Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Gyertyaláng

 

Gyertyaláng

Ez volt az utolsó találkozásom a gyermekszerelemmel. Azzal, amelynek mérhetetlen nagyságát sem az idő sem a határok nem tudták megingatni. Annak a hatalmas szeretetnek, amely – hacsak néhány napra is –, de a határtalan öröm lapjait írhatta lelkünkre. Akkor minden kis részletre fény derült. Az üdvözlőlapok még néhány évig váltották egymást. Előbb Franciaországból, majd Kanadából.
Már nincsenek lapok csak emlékek. Anci - aki betegsége miatt – egy hónappal később indult családja után a brazil fellépésekre. Sosem ért oda.
Ma halottak napja van. A szüleim és a rokonság sírjai után, a zagyvai temető főkeresztjénél gyújtok gyertyát. Szépen billeg, az ilyenkor szokatlanul gyenge szélben. Tiszta az ég, és számtalan csillag sziporkázza tele, de a kis gyertyaláng oda is felér.

 

 

Utóirat

Több mint húsz év telt el a szép augusztusi napok óta. Én még magamban sem mertem eddig gondolni az utána következőkre. Titkon, még évekkel később is izgalommal kerestem a napi posta között a képeslapokat. Bár soha senki a legkisebb jelét sem láthatta rajtam, de mindig reménykedtem. Azonban be kell látnom, hogy kifogytak az önámító sugaracskák. A gyermekszerelem egy szeretet-találkozássá, s ma már emlékké tornyosult. Most már biztos vagyok benne, hogy meg kell írnom a másik oldal történetét is a kis cirkuszos lány szemével, lelkünk békéjének tanulságára.

 

 

 


Via Budella 11.

Már elpirultak az utolsó levelek a tengerparti liget fáin. Erősen csipkedi a szél a környéket, s beleakad sapkámba. Nagyon előnyös a néhány napja vásárolt tréningcipőm, hiszen magas szárán így nem kandikál be a nagyjából 5-6 centis levéltenger. Tétován próbálkozik az őszi köddel a sarki lámpa fénye, de csak nehezen sikerül észre vétetni magát. A máskor morzsákért bóklászó galambok is korán elültek, mint a csirkék télidőben. Edit Piaf - cigarettán edzett dallama – recseg át a sarki vendéglő résnyire nyitott ablakán, amikor átvágva a parkot elérem az utca elejét. „Padam, padam...” Határozottak lépteim, talán csak a gondolataim bizonytalankodnak, amikor kopogtatok a hatalmas ajtó ósdi kopogtatóján. Csend. Erősen szorongatom a virágcsokrot a hátam mögött, és még egyszer megnézem a címet. Via Budella 11. Nem tévedtem. Már éppen emelném újra a kezem, amikor halk matatást észlelek a hatalmas kapu túloldalán. Egy szempár jelenik meg a kukucskálón. Női szempár:
- Buona siera, signorina!
- Buona siera – jön a kissé rekedtes válasz, ami oly ismerős, annyira jellegzetes, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy Ő az. Annuska, aki életemben először „Fiatal úr”-nak szólított.
- Csókolom Annuska! - próbálom leleplezni magam, hogy ne kelljen szegényes olasz tudásomat megmosolyogtatnom.
- Ön magyar? De ki maga, honnét tudja a nevem? - csuklik el az asszonyság hangja a túloldalról. Majd szétesik a fejem az izgalomtól. Lassú matatás, kulcscsörgés, apró koppanás és lassan, nyikorgó vijjogással résnyire tárul az óriási kapu, majd megáll. Senki nem jön. Senki nem tárja tovább. Csend van. Nagy csend.
- Annuska? Itt tetszik lenni? - kérdezem bele a résbe, ami alig nagyobb mint a tenyerem. Nem jön válasz. Tanácstalan vagyok, de lévén nyitva a kapu megtolom falusi szokás szerint, ugyanis a résnyire nyitott ajtó azt jelenti, hogy szabadon mehet a vendég. Nem nyílik tovább. Nem tudom beljebb tolni. Nem enged.
- Annuska Drága! Én vagyok az! - Továbbra sem jön válasz. Megpróbálom erősebben beljebb tolni a régi stílusú, hatalmas monstrum kapuszerkezetet, de ismét csak néhány millimétert sikerül. Hevesen ver a szívem! Rosszat sejtve próbálok bekémlelni a résen, de csak nem akar sikerülni. Túl kicsi a hely. Egy véletlen pillanatban a kockakövezetre téved tekintetem, s a lélegzetem is elakad. Egy kéz sziluettjét vélem felfedezni a hideg kövön. A résbe teszem lábam, hogy ne tudjon becsukódni, és térdre ereszkedve benyúlok. Ki tudom tapintani. Valóban egy kéz! Puha, sima és jéghideg. Iszonyú gyorsasággal próbálom úgy igazítani csuklómat, hogy ki tudjam tapintani a pulzusát. Lehetetlennek tűnik a feladat. Préselem, túrom beljebb a kézfejem, észre sem veszem, hogy húsig hatol belém a rézszegély éle. Teljes erőmmel próbálkozom. Óriási megkönnyebbülés a következő pillanat, bejutott a résen a csuklóm majd az alkarom is. Ez sem jó. A fenébe! Most meg visszafelé kell küzdenem mert nem érem el a selymes kéz pulzusát. Újabb erőfeszítés. Sikerül. Alig kivehető, de lüktet. Minden erőmet összeszedem a további szélesítéshez.
- Annuska! Tartson ki! Drága Annuska! Mindjárt! - már a vállam is bent van. Ezzel felgyorsulnak az mozdulatok, hiszen sikerült elérnem a vállát, így próbálom odébb tolni az fekvő testet. A bal vállammal az ajtót nyomom, a lehetetlen pozícióban lévő jobb kezemmel pedig sikerül átfordítanom a tehetetlen testet. A következő pillanatban már bent vagyok. Gyorsan kapom a karomba és rohanok. Nem tudom hová, de rohanok. Be az ajtón, aztán egy újabb ajtó, majd még egy, amikor végre egy heverőt találok. Ráfektetem. Közben bezáródik utánunk az ajtó és ellepi a szobát a sötétség. A nyakán tapintom az ütőeret. Ver. Összevissza, de ver. A nyakig gombolt blúzt kiengedem, és újra rohanok. Nagyon nehezen haladok a korom sötétben, átbukdácsolok néhány széken, míg egy újabb ajtó után villanykapcsolóra akadok és a fürdőszobára. Törölköző, fogmosó pohárba víz. Rohanás! Ellocsogtatom a javát, de sietnem kell. Jobb a helyzet, mert a hátulról beszűrődő fényben már látok is valamit. A törölközővel áttörlöm az arcot, majd a tarkójára teszem, és egy cseppnyi vizet teszek az ajkára. Nem reagál. Megtörölöm ajkam. Fújok. A törölközőt a szívére teszem és nyomok két ritmust. Újabb fújás, újabb nyomás. A harmadikra, tán negyedikre egy csendes „Jaj” a válasz, és egy hatalmas sóhaj. Szétvet az öröm. Lélegzik.
Már egy órája lehetek az idegen lakásban. Megtaláltam a kapcsolót az íróasztalon, így már nem sötétben ülök a fotelben. Egy gyönyörű, hatalmas képet nézek a szemközti falon. Egy fiatal lány képe. Gyönyörű. Szőke fürtjei annyira eredetiek, hogy szeretném megsimogatni. Apró kezének íve olyan gyöngéd, hogy szeretném tenyerembe venni melegségét, s száján a huncutkás mosolyt pedig azonnal megcsókolnám. Teljesen átjárja mindenem az ismerős arc, a valóságos angyalarc, és már teljes erőből szaggatja is a valóság mindenem. Közel állok a bőgéshez.


Egy kép a falon


Lehetnél zápor vonójában homok,
Miként vándordalként téved a húrra,
Melyet feléget a nincstelen szólam,
De csak egy fakuló kép vagy a falon.

Lehetnél tarka lepke virágszálon,
Mikor lelkét a mezőre szétszórja,
És a csókok nektárja közt válogat,
De csak egy régi emlék vagy a falon.

Lakószekér ballag a Göncöl mellett,
Idő koptatta simára kerekét,
És nem találja a nyereg gazdiját.

Sűrűsödő köd száll a cirkusz felett,
Míg a múltba fullad az apró remény,
S a kép a falon csak álmok közt kószál.

- Maga az? - hallatszik a hátam mögül, a csendet is alig áttörő leheletnyi hang. - Maga az? Tényleg, Fiatalúr? - felugrok és a heverőhöz sietek.
- Én bizony! Nagyon megijesztett Annuska! - szeretne felkelni, de nem engedem, szigorral parancsolom vissza az ágyra, és letörölve szeme sarkán a könnycseppeket, átölelem. Zokog. Nyugtatnom kell. Babusgatom, mint egy gyermeket. Nem tud szólni, csak sír. Én sem, mert bőgök.
- Már négy éve – sóhajtja a könnycseppek közé. - Már négy éve, hogy nincs, de a te kis feszületed vele volt.
Két napot töltöttem egy idegen házban, egy idegen világban, mert ennyi adatott meg, hogy többet tudjak meg valamiről, hogy saját fülemmel hallhassak valakiről, aki oly fiatalon vált angyalból angyallá.

 

~~~ Vége ~~~