’ a videékrő’. – Az asztalnál folytatódik az egyeztetés. Fény derül a családfákra minden irányból. Hatalmas lelkendezés hozza elő az öregből a régi emlékeket, a Várhegyi csatározástól, az apokás-domb pincebeszakadásán át a szerelem nemzetek felettiségéig. Hiszen tót lányt választott magának. Az meg őt. Nem nagyon szerette a család és a rokonság ezért. Így kellett elköltözniük.

- Sajnos mennem kell Janko bá! Vigyázzon az asszonyra. Majd minden nap jövök a hírekkel. – feleségem még egészen a kapuig kísér. Szorít. Nem akar elengedni. – Majd jövök minden nap.
Gyere többször is! Nincs messze.
Jó igyekszem! Vigyázz magadra! – törlöm le a szeme sarkáról a könnycseppet.
Jó! Te is!
Jó helyen leszel itt a földinknél, meglaódd!
Ühüm! – válik ki a csókból a bizonytalanság.

Még két napig tartott az egy-egy órácskában mért boldogságunk. Minden reggel, délben, este elengedett a parancsnokom jóságos szíve. A Húsvét előtti reggelig tartott a felhőtlenség. A parancskihirdetésen jött a hidegzuhany:
…Nagy öröm ért bennünket bajtársak! Délután indulunk magyar hazánk megvédésére, a frontra! Eljött az önök ideje, és vérüket áldozhatják szent hazánkért…- már nem is hallom a szavakat. Borzasztóam rosszul érzem magam. Már az jár az eszemben, hogy vigyem meg a rossz hírt. Idő azonban nincs. Rohanok. A korai meleg által felszárított utca is porzik utánam… Kapu, bicska, billentés, kopogás…
Mi van fiam? – lepődik meg Janko bá’.
Jajaj! Deélutaán megyünk! – hatalmas sírás követi szavaimat a szobából. Kirohan az asszonykám.
Most mi lesz?
Mi lenne! Menni kell! Bízd csak ide! Meg van a tervem!
Mi az? – pityergi. – Csak ne csinaójj marhaságot!
Bizony fiam! Vigyaózz, mert mer ezek osztan egybő’ lőnek!
Bízzaók csak raóm! Csak ne higgy el semmi hírt! – mondom még a kapuból, kiszabadulva a könnyes ölelésből.
Gyere ki deélben az aóllomaósra! Akko maó biztos megyünk a vagonyba.
Vigyaózz Pista! Nagyon vigyaózz!

Eszelős gyorsasággal szalad az idő. Már a vagonokban a felszerelés. És az állomási létszámellenőrzésnél, parancskihirdetésnél érkezik meg a feleségem. Az én bátor, hites feleségem. Még ízekre öleljük egymást, dacolunk a sírással…

Nagyon büszke vagyok, hiszen keveseknek adatik meg, hogy integet - a halálba indulás előtt – életük legkedvesebb szerelme. Nekem megadatott ez, s a sírig kötött házasságunk kísér a vagonból visszaintegetve. Az én kis feleségem még bizonytalanul szalad pár az induló vonat mellett… Kerülgeti az embereket… Egyre gyorsulunk. Derékig lógok az ablakon túl… A peron végére ér. Int még egyet, és mérgesen toppantva piciny lábával összegörnyed a sírástól… Az enyhe kanyarban és a távolságban - a kerekek gyorsuló kattogásától kísérve – veszik gyönyörű alakja a tehetetlen, könyörtelen való távolságába. Közelítve egyre jobban a végtelent…
A vonaton töltöttük a Húsvétot. Borzalmas volt. Bármerre fordítottam a tekintetem, mindenütt a feleségem riadt arcát és kétségbe esett toppatását láttam a peron végén. Alig jött álom a szememre. Három támadást is átvészeltünk a vonat mellett. Szerencsések voltunk, hogy a felvidéki vonalon ment a szerelvény, itt a dimbes-dombos terep miatt nehezebben fértek a Raták a szerelvényekhez. Ilyenkor 50-100 méterre beszaladtunk az erdőbe és kézifegyverekkel lőttük a ránk támadó gépeket. Hatalmas ujjongás volt a második hullám után, hiszen az egyik gép kigyulladt, és a közeli hegynek csapódott. Megéreztük a győzelem ízét, és sajnos a halálét is, mert négyen már nem tértek vissza a vonatra, valamit tízen is kisebb-nagyobb sebeket kaptak. Ők már csak a következő állomásig jöttek velünk. Közülünk még nem sebesült meg senki... Bár! Ki tudja? Lehet, hogy ez lenne a megoldás. Megsebesülni, aztán vissza a kórházba. Csak ki tudja kiszámolni, hogy éppen oda csapódik az a fránya lövedék és nem egy kicsit odébb... Lehetetlen dolog elfogadtatni az ember agyával ezt a helyzetet: menni, menni. Aztán az út végén szinte csak két lehetőség van a halál, netán a sebesülés s tán harmadik a hadifogság. Ami lényegében ugyanaz, csak tovább húzva, kínozva a meggyötört katonát. Bizony a halál közelünkben járt, és vissza-visszatért. Ahogy közeledtünk a fronthoz, talán egy kicsit ritkultak a támadások.