Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Porondon


PORONDON


A kora reggeli Nap bekandikál az ablakon. Egy piciny kezecske melegével a tenyeremben ébredek. Fordulok egyet, de már nem alszom vissza. Inkább csukott szemmel leltározom a tegnapot. Mozgalmas, gyönyörű szünidei napom volt, ha meseíró lennék ezt a napot megírnám, az biztos. Ma pedig még itt az előadás is. Nagyon sok mindent kell még megmutatnom Anci babának, hogy talán kevés is ez a mai nap, jut el a tudatomig.

Iszonyatos erővel és sebességgel pattanok ki az ágyból. Ki van készítve mellém a ruhám. Anyu szépen élére vasalta az ingemet, a kantáros nacit, még az új cipőmet is átbokszolta. Először azonban nem öltözködöm, mert hátha még valamit kell – így korareggel – ténykednem. Csak magamra rántom a gatyát, trikót. Jól sejtettem. „Krumplit, babot kell szedni, meg kell etetni az állatokat” – derül ki az ukáz az újság szélére biggyesztett levélkéből. Lendületesen bekezdek. Nagy gyakorlatom van ezeknek a mindennapos nyári feladatoknak az ellátásában. Nem is nagyon kell még egy fél óra sem, máris kész vagyok. Szépen süt a nap. Bárányfelhő sem nagyon látszik a ragyogó, kék égen. Meleg lesz. Mosakodás, fésülködés. Teljes ünnepi díszben vagyok. Vajon mikor jön Anci? Felbillentem a hasára fordított órát, másképp nem akar menni szegény. Mindjárt nyolc. Nem akarok semmibe belefogni, nehogy összekenjem magam. Az újságot lapozgatom. A tegnap frissen jött Nők Lapjában még nem is volt időm elolvasni a mesét. Szeretem eze­ket a meséket is, hiszen nem azok a szokványosak. Most például egy kínai népmese van benne. Ezek azért különlegesek nekem, mert a szereplők nem magyarok, mégis tanulságos, ami velük történik. Sőt, még a történések sem olyan szokványosak. A rajzok aztán még inkább különböznek a mi meséinkben szereplő vonalas képektől. Olyanok, mintha pontokból és rövidke vonalacskákból készülne egy-egy ilyen kép…

Már negyedkilenc is elmúlt. Talán csak álmodtam ezt a teg­napi napot? Fut át az agyamon. Á! Az nem lehet, hiszen még most itt érzem a picurka melegséget a tenyeremben, és az apró ujjacskák puhaságát, a hullámzó szőkeség cirógatását az ujjaim között, a csilingelő hangocskát a fülemben… Nyi­korog a kapu. Rohanok, de csak Erzsi barátnője jött… Lehet­séges, hogy nekem kell mennem érte, csak rosszul emlék­szem? Nem. – „Szervusz! Reggel majd jövök!” – idézem fel az esti búcsú pillanatait. Sze­rintem próbálnak, azért késik. Késik? Mitől késne? Nem is volt szó, hogy hányra jön. Min­degy várok még egy kicsit, aztán én megyek. Kezdem sokallni a várakozást. Talán félreértettem, és nekem kell mennem Anciért. Nem, nem… – „Reggel majd jövök” – cseng a fülemben a hangocskát… Mi lehet? Csak nem leesett a Zoliról. Á! Az nem lehet, hiszen nagyon ügyes… Csak nem sérült meg?… Próbálom elfoglalni magam. Ez legtöbbször segít, amikor várakozik az embergye­rek. A kredenc kisfiók­jában matatok, egy elbújt stolwerk, frutti vagy csoki után. Kevés sikerrel. Mindegy, úgy is kaptam zsebpénzt: négy forintot. Ez nagyon sok pénz. Azért kaptam duplán, mert ha Anci babának nem lesz, ak­kor én az ő jegyét és fagyiját is ki tudjam fizetni. Nem is kellett sokat harcolnom érte. Így, ha két­gombócosat veszünk, akkor is marad. Nem beszélve arról, hogyha a megtakarított hetven fillért és az úton talált húsz fillérest is hoz­záadom, akkor ez majdnem öt forint. Ritkán adatik meg, hogy egy gye­reknek ennyi saját pénze legyen.

Már éppen abbahagynám a kutatást, mikor az alsó fiók­ban, anyu imakönyvéből kikandikál a titok-képecske sarka. Szépen lebontom róla a gondosan rátekert olvasót. Abban reménykedem, hogy az az angyalos képecske lesz benne, ami annyira hasonlít Anci babára. Igen. Szerencsém van. Úgy lát­szik, még nem cse­réltek titkot, amióta legutóbb láttam. Vitéz mamámnak, anyu­nak és Angyal mamámnak is szokott lenni ilyen képecskéje, így én jó helyzetben vagyok, mert mindhármuknál megnézhetem. Ezeket a képeket azért hozzák a templomból, hogy mikor estén­ként – az olvasót a kezükre tekerve – hozzá imádkoznak, ott legyen, és láthassák. Azért hívják titok-képnek, mert az Öröm, a Világosság, a Fájdalom és a Dicsőség egy-egy kis jelenetecskéjét örökítik meg. Nagyon szép, színes képek ezek. Annakidején, amikor még nem tudtam olvasni, csak nézegettem a képeket. Azt is be kell vallanom, hogy nem tudtam akkoriban összehozni a képet és a hozzá mondott mesét. Valahogy nem akart összejönni a két dolog ez ügyben. Most, hogy már tudok olvasni, az aláírt sorokat is elolvas­hatom, bár nem mindig értem. Sokszor még a sokadik rá­kérde­zés után is nehezen tudom elraktározni. Erre azt írták a kép alá: „A világosság titka az első csodajel Kánában, ami­kor Krisztus – Máriának, a hívők között az elsőnek közben­járására – borrá változtatván a vizet, meg­nyitja a hitre a tanítvá­nyok szívét.” Ezen a képen van. Itt fent, Jézustól jobbra. Nem tudom eldönteni, de szerintem Anci babáról festették, persze még az is lehet, hogy for­dítva. Majd rákér­dezek. Ááá… Dehogy, nem lehet, hiszen akkor le kellett volna vetkőznie, mert itt a képen csak egy kis kendőcske van az angyal alsó részére legyintve… Nevetséges, hogy amikor Karcsival egy másik képet néze­gettünk, Rozi néni azt mondta: „Azé’ van odateéve a kendeő, hogy eltakarja a csoúnyaójót”… Nomost, Anci biztos, hogy lány. Az úgy lehet, hogy fiú és lány angyalok is vannak.

Megnyikordul a kapu. Repülök. Az új nadrágom alig ér a nyomomba, olyan gyorsan a ház sarkára érek. Ő az. Megjött. Frissen bodorított, szöszi haja gondosan van elren­dezve, beleépítve a széles, kockás masnival. A kockás, sergős, rakott, kantáros szok­nyácskát, a hófehér blúzt mintha ráöntötték volna. Amikor a fehér térdzoknit és a cipőcskéjét is becserkészném, már csivitel, fület gyönyör­ködtető hangon:
- Szervusz! – töri meg ámulatomat, miközben ő is végigtekinti vadonat új gálaruhámat. - Megjöttem.
- Szervusz, Anci baba! Nagyon szép a ruhád! Hol voltál ilyen soká’? Már féltem, hogy elfelejtesz jönni, vagy leestél Zoliról. – Nem sok időt hagy, a pici kezecske, az ötujjnyi melegséggel máris ott lapul a tenyeremben. – Gyere, beszaladunk a pénzért! – Szökdécselünk az örömtől. Ahogy a kis­konyhába érünk, tekintete megakad a titok-képen és az imakönyvön:
- Mi az? De szép ez a kép – kérdi.
- Ez itt anyu imakönyve, ebben vannak az imádságok. Ez pedig az olvasója, ezzel imádkozik, itt rajta a kis kereszten Jézus van, keresztre feszítve. Ez pedig a titok-kép – sorolom, és ez utóbbit dugnám el, de nem jut rá idő:
- Mi az az imádság? Miért olvasó? Miért van szegény a kereszten? Ennek a kislánynak miért van szárnya?
Látszik, nem tud erről semmit, ezért kezdem sorolni a válaszokat, valahonnét az elejéről... Nagyon belemerültünk a sok mesébe. Talán már dél is lehet, amikor együtt ismételjük a tanultakat: „Mi Atyánk – Isten – ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, s legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, azon kívül itt a földön is! Bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség! Mindörökké! Ámen!” – az utolsó szónál veszem csak észre, hogy már hárman mondjuk. Megérkezett Anci édesanyja Annuska, és velünk fejezte be az imádságot.
- Nagyon ügyesek vagytok, de gyertek ebédelni! Te is gyere Lacika!

Ritkán adatott meg, hogy hozzánk vendégek jöttek. Hiszen távol nem is lakott senki a családból. Azaz, hogy lakott csak nagyon messze. Túl messze. Talán még annál is messzebb. Messze. Nekem úgy tűnt, mintha soha el nem érhető távolságban lakna Dodo nagybátyám. Olyan messzi lakott, hogy csak a levél, csomag tudott hozzá eljutni, és persze vissza. Nem nagyon értettem az egészet. Miért nem jött haza, lassan már húsz év is eltelt. Húsz év nagyon sok. Mindenki hazajött – aki még életben volt és jöhetett – a fogságból. Ő nem jött. Aztán megnősült, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre mostanában már úgy írja a levél végére: „Sokszor csókol mindnyájatokat, Jóska, Berta és Péter”. Ebből kiderül, hogy hárman vannak, no és persze abból, amikor a világ legjobb síbakancsát megörököltem Pétertől. A csomag kibontásakor nem nagyon lehetett észrevenni, hogy egyáltalán használta volna valaki. Persze most már meglátszanak a nyomai, hogy a második telet is kihúzta velem. Igen. Ez nem kis teljesítmény. A régi cipőimet már tél közepén kellett talpalni. Berta is sok szép ruhát küldött anyunak. Saj­nos minden ilyen kis történést levélből tudhattunk csak egy­másról.
Aztán szintén volt még rokonunk Gödöllő mellett. Ő volt a vendégségi néni. Szegény apáca volt, és nagyon szeretett apáca lenni, de ez a mostani rendszer nem hagyta, hogy az legyen. Ennek ellenére mégis úgy élt ott a templomban, csak éppen a szép fekete-fehér ruháját nem hordhatta, amit egy képről megmutatott. Azért volt vendégségi néni, mert mindig András-napra jött. Nagyon finom cukorkákat hozott, és szépeket mesélt Jézus Krisztusról. Napokig elhallgattam volna.
A szlovákiai rokonok, akiket valami Trianon szakított a határon túlra, nem laktak messze csak közben ott volt a határ. Ők sem jöhettek, mi sem mehettünk. Nem értettem sohasem, hogy mi lehet ez a Trianon. Jó az biztos nem lehet, ha nem jöhetnek a rokonaink, még vendégségkor sem. Tőlük még az újraragasztózott levél is ritkábban jött, amit valamiért megnéztek valakik, majd újra leragasztották. Nem firkálták, vagy kenték össze, amit benne írtak, így szépen el lehetett olvasni. A többi rokonunk itt lakott Zagyván. Ez részben jó volt, mert mindig volt kire bízni bennünket, gyerekeket, ha szüle­ink valamilyen elfoglaltság miatt nem voltak idehaza.
Más­részt azonban – ide falun belülre – nem nagyon men­tünk vendég­ségbe. Azaz, csak annyi volt az egész, hogy együtt ebédelt, vagy vacsorázott a egész kibővített család. Leginkább Angyal mamáékhoz mentünk. Ott volt a köz­pont. Onnét mentünk aztán a vásárba, moziba vagy éppen fagyizni.

Most pedig csoda történt. Nekem is van vendégem. Már második napja. Egy kis, valóságos angyalka: ANCI BABA. Végtelenül aranyos. Ez titok: de gyönyörű, legaláb­bis szerintem. Azt kell még róla tudni, hogy lány. Annak elle­nére, hogy olyan, mint egy földre szállt angyal, megdöntve ezzel Rozi néni: csak „fiú-angyalok vannak” meséjét. Melles­leg, nem is csúnyája, hanem szépikéje van, bár még ezt nem ellenőriztem le, csak az ő elmondásából tudom. Most éppen a cirkuszi fellépésére várok. Piszkosul kiglancoltam magam. Már egy ideje itt ülök szemben a konyhakredenccel (konyhaszekrény). Várom, hogy elmúljon fél négy. Az óra pedig a kredencen ketyeg. Lehetetlenül lassan halad. Észrevettem, hogy amikor várja az ember az idő múlását iszonyatosan nehezen halad. Máskor pedig észre sem vesszük, aztán elszalad egy-két óra is. Anci baba nagyon ügyes. Lovagolni is tud. Mit lovagolni, még el­engedett kézzel a hátán tornászik is. A Zoli nevű póni­val fog fellépni. A végén olyan spiccelt cigánykerékkel fejezi be, mint az igazi nagy tornászok… Még csak negyednégy… Nagyon szépen olvas és számol, de még a „Mi Atyánkot” is pillanatok alatt megtanulta… Az édesanyja sem az a szokványos perlekedő, és hatalmas laposhúst rakott a tányéromra ebédkor. Alig birkóztam meg vele … A francba! Még a tojás is rám jött. Ép­pen ilyenkor… Ezt azonban nem lehet sem késleltetni, sem si­ettetni… El kell rendezni, aztán kész… Csak el ne késsek!…Rohanok vissza az órához. Ügyesen ment. Még mindig nincs fél, van idő a kézmosásra… Menni kell!
Hatalmas nagy csindadratta hallatszik az előttünk lévő focipályán felállított sátor irányából. Kilépek a kapun. Karcsi már vár. Együtt megyünk a huncut-kapuhoz. Körbenézek, majd a tanultak szerint kinyitom. A visszazárással sincs bajom, mint az ebédnél, hiszen kitakarítottam alóla a kavicsokat. A sátorba megyünk. Most nem mehetek Anci lakó­szekerükhöz. Tilos! Előadás van. Viszont tudom hová kell ülnünk. Közvetlen a porond mellé szól a kettőnk külön széke, szemben a zenekarral és a bejáróval. Azt gondolom, azért kell ide ülnünk, mert erre felé fog Anci baba cigánykerekezni… Irdatlanul hangos a zene. Egymás hangját sem lehetne hallani, bár meg sem mukkanunk… Marha sokan vannak. Szinte nem is látszik üres hely… A zenekar – megállás nélkül – szórja ránk a hangerőt…

Hirtelen bevág a csend egy tus után. Anci édesapja ki­áll középre, és hatalmasat köszön, majd elmondja, miket látunk: „A lovas világszám… Az Európában egyedülálló kí­gyóidomítás… Buci és Sanyi a bohócok… A világ legna­gyobb bűvésze… A korát meghazudtoló ügyes­ségű Anci baba a lovon. (Hű! Rettenetesen ver a szívem. Csak megma­rad tán a helyén.)… Az utánozhatatlan zene­virtuóz… A le­vegő urai… A világ legokosabb csimpánza… A kerékpározó galambok… A késdobáló világszám…Egy kerék elég a világ legügyesebb kerékpáro­sának… Az elefántok között a gyö­nyörűséges Lola… A világ legjobb zenekara” – fejezi be a következő tusra, és valami induló félére, külön-külön sor­ban bevonulnak a művészek. A csodálatosabbnál-csodálato­sabb ruhákban meghajolva üdvözlik a felálló, és szinte folyamatosan tapsoló nézősere­get.
Egyszer csak, egy égi tünemény jelenik meg. Jaj! Nehogy a másik oldalra kerüljön. Anci baba, Annuska kezét fogja és jön. Egyenesen felénk! Megfogja a kis szoknyácska szélét és meghajol. Mások is vonulnak még be, de ez most lényegtelen. Nem hallom már a dübörgő zenét, csak a csillogó ruhácska, és a felém mosolygó arcocska létezik. Egész lényemben lel­kendezve tapsolok. Szerintem már piros a tenyerem. Jaj-jaj! Kimennek! Miért ilyen gyorsan? A kanyarodás közben aztán egy puszit repít felém. Hű! Most már az arcom is lángol! Tágra nyílt szemmel követem, egészen a függönyig, ami mögött eltűnnek. Körbenézek. Mindenki Ancinak tapsol. Egész Zagyva. Nem véletlen, hiszen lélegzetelállító a dísz­magyar lányruhához hasonlító fellépő ruha Anci babán. Ragyog a flippertől, és szép piros-fehér-zöld színekben tetézi be a mindent lehengerlő szépséget. Karcsihoz fordulok:
- Láttad?
- Már, hogy a fenébe ne! Nagyon gazdagok lehetnek. Mindenkinek csillog-villog a ruhája. Annak a bácsinak szinte ragyogott az öltönye.
- Anci babáét azért meg sem közelítette!
- Persze! Az övé is gyönyörű volt.

Egy kicsit érthetetlen számomra. Érdekes, én észre sem vettem, hogy mások is voltak a porondon. Hirtelen sötétség, majd csend… Aztán mindenféle átmenet nélkül rákezd a zenekar, felragyognak a fények… Kezdődik. A lovas-számot Anci apja vezényli. Úgy tereli a lovakat a zenére, hogy azt hiszi az embergyerek, ha nem lenne ott is tudnák merre kell menni. Forognak, vágtatnak, sétálnak, galoppoznak. Ütemre… Nagyon tetszik mindenkinek. Nagy tapsot kapnak. Én is tapsolok. Izgulok. Mikor következik?… Még nem. A zöldruhás lány jön a kígyóval. Teljes a csend, talán féltik. Én nem féltem. Nem köszönt…
Zagyván nem nagyon szeretjük a kígyókat. Anci pedig nem szereti ezt a kislányt. Nem játszik vele… Én sem nagyon szere­tem. Persze nincs is miért. Szóba sem állt még velem. Beképzelt, de azért nagy bátorsága lehet, ha így magára meri tekergetni a kígyót… Neki is szól a taps rendesen…

Még mindig nem ő jön… Hatalmas kacagás kíséretében a bohócoké a terep… Mi Karcsival is folyamatosan röhögünk, ahogy kitolnak egymás­sal… Még stolwerkot is kapunk. Ekkora szerencsét! Éppen mi!… Aztán a ruhájában is sejtelmes bűvész tűntet el szinte minden keze ügyébe kerülőt, majd a sima kendő­ből galambot varázsol. Az egésznek a varázspálca lehet a titka, mert min­dig azzal köröz, aztán ilyenkor történik a csoda…

A követ­kező tusra Anci baba jelenik meg, Zolival, a másik oldalon pedig édesanyja. Egyszerre meghajolnak. Még Zoli is. Csak a zenekar hallatszik. Az egész nézőtér feszült csendben vár. Anci széttartott kézzel mutat a póni felé. Ez lehet a jelszó, mert szépen megindul. Annuska a porond közepén, egy hosszú gyeplőfé­lével irányítja, körbe-körbe. A szívem a torkomban dobog. Zoli egyre jobban fut. Aztán megindul a gyönyörű­séges für­töcske, a teljes ruhácskával, a pántlikával, no persze Anci babával együtt. Fut néhány lépést lovacskája mellett és sutty! A következő pillanatban már fent ül a díszes nyereg­ben, ami talán nem is nyereg, hiszen inkább egy mintás pok­róchoz hasonlít. Mindkét kezét feltartva, fejezi be a produk­ciót. A tussal egy idő­ben hatalmas taps zeng minden­felől. Felszabadulok a szorítástól. Féltettem. Talán most egy kis levegőt is vehetek. Nem sokáig. Folytatódik a bravúr. Aztán nincs megállás, feltérdel, mérlegezik, hogy csak az egyik keze és egyik térde van Zoli hátán… Egy bukfenc után, már háttal ül. Feláll… Csak a fejünket kapkodjuk… Majd egy pilla­natra még fél lábra is… A visszazárás után meginog. Azt hiszem, szétdurran a szí­vem ijedtemben, de megtartja… Újabb tus. Szinte már folyamatos a taps… Most már egy ideje nem veszek levegőt, mert jön a neheze. Két kezecskéjével megmarkolja a kis kapasz­kodót, majd leugrik, úgy, hogy a lába csak egy pillanatra éri a fűrészport, majd ugyanazzal a mozdulattal már ismét a lovon ül… Aztán ismét le, újra fel. Egy teljes körön át. Ami­kor a bejáróhoz ér végleg elengedi, és most követke­zik a ci­gánykerék. Fantasztikusan spiccelt a lába. A harmadik után – szinte egy méterre előt­tem – megáll. Megfogja szoknyácskája sarkát és meghajol… Zúg a vastaps!
porondon.jpg- Bravó! Bravó! – ordítom, szeretnék mindenkit túlharsogni. A másik irányba is meghajol, majd ismét felém. Én már észre sem veszem, hogy Annuska és Zoli a másik irányt elé­gítik ki sűrű meghajlásokkal. Ez egy igaz világszám. Hű, de büszke vagyok! A pici meleg kezecske ismét küldi nekem a puszikat. Szeretnék oda­futni, vagy kibújni a bőrömből. Szinte szétvet az öröm… Jaj! Már kimennek! Miért van ilyen gyor­san vége? Még többször visszate­kint, mindig jön a puszika, én pedig teljes erőmből tapsolok, inte­getek… Vége! Eltűntek, a nagy sikerrel a hátukon és a szívem­ben.
- No! Mit szólsz? – fordulok Kareszhoz.
- Rettenetesen ügyes, és tényleg hihetetlenül spiccel a láb­feje a cigánykerék közben.
- Tuti, hogy csillagos ötöst kapna a suliban. Holnap is eljö­vünk?
- Nem tudom. Ha elengednek – bizonytalankodik. – Csitt! Jön a következő szám. - Valóban. Jön a következő, de én nem tudok odafigyelni. Teljes lényemet kitölti Anci sikere. Lelkende­zik mindenem: ANCI! Ekkora sikert. Szinte lángol mindenem az örömtől.

Néhány napja még nem gondoltam volna, hogy egy pici lány ilyen örömmel ajándékoz meg. Néha tapsolok, de nem tudom, éppenséggel kinek, hiszen nyitva van ugyan a szemem, de mégsem a valóságot látom. Ez a kis angyal van előttem, amint lovacskájával a tapsözönben szárnyal… Megint tapsolni kell… Egyszer csak, madárcsi­vitelést hallok a fülemben:
- Na! Tetszett? – csilingel a fülemben a hangocska.
- Anci! Nagyon ügyesek voltatok. Mindenki tapsolt – szo­rítok magam mellett egy kis helyet, hiszen nincs a környéken egy üres hely sem.
- Gratulálok! Nagyon tudsz! – szólal meg Karcsi.
- Köszi! De nézzétek a műsort!
- Fogsz még valamit csinálni?
- Á, Dehogy! Ezt is nagyon sokat kell ám gyakorolni.
- No, nem azért kérdeztem, csak úgy… - próbálja leplezni zavarát Karcsi. A műsor pedig valóban megy tovább. Nézzük! Én is nézném, de még mindig nem azt látom. Nagyon büszke vagyok. Itt ül mellettem egy igaz művész, és mindenki láthatja: egy széken ülünk, kéz a kézben. Néha egy­másra nézünk, önfeledten kacagunk, majd tapsolunk, amikor muszáj. Már-már azt kezdem hinni a végtelenségig így marad, de a fülembe súgja:
- Mennem kell! Majd várj meg! Most már tényleg elme­gyünk fagyizni.
- Aha! Majd hazaszaladok a pénzért! – suttogom, miközben kicsúszik az apró kezecske az enyémből. - Hová kellett mennie? Hiszen vége az előadásnak. Sorban vonulnak a művészek a fináléra. Megjelenik a fő attrakció: Anci baba! Állva tapsol az egész publikum. Alig érem be magam a fejkapkodásban, őt szeretném látni, követni. Kivonulnak… Már csak a zenekar húzza… Vonul a tömeg… Vége!
- Megyünk? – kérdezi Karcsi.
- Persze, gyerünk! – és megindulunk a hátsókijáraton. – Megyünk fagyizni. Jössz te is?
- Á! Nem hiszem, hogy még oda is elengednek – vál­nak szét útjaink a művészbejáró után. Megnyújtom a léptei­met, nehogy elkéssek.
- Jó volt? – kérdezi anyu, ahogy belépek az ajtón.
- Hú! Anyu! Gyönyörűséges volt a ruhája, és borzasztóan ügyes volt. Mindenki tapsolt.
- És az előadás?
- Persze! Az is tetszett – nyugtatom meg, hátha holnap rászánja magát, és ő is eljön. – Sietnem kell, mert megyünk fagyizni.
- Délelőtt nem voltatok?
- Nem! Nem jutottunk el odáig, mert meséltünk az imádságos könyvből. Már tudja a „Mi Atyánkot” – jelzem a haladást, miköz­ben a zsebembe csúsztatom a pénzt a dugi helyemről. – Majd sietek!
- Sötétedéskor itthon…! – emeli meg a hangját, ellent nem tűrve.

Lehet, hogy ennem kellett volna valamit. Eléggé korgósra vette a gyomrom. Legyűröm a tartalék stolwerkot. Nagy vidám­ság fogad a kerítésen túl. Mindenfelé nagy kacarászás, nevetgélés, mulatás. Biztosan az előadást ünneplik. Nem látom sehol jövete­lem célját, az ünnepeltet. Hol lehet Anci baba? Tanácstalan vagyok a szekérhez érve, hiszen nem látok semmiféle mozgást. Leülök egy ládaszerű tákolmányra. Várok. Szemben a lakószekér bejárata. A nagy mulatást bal­ról hallom, talán két-három szekérrel odébb. Az állatok felől némi elégedett nyerítés hallatszik, túl lehetnek a jutalom abrakadagon. Hol lehet a kis tündér? Szerencsére már elég későn sötétedik, így nem vagyunk elkésve… Nem merek kopogni… Szólni sem… Inkább várok… Csendben…
Pehelykönnyű, picinyke tenyerecske takarja el mindkét szememet, hátulról. Előszeretettel játszottuk mi is ezt a játé­kot, amikor valaki elölről várt bennünket, mi pedig – som­polyogva, mint a róka – hátulról érkeztünk. Ilyenkor a kéz érintéséből, illatából kellett kitalálni, ki is a viccelődő. Nekem most nagyon könnyű dolgom van. Ilyen pici, puha, meleg kezecske nem létezik másik.
- Anci baba! – szólalok meg, nyitva hagyva a szólejtésből tanácstalanságomat, hiszen nem onnét vártam.
- Mehetünk? – kérdezi, minden kétséget eloszlatandó. – Már régebben elkészültem, és vittem egy kis friss szénát Zolinak. Remélem nem koszoltam össze az ünneplőmet? – Csak most veszem észre ragyogó, világoskék ruháját, rikítóan fehér blúzát.
- Nem. Bár, várj csak! – Egy kis fűszál kandikál ki a hajából, ami egyébként még jól is állna a fürtök között, de nem ilyenkor. Kihalászom a hullámok közül, miközben selymes haja végigsimogatja kezemet.
- Köszi! No, hogy tetszett az előadás?
- Hú! Nagy vastapsot kaptál. Igazi világszámot tudsz – igyekszem lekopírozni (másolni értelemben volt akkoriban használatos ez a szó) a hallottakat, s sze­retném tudatni értetlenségemet, hogy nem így jelentették be.
- Á! Ott azért még nem tartunk! Majd egyszer – sze­rénykedik daloló hanggal.
- Node! Miért!
- Sokat kell még gyakorolni – mondja, de látszik, min­den porcikájával örül ő is a méltató szavaknak.

Már a fahídon is átértünk, amelyen még ott vannak a lyukak ’56 óta, amivel a tank sofőrje kipróbálta, mielőtt átment volna rajta. Nálunk csak ezek a lövések dördültek el, sajnos az óriási, házi szigor miatt, nélkülem. Ezt mindenkinek el szoktam mesélni. Most későn kapcsolok. Egyébként azt azonban sosem tudtam meg, hogy igaz vagy csak kitalálta valaki. A lyukak viszont ott vannak. Gyakran kell köszönnöm.
- Ki volt ez? Ki volt az? – kérdezgette minduntalan Anci. – Ti mindenkinek köszöntök, annak is, akit nem ismertek? – kérdezi suttogva, teljesen tanácstalanul.
- Igen, de Tarjánban, csak az ismerősöknek kell köszönni. Itt Zagyván azonban mindenki ismer mindenkit.
- Akkor nekem is köszönnöm kell?
- Persze! Az a biztos! Akkor nem érheti szó a ház ele­jét! – mondom a szüleimtől hallottakat.
- Ez mit jelent?
- Hát, hogy nem fognak megszidni érte.

Az utca tele van. Szombat délután mindenki kiöltözik, megy a felvégbe a rokonokhoz, vagy éppen az alvégbe a felvégből, de most meg itt van a cirkusz is. Ma még többen sétálnak, ballagnak, társalognak, netán pletykálnak az utcán. Ez azt is jelenti, hogy szinte minden lépésre egy-egy újabb köszönés jön. Most már ketten köszönünk: HANGOS-CSÓKOLOM-ot. Most különösen hangosnak kell lennie a CSÓKOLOM-nak, hiszen szinte repülök a büszkeségtől. Ilyenkor persze velejárója a dolognak, hogy érdeklődés is jön a SZERVUSZ után.
- Mamádhoz mentek?
- Nem, nem! Csak a Cukiba!
- Apud is jön?
- Majd később. – Aztán…
- Nem láttad, arra lefelé a Mari ángyot?
- Nem találkoztunk. – Majd…
- Nagyon szép kis rokonod van Lacika. Hogy hívják?
- Őt Anci babának hívják. Nem rokon, hanem a cirkuszban szerepel. Nem tetszett látni az előadást?

Nem kis feladat egy ilyen szombaton, hogy az ember­gyerek megfeleljen a köszönési elvárásoknak. Azonban egy idő után meg lehet szokni, már automatikusan megy az egész. Nekem most külön feladat, hogyha kisbarátnőm elfelejti, picikét megszorítom a kezét. Mégsem köszön. Elfelejtette, minek kell következnie. Jókat nevetgélünk azon, amikor vissza­szorít, megfeledkezve a köszönésről. Ez nem számít olyan nagy bűnnek, mintha én feledkeznék meg a jólnevelt­ségről.
Megérkeztünk. Borzalmas nagy tömeg van. Óriási a sorban állás. Majdnem olyan, mint ’56-ban a kenyérért, húsért. Észreveszem Szekeres keresztapámat. Ágaskodom. Integetek. Visszaintve, tekintetével kérdezi, hogy mit szeretnék. Muta­tom az egységesített jelet – kezemet a szám elé tartva nyalok egyet a levegőbe – ezzel kifejezem a fagyi-óhajomat. Megle­pődik, amikor a kezemmel a kettest mutatva adom tudtára a mennyiséget. Igen. Ő nem láthatja, hogy Anci baba is itt van, hiszen nem látszik a tömegben.

Egyébként ez a jelrend­szer a sorbaállások megrövidítésére szolgált a rokonságon belül. A kenyérsorban például, éppen én vettem a napokban Mariska keresztanyám rendelését a lenti boltnál. Ilyenkor a pénz szokott gondot jelenteni, de erre is meg volt a kerülő megoldás, csak oda kellett jönnie, és odaadta a pénz, hozzá­fűzve: „Itt a pénz, anyád küldte”. Persze ez csak elterelő mondat volt. A felnőtteknél ez nem gond, náluk van több pénz is, így ki tudják fizetni. Gyorsan kimenekülünk a rette­netes füstből és bűzből. A cuki oldalán lévő plakátról kiderül, hogy holnap a cirkusz miatt csak matiné lesz.
- Akarsz holnap moziba menni? – kérdezem.
- Szeretnék, de biztos egyszerre van az előadással.
- Nem! Nézd csak! Kettőkor kezdődik a matiné.
- Jó! Majd azért el kell kéredzkedni anyucitól.
- Persze! Majd megígérjük, hogy sietünk haza.
- Aha! Úgy biztos elengednek!
- Látod? A Kis Mukk-ot fogják vetíteni. Nagyon jó film. Láttad már?
- Nem, sajnos én még csak háromszor voltam moziban, mert mindig az előadás idejére esik a vetítés.
- Értem! Akkor most szerencsénk van. - Megérkezik keresztapám a fagyival
- Ki ez a kislány Laci! Neki kell a másik fagyi?
- Persze! Ő Anci, aki cirkuszban szerepel.
- Hú! Te nagyon ügyes vagy keresztfiam! Csak nem lagzira kell készülnöm? A mindenit!
- Áááá! – pirulunk el a fejünk búbjáig a nem várt fordulattól. Zavaromban azért nem vesztem el a fejem, és koto­rászva keresem a pénzemet. Kiszámolom az apróból, hogy nekem csak a nagyobbak maradjanak.
- Tessék! A fagyi ára.
- Ugyan apukám. A vendégeim voltatok!
- Jaj! Akkor nagyon köszönjük! Csókolom!
- Csókolom! – hallatszik zavartan Anci hangja is.
- Vigyázz ezzel a legénnyel anyukám! Nagyon eleven! – élcelődik még az utánunk vetett szavakkal, miközben elindulunk.
- Ne ellenkezzen már keresztapa!

Nagy csendben ballagunk. Érezhető, hogy nem csak engem, de őt is meglepte ez a falusi szokás. A Nap kezd az Őrhegy mögé hanyatlani, amikor a nagy gesztenyefák alá érünk. Most először kérdezek:
- Ugye finom?
- Persze! Különösen a csoki!
- Én a vaníliát is szeretem, nagyon kellemes az íze.
Sajnos nagyon gyorsan haladunk, pedig már nem is teljesen egyenesre vettem az utat. Felmegyünk a Kiskert mellett, és a felső úton közelítünk. Ezzel néhány percet nye­rünk, és egyben elkerüljük a legelésből hazatérő csordát. Még én is átmegyek a művészbejárón. Szótlanok vagyunk. Megke­ressük Annuskát.
- Annuska! Megjöttünk! Holnap eljöhet Anci a Mati­néra? A Kis Mukkot játsszák.
- Nem lehet Lacika! Előadás lesz.
- Kettőkor kezdődik, így ha sietünk vissza­érünk az estire. Annuska! – veszem hanglejtésemmel könyörgősre a figurát.
- Az más! Akkor természetesen mehettek! – Szinte repülünk a megkönnyebbüléstől.
- Köszönjük! Majd reggel jövök!
- Ne gyere! Majd én megyek! Legalább tanulunk egy kicsit! – mondja Anci, örömét leplezve. Csillog a szeme a megnyugvástól és a gyönyörűségtől.
- Jó persze! Csókolom! Jó éjszakát, Annuska! Szervusz Anci baba!
- Neked is!
- Szevasz Lacika! – búcsúzik, és kicsit huncutkásan mosolyogva még integet is, amikor átbújok a kerítésen.

Nincsenek kételyeim, hogy valami olyan dolog történik velem, ami még sosem. Beazonosítani azonban nem tudom. Mi is lehet ez? Valami olyasmi, mintha folyamatosan gólt rúgnék, vagy a legjobb csokikat enném, netán a legjobb fil­meket látnám, a legjobb könyveket olvasnám. Ilyen hosszú ideig még sosem örültem. Talán leginkább ahhoz hasonlít­hatom, amikor ajándékot kap az embergyerek, csak ez vala­hogy már két napja tart. Egyfolytában. Egy biztos: nagyon jó!


~~~