Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Földi László vitéz: Anci /kisregény/

 ~ I. rész ~

 

illusztrációk: Beda Melinda

 


Megjöttek a cirkuszosok

A házunk előtt egy hatalmas üres tér keletkezett, mivel új focipályát építettek a Papkert mellett. Ez nagy szerencse – kiváltképp nekünk ravaszlyuki gyerekeknek -, hiszen ide nyugodt szívvel elengedhettek bárkit, mert messziről belátható volt az egész. Mi is nagyon szeretünk itt játszani: focizni, fogócskázni, kocsizni a nagyobbrészt füves zagyvai grundon. Szünidőben szinte mindig megtelt, reggeltől estig – kis ebédszünettel - meccseltünk. Itt már mi is szerettük kergetni a lasztit, mert bennünket, kisebbeket is bevettek valamelyik csapatba, amelyek általában választással alakultak ki. A két legnagyobb gyerek – mint csapatkapitányok – közül az egyik egy kis kődarabot vett a kezében, a másik pedig megpróbálta eltalálni melyikbe dugta a háta mögött. Ha eltalálta, Ő mondhatott egy nevet – persze az általa legjobbnak tartott játékost -, ha nem, akkor másodszorra válogathatott. Ilyenkor szépen a megfelelő oldalra álltak a már elkelt csapattagok. Így könnyebb megfigyelni ki-kivel van és ki nincs még egyik csapatban sem. Mi – még nagyon kicsinek számítunk a szőke barátommal - általában az utolsók közt vagyunk a sorban. Annak megfelelően - hány fős csapatok alakultak - játszottunk kiskapura, nagykapura – még az is előfordult, hogy egykapuztunk -. A pálya méretét is ennek megfelelően lehetett növelni, vagy éppen csökkenteni. Néha az is előfordult, hogy a lakhely szerint alakultak csapatok. Ez nagyon érdekes volt - mi a falu közepén laktunk -, hol az alvéghez, hol a felvéghez tartoztunk. Nagy mérkőzések voltak ezek. Szerintem vetekedtek azzal a 6:3-as angol-magyarral, amiről - ha a foci szóba került – büszkén, valami utánozhatatlan csillogással a szemében beszélt mindenki, még a felnőttek is. Persze csak úgy a mi gondolatainkban, hiszen még mezünk sem volt, csak gatyánk, no és az sem egyforma. Lábszárról, igazi stoplisról pedig csak az álmaink szóltak. Kicsit a labdával is így voltunk. Nagyon büszke és elismert voltam, amikor karácsonyra én is fűzős focit kaptam, a Jézuskától. Igaz egy kicsit kisebbet a kelleténél - csak 4-es volt, az 5-ös helyett -, de ettől kezdve - a választáskor - egy picinyke szinttel előbbre kerültem a listán. Aztán ahogy nőttünk, ügyesedtünk, fokozatosan feljebb kúsztunk a létrán.
Erre a nagy térre hordták aratáskor a kévéket. Óriási kazlakat építettek, a cséplés is itt volt. Aztán – talán úgy évente – ez adott helyt az állatvásárnak is. Ilyenkor adták-vették a lovakat, a csikókat, a teheneket, a borjút, néha bikát és tinót is. Ez a tinó is egy érdekes a magam fajta – minden lében kanál - gyerek számára. Mert hát ez bikának született, kiherélték, így lett belőle: tinó. Hogy ez mire volt jó? Nagy utánjárásba kerül, mire körvonalazódik valami a dologról. Ez nagyjából így fest: Sok kis bika születik…, nem kell annyi…, ha kiherélik, jobban hízik…, nem is bántják egymást…, no és finom a húsa. Mi is gyakran vettünk ilyen vásár alkalmával kismalacot, abból a mangalica fajtából, mert az aztán „Jó fajta”. Szegények nagyon visítoztak abban a kis ketrecben összezárva, ezért aztán gyorsan megszoktak nálunk. Tán’ az első éjszaka keresték csak az anyjukat, aztán nem sírtak többé, csak amikor megéheztek. Ezt a vásárt mi nem szerettük gyerekek, ugyanis mindent összetrágyáztak a grundunkon. De nem úgy ám érintőlegesen - mint a csirék, vagy a libák -, hanem tisztességesen. Sokszor kellett kerülgetni a hatalmas lepényeket, aztán egy óvatlan pillanatban még nagyot is lehetett rajta tanyázni (esni). Apuék viszont örültek, mert összegyűjtve hordták a trágyadombra, később pedig a kertbe a növények alá. Egyébként sokszor őriztük, legeltettük itt, főként a kislibákat, a kiscsirkéket, mert gyönyörű, zsenge fű nőtt különösen a szélein. Érdekes dolog, hogy itt bögreszám szedtük a sziromnélküli kamillát, amit aztán – megszárítva - gyógyításra is lehetett használni. Az ebből készült tea jó volt a megfázás különféle nyavalyáira, felszakította a slajmot az ember torkáról, aztán az árpás (2), begyúladt szemre is kiváló orvosság. Sőt, ha édesapám szeme sokat kapott a hegesztéstől a gyárban, akkor is ezzel törölgették, és persze - reszelt krumpli-borogatással együtt - mindig meg is gyógyult tőle.
Szintén ezen a szabad téren állították fel a sátrukat, a vándorcirkuszosok. Egyszer-kétszer jöttek el Zagyvára évente. Nem mindig ugyanaz a csoport, hanem valamilyen módszer szerint váltogatták egymást. Történt egyszer, hogy arra ébredek: óriási mozgás, kiabálás, csattogás szűrődik be az ablakon. Ahogy kikémlelek, látom:

MEGJÖTTEK A CIRKUSZOSOK!

Olyan gyorsan teszem menetkésszé magam, mint a moziban azon a gyorsított filmen a keménykalapos, görbebotos, nagycipős, kisbajszos emberke. Még a reggelinek szánt hagymás tojás is árván marad, máris ott ülök a kapunk előtt néhány méterrel, nehogy valamiről lemaradjak. Körben állnak a szekerek és a két darab nagy, pöfögős autó, mintha valaki szépen megrajzolta volna a helyüket. Középen egy hatalmas kör marad, amibe éppen nagy oszlopokat cipelnek. Belehelyezik valami talpszerűbe…, kötelet visznek-hoznak…, emitt megmérik…, ott megkötik…, erre húznak rajta…, arra jól megfeszítik... A legerősebbnek látszó kötélhez vezetnek két lovat, és egyszer csak a hatalmas oszlop el kezd emelkedni. Valahogy azon a kisebb oszlopon keresztül billentették fel, és mikor egyenesbe ér több irányból is tartják a kötelekkel, alul pedig valami retesz-félét dugnak át a talpán. Szájtátóan magas, magasabb az óvodakerti gesztenyefáktól. A köteleket is rögzítik, később újabb ilyen égbenyúló oszlopot is felállítanak. Ekkor érkezik Karesz. Gyorsan újságolom a történteket. Közelebb kell mennünk, mert innét már alig követhető: Mit is működnek a nagy nyüzsgés közepén? Elfoglaljuk az újabb megfigyelő-helyet. Nem zavarnak el. Jól választottunk. Fahánccsal, fűrészporral, szalmával kevert valamivel szórják fel a nagyjából, de mégis pontosan elképzelt kört. Most jön sátor. Borzasztóan nagy, csigákkal húzzák fel az oszlopok tetejébe, majd ördöngős módon megfeszítik, és mindenütt rögzítik. Nagyon értik a dolgukat, nem győzzük csak a fejünket kapkodni.
Aztán hirtelen feltűnik - az egyik lakószekér felől – egy kislány. Mit kislány! Egy valóságos, élő angyal. Mintha a templom faláról, vagy valamelyik szentképről röppent volna elénk. Gyönyörűen hullámzik a szöszi haja, virul az a piros-pozsgás arca, ragyog a kék szeme, csillog a ruhája, sereg a szoknyája, még a hajában is ott a dísz. Hiszen ez egy igazi, élő angyal, csak éppen a szárnyacskája hiányzik – csodálkozunk rá mindketten. Most már csak az a nagy kérdés marad, hogy fütyije, vagy punija van. Ugyanis Rozi néni – Karcsi morcos mamája – azt mondta a múltkor: „Azért van az angyalok köldökére rálegyintve az a fátyolszerű valami, mert bizony pepesük van, és nehogy kilátszódjon a csúnyájuk”. Ezen nagyot csodálkoztunk. Én, mint az idősebb, tapasztaltabb mondtam is Karcsinak, hogy szerintem ez nem teljes így lehet, mert hát a hajuk hosszú, az arcuk tiszta lányos, aztán akiken ruha is van, mindegyikükön szoknyát látni. Legfeljebb az fordulhat elő, hogy van fiú és lány angyalka is. Akkor Karcsinak azt is el kellett magyaráznom, hogy a lányok lába között punci, puni, nuni, cuni van, ami sokkal jobban hasonlít egy lapos kis fél barackra, mintsem egy fütyire, fityiszre, pepesre, pöpösre vagy pislantóra. Könnyű volt nekem, hiszen én már a gyakorlatban is egyeztettem ezt a dolgot – persze szigorúan kölcsönösségi alapon – a hasonló korú lányokkal. Nehezen értette meg, mert a nevekkel is további gond volt, hogy mindenkinél más-más ugyanannak a bizonyos dolognak a neve. Itt vagyunk például mi. Neki pepese, nekem fityiszem van. Aztán azzal megfogtam, hogy azért lehet más a neve, mert példának okául: Őt Karcsinak, engem pedig Lacinak hívnak.
No most pedig itt ez a gyönyörűséges kis angyalka. Hát vonyítós kutya legyek, ha ez nem lány. Hasonló korú lehet, mint mi. Ahogy egyre jobban nem tévesztem szem elől, még biztosabb vagyok a dolgomban. Egy kis időbe telik, míg közelebb ér. Még jobban szemrevételezhetem. Látszik, Ő is kiszúr bennünket, de kanyart vesz, nem erre tart, hanem valahová a túloldalra. Aztán néhány pillanat:
- Anci baba! Gyere reggelizni! – kiabál egy magyaros ruhába öltözött kerekded, de szépséges asszonyság. Most visszafelé libben el előttünk. Mindkettőnk feje tisztességesen követi, a szemünkről nem is beszélve. Ez alatt a néhány perc alatt, aztán a legfurmányosabb dolgot is csinálhatták volna tőlünk, nem nagyon kaptunk volna tőle szemtengelyferdülést. Most, hogy elmúlt az ámulat, látom, hogy már körben is lassan kész a sátor utca felőli része. Oda már hordják is be az ülőhelyeket. Nagy csaholás, nyerítés hallatszik a kőfal irányából. Elhatározzuk: megkeressük az állatokat. A falu felé eső oldalon találjuk meg a ketreceket, látunk szebbnél-szebb lovakat, póni is van. A legkülönfélébb kutyák, kicsik és nagytermetűeket is. Aztán egy ketrecben két nagyobbacska, az egyikőjük nyakában pedig egy gyerek majom bolházkodik. Távolabb - egy vastagabb ráccsal körbevéve – pedig egy, nem túl nagy elefánt lóbálja a szabad lábát és az ormányát, mert hát szegénynek egy nagy karóhoz kötötték a hátsó lábát. Alig telt el néhány óra már áll a sátor, és az egész cirkusz berendezkedett. Persze azért mindig sürgő-forgó emberekbe botlunk, de olyan nagy látványosság már nem várható. Így lassan hazafelé vesszük az irányt. Alig haladok tovább az angyalkáék lakószekere mellett, mikor hallom a hátam mögül:
- Szervusz Fiatalúr! – az előbbi asszonyság az.
- Csókolom! – köszönök vissza jó hangosan, annak ellenére, hogy még sohasem szólított így eddig senki.
- Itt laksz abban a szép nagy házban? – kérdezi.
- Persze. És a néni hol lakik? – kérdezek vissza tisztelettudóan.
- Hát mi, nyáron ebben a szekérben, télen pedig Pest mellett. Megtennéd, hogy hazaszaladsz, kérdezd meg: kaphatunk-e ivóvizet a kutatokról? – Már szedem is a lábam. Otthon azonban csak ketten vagyunk a nővéremmel, de mentőötletként eszembe jut Vitéz mamám. Kérdezem…
- Persze Apukám! Legalább majd ingyen mehettek be az előadásra. Legutóbb is úgy volt. – Érdekes erre nem emlékszem. Igen legutóbb nyaraltam éppen, előzőleg meg még túl kicsi lehettem, aztán csak a bohócok maradtak meg a fejemben. Nosza! Futás vissza. Titkon abban reménykedem Anci baba is kint lesz.
- Csókolom Néni! Azt üzeni, az én mamám: Jöjjenek csak vízért! Legalább majd ingyen mehetünk az előadásra, mint legutóbb. – Hadarom kissé a levegő után kapkodva.
- Egyébként, hogy hívnak Fiatalúr? – nagyon hízelgőnek érzem ezt a megszólítást.
- Földi Laci vagyok. És a nénit, hogy hívják? – kérdezek vissza ismét illem szerint.
- Annuska vagyok, néni nélkül. Aztán van nekem egy kislányom, akkora, mint Te.
- Ő az Anci baba?
- Igen. Anci baba gyere csak, milyen játszótársat találtam Neked! – A kis szőke hurkák előbukkannak az ajtószerű bejárat mögül. Piros lehetek, mint a pipacs, de megéri. Kezdek teljesen bizonyos lenni benne, hogy róla festették az angyalképeket, de az is lehet, talán fordítva. – Nézd csak! Lacika Fiatalúrék adnak nekünk a kútról ivóvizet. - Gyere, hozunk is egy fordulót! - és bemegy az edényekért.
- Szervusz! – mondja csilingelő hangon Anci baba. – Láttalak ám az előbb benneteket a sátornál.
- Szervusz! Mi is láttunk. Nagyon szép a ruhád.
- Ez a próbáló! A fellépő még szebb, majd meglátod.
Annuska megjelenik a két rocskával (vödör), Anci baba egy kis tejeskandlit kap. Együtt indulunk. Alig érek talajt az örömtől, úgy mutatom az utat. Már előre tárom a kaput. A kúthoz érve, Rozi mamám jelenik meg a verandaajtóban (üveges előtér).
- Isten hozta magukat! Csak jöjjenek nyugodtan.
- Igazán köszönjük! Nagyon ügyes unokája van asszonyom.
- Ügyes, az biztos! Csak ne kelljen az embernek a szemével követni, mert cikázik, mint a szitakötő.
Annuska már engedi is le a rocskát, Anci baba pedig közeledni szeretne a kúthoz. Bele szeretne látni. Gyorsan kapom el a kezét, és húzom hátrébb:
- Nem szabad! Nem lehet! Gyerek nem mehet közel, egy rossz mozdulat és belebomlik. – megtorpan. Hallgatott a szép szóra.
- Igen, jól beszélsz Lacika.
- Közben a pindurka kezecske – még az enyémtől is kisebb -, a még apróbb puha ujjacskákkal a tenyeremben marad.
- Megmutathatom Anci babának a játékaimat? – kérdezem, ezzel is próbálnám még egy kis időre állandósítani a kialakult helyzetet.
- Sajnos most nem lehet, mert próbálunk. De - ha Ő is akarja – ebéd után átjöhet, persze csak akkor, ha olvastok is egy kicsit.
- Már hogyne szeretnék jönni. – dalolja, és elfogadva a véletlen kézfogást: játszópajtásává fogad. Ő sem engedi el a kezem egész addig, amíg a szekérhez nem érünk a vízzel. Egy kicsit a fülem is megbódul, alig hallom, ahogy mondja Annuska:
- Délben kezdődik a Próba.
- Nem akarod megnézni, hogyan próbálunk? – csiviteli Anci baba. Alig tudom kinyögni:
- Persze! Akarom! – már futok is haza, legalább a kihagyott reggelit leküldöm addig, hiszen a nap is csak most hagyta el a Koporsó-hegyet. Melegítem a reggelit. Pár falat kenyérrel helyre billentem a hiányt. No ez a része lerendezve. Szinte hihetetlen következik: Magamtól mosakszom. De ne csak úgy félvállról, hanem úgy rendesen, szappannal. A lábamat is. Előhalászok a rekamiéból (4) egy tiszta gatyát, ezen nincs folt, aztán a rövidujjas trikót, végül felkapom még az elől nem lyukas tornacsukát (5). A csikófrizurán is átküldöm a fésűt. Közben Erzsi kinéz a kiskonyhából, nagy játékban vannak a barátnőjével, Toronyi Terivel.
- Hát Te meg? Mi ütött beléd? – látszik rajta, nem hisz a szemének.
- Megyek, megnézem a cirkuszban a Próbát! – gyors keresgéléssel, a Jancsi és Juliskás zsepi is a helyére kerül.
- Honnét van pénzed? – mindig az a pénz jut először az eszébe.
- Nem kell fizetni. – Mondom a száguldás közben, de már csukódik is utánam az ajtó.
Bekukkantok a szinte már teljesen elkészült sátorba. Kissé tanácstalan vagyok, de előresunnyogok, majd leülök az első sorba. Az a délelőtti nagyhangú - aki minden munkában elől járt - áll a porond közepén és körben gyönyörű lovak futnak, fordulnak úgy, ahogy vezényli őket. Az egyik még tánclépéseket is tesz. Mielőtt nagyon belemerülhetnénk, megjelenik Anci baba.
- Szervusz. Eljöttél?
- Igen. Mit fogsz csinálni? – kíváncsiskodom.
- Majd meglátod, de ez csak Próba! Nem sokára mi jövünk a Zolival, a pónimmal – árulja el akaratlanul is magát. Elviharzik. Egy kis idő múlva megjelennek, szinte velem szemben egy bejárón, ami nem a nézőtérre, hanem a porondra vezet, Annuskával és a pónival. Anci baba a lovacska hátán ül, az édesanyja pedig a hosszú kötélen vezeti körbe-körbe, az éppen még nem szaladó, de nem is sétáló Zolit. A lélegzetem is eláll. Hiszen tud lovagolni. Nem is akárhogyan… felül… háttal ül… térdel… a végén pedig – úgy menetközben lepattan róla. Felém cigánykerekezik kettőt, majd enyhén behajlított két kézével megfogja a szoknyácskája szélét, majd meghajol.
Tapsolok. El vagyok varázsolva. Micsoda produkció. Eltűnnek, amerre jöttek. Valami zsonglőr jön be és dobálja a szerszámait, de én még mást látok a lelki szemeimmel.
- Hogy tetszett? – érkezik a hátam mögül a várva-várt kérdés.
- Nagyon ügyes vagy. Úgy csináltad, mint a felnőttek…
- Nincs kedved megnézni a Zolit közelről?
- Már hogyne lenne. Megyünk? – együtt szökdécselünk a lovak irányába. No Ő is olyan izgő-mozgó lehet, akárcsak én - nyugtázom.
A ketrecek előtt van a két póni kikötve. A világosabb a Zoli. Anci baba szalad, szénát hoz neki.
- Gyere, simogasd meg! – Közelítek, de először nem nagyon tetszik neki a dolog. Aztán megnyugszik, mert a kisgazdája rászól:
- Zoli! Nem szégyelled magad! Laci a barátom. – ez használt. Mekkora sörénye van!
- A másikat hogy hívják?
- Ő a Sellő, csak szegények már elég öregek mindketten. Aztán van kígyó is kettő, őket nem szeretem, a gazdájukat még inkább nem bírom. Mindig parancsolgat, szájaskodik, mert Ő már tizenhárom éves.
- Ebéd! Gyertek ebédelni! – hangzik valahonnét, egy kis csörömpöléssel egybekötve.
- Mennem kell, de ne felejtsd el: Ebéd után gyere értem.
- Hányra jöhetek?
- Szerintem háromra. Szervusz!
- Szervusz!
 Sietek haza. Izgat, hogy a felhő eltakarta a napot, és nem tudom viszonyítani: mennyi lehet az idő. Karcsi már vár.
- Mi van, hol jártál? Már mindenütt kerestelek.
- Hát az úgy volt… - és töviről-hegyire előadom a történteket.
- Ne mondd már! Tényleg? Tud lovagolni? És spiccelt a lába a cigánykerék közben? - Bizti? Így görbülj meg!? – teszi az orrom elé a behajlított mutatóujját, a fogadkozási szokásainknak megfelelően.
- Úgy, ha mondom! Háromkor pedig megmutathatom Neki a vasutamat, de olvasnunk is kell, mert csak úgy engedte el Annuska. Gyere, segíts, összerakjuk a pályát! – A kiskonyhába érve, látom: Itt átalakítások szükségeltetnek. Eltüntetem a babázás maradványait, az üres edényeket be a spájzba (6). A rongyszőnyegen összeillesztjük a vágányokat, aztán a szerelvényt.
- Karcsi! – Kiabál Teri néni, aki egyébként az édesanyja. – Gyere ebédelni!
- Megyek! – Ő egy kicsit rövidebb „pórázra van fogva”, nem lehet ellentmondás.
Nézem az órát, még két óra sincs. Bőven van időm. Utánanézek az ebédnek. Erzsi már melegíti a grenadinmarsot, ami nem más, mint a krumplistészta. Anyu még tegnap kifőzött egy nagytál tésztát, aztán egy kis adag macsánkát, ez pedig a paprikás krumpli neve errefelé. Aztán összekeverte, már csak egy kis savanyú kellett hozzá, kész is volt a vacsora. Amikor a Csemetében dolgozott, mindig nagyobb adagot főzött, egyúttal megvolt a másnapi ebéd is. Közben megérkezik apu a dolgozóból.
- Apu, jöttek a cirkuszosok. Képzelje, van egy tüneményes kislány is, olyan, mint az angyalok a képen. Úgy hívják: Anci baba. Ő szintén szerepel a lovával. Nagyon ügyes. Aztán tőlünk visznek vizet inni, Vitéz mama megengedte. Már össze is barátkoztunk, háromkor megmutathatom Neki a játékaimat, de Annuska, az anyukája, csak úgy engedte el, ha olvasunk is.
- Nagyon helyes. Neked sem árt egy kis olvasás. Aztán egy kis rend sem ártana a kiskonyhában. Szaladj, szedj egy kis cseresznyét! Ilyen finommal úgysem találkoznak az állandó vándorlásban. – Igaz. Kiskosár… kiskampó… kislétra. Tele is pillanatok alatt a rám méretezett kosárka, amit a nővéremmel közösen használunk. Ő szeret benne babázni, és néha a boltba is azzal megy, én pedig gyümölcsöt szoktam bele szedni. Talán négy perc múlva három. Indulnom kell. Erzsi még átszalad rajtam, nincs-e valami hiba. Kicsit kilépek, de nem futok. Nem akarok késni. A nemjóját! Nem tudok átmenni. Időközben úgy összeerősítették, körbekerítették az egészet, hogy csak a másik oldalról lehetne közelíteni. Itt nincs mese… Már lendítem is át magam a két szekér közötti kerítésen. Elég magas, hogy ne tudjanak majd belógni az előadásra, de nekem – zagyvai gyereknek – ez nem okozhat problémát. Időben érek a célhoz. Itt is rendesen átrendeződött a dolog. Hogy otthonosabbá varázsolják pár napra, egy ponyvával előteret feszítettek a szekér mellé, ahová egy szép hosszú asztalt és székeket is raktak. Hátrább ott egy kisebb sparhét, mellette egy másik asztal, azon edények. De senki, sehol. Kezdek elbizonytalanodni, de Annuska feje bukkan ki a bejárati pokróc mögül:
- Mindjárt Lacika! Már a cipőjét húzza – nyugtat. – Megyek én is veletek, mert fogyóban a vizünk. – Úgy látszik: még nem tudja, hogy csak kerülővel lehet hozzánk eljutni. A következő pokróclibbenésre megjelenik Anci baba. Teljesen átöltözött a porondruhácskából. Rikítóan fehér blúz, barna kantáros szoknyácska, fehér térdzokni egy barna csatos cipővel befejezve, azaz nem teljesen, mert a hajában most a disz helyén nagy masli tündöklik. Most már nem annyira angyalra, mint inkább a mozibeli iskoláslánykákra hasonlít, csak talán szebb.
- Kukucs! – mondja a szokásos csengéssel. – Mehetünk!
- Lacika figyelj! Itt a szekér mellett, van egy kis huncut-kapu. Azért csináltuk, hogy könnyebben el tudjunk menni hozzátok a kútra, de Te is ki-be tudsz rajta jönni-menni. Ne áruld el senkinek, nehogy a frányanépek is bejöjjenek. – és közben már mutatja is, hogyan nyílik. Nem oldalra, hanem fel. Aha! Meg is oldódott a rejtély. No és akkor mi lesz Karesszal?
- Karcsi barátom azért bejöhet? –kérdezem.
- Igen. De csak Ő. Kösd Neki is a lelkére: EZ TITOK!
- Igen. Értem – nyugtázom. Alig lépünk be a kapun: - Gyere Anci Baba! – nyújtanám a kezem, de megelőzött. Az ötujjnyi, pindurka melegség – a kicsit tán’ nagyobb, tenyérnyi selymességgel – már ott lapul az enyémben. Édesapám jelenik meg a kapunyitásra.
- Kézcsókom! Örülünk, hogy megjöttek – köszön, nem egészen szokványos módon.
- Jó napot! Ön a Lacika édesapja, gondolom. Nagyon „talpraesett” fia van.
Igen! Talán már egy kicsit jobban is a kelleténél. Majd küldök a gyerekkel egy kis cseresznyét, még nem teljesen érett, de már finom. – Közben – előzékenyen – már fel is röpített egy vödör vizet a kútból.
- Előre is köszönjük! Igazán rendes tetszik lenni. – ez szűrődik még be a kiskonyha ajtaján a beszélgetésükből. Ezután a lelkendezés már nem tűri a mindennapos beszélgetést:
- Ez az én vasutam… Lendkerekes… Előre-hátra megy… Dodo bátyám küldte Németországból… Négy féleképp lehet összerakni a síneket… Így kell felhúzni… Ezzel a kis karral indul el… Öt és fél kört megy egy felhúzásra… Ezt az alagutat én csináltam, és a sorompót is… - Nekitérdelünk. Látszik: nagyon tetszik Neki. Megérkezik Karcsi:
- Ő Karcsi! A barátom. Ő pedig Anci baba. Gyere, vonatozunk! – Már segít is átszerelni - más alakzatra – a pályát. Közben én mutatom a katonáimat, a gombjaimat, a fémkardomat. Előkerül a csúzli és a sajátfestésű csákó is. Véletlenül – ahogy a sarokban matatok - az Erzsi Kati babájának feje kibukkan a takaró mögül.
- De szép kisbaba! – csodálkozik rá – Játszhatok vele?
- Persze, a nővéremé. Ez is nyugatról van. Angyal mamám varja a ruháit – közben meglepetten látom, hogy Anci baba birtokba veszi.
- Már pisis vagy ugye? Nem baj, majd leszek egy kicsit a pótanyukád. – Már a hozzávalókat is előkeríti a rejtekből. Belakják a priccset (7). Kissé tanácstalanok vagyunk, de mi vonatozunk tovább. Annuska kukkant be az ajtón:
- Aztán az olvasásról el ne feledkezzetek! Anci baba, fél hatra haza kell érned. Tudod, holnap fellépés. Jók legyetek! – Halljuk, amit mond, de mindenki teljesen belemerült a játékba. De azért válaszolni is illik:
- Persze! Igen!
Nem is nagyon tudjuk, hogyan telik az idő. Rendesen – fazékhangon – sorolom a megállókat, állomásokat: Kisterenye, átszállás Kál felé, a vonat valamennyi állomáson és megállóhelyen megáll, felszállás után azonnal indul Budapest Keleti Pályaudvarra. Elég jól haladunk. A priccsen is jól el van a Kati baba, az új anyukájával. Aztán Teri néni jelenik meg az ajtóban:
- Karcsi! Gyere, megyünk a faluba!
- Csak még egy kicsit… Na! Édesanya! – de nincs menekvés, így át kell vennem a masiniszta szerepet is. Ez már nem annyira jó, hogy mindenes lettem.
- Anci baba akarsz olvasni? Nagyon vastag meséskönyvem van: A hetvenhét magyar népmese.
- Még nem lehet! Majd egy kicsit később. Előbb tisztába teszem Katikát.
Én már elkezdem összerakni a vasutat. Milyen érdekes: Rá se hederített (néz) a kardomra, a csúzlimra, vagy a gombjaimra. Ki érti ezt? Néha-néha odatekintgetek azért priccsre is. De pillanatok alatt rendre vagyok utasítva:
- No-no! A fiúknak tilos a lányok szépikéjét, a lányoknak pedig tilos a fiúk szépét kukucskálni! – mondja parancsolóan. – Ezt anyukám is megmondta. – No itt keményre vagyunk fogva! Kénytelen vagyok elfordulni, pedig, ha tudná, hogy én rajzoltam – úgy utólag – oda a Katinak a púpját és a micsodáját is. Szépike? Azta! Ki hallott még ilyet? Szépe, szépike! Ezt aztán még sosem hallottam. Pillantanák vissza, de nem merek. Mivel nem szeretném ebbéli tapasztalataimat leleplezni, kérdezem:
- De akkor a Te bugyidban is szépike van?
- Nem kíváncsiskodunk. Persze, de erről beszélgetni sem illik! – A csivitelésből kis huncutkás, jólneveltség hallatszik ki. Én szívesen maradnék ezen a felderítésre váró kérdés körül, de már jön is az újabb tájékoztatás:
- Rendben, kész vagyunk! Aludj jól Kati baba! Olvasok neked mesét.
 

Időközben már előbányásztam a könyvet, a hokedlihez odatettem a két sámlit, így kezdődhet a kötelezettség. Ujja hegyét odateszi a sor alá – alig nagyobb a körme, mint egy nagy „O” betű. Eléggé akadozva, sokszor előreszaladva olvas. Nem igazán jól megy. Ilyenkor segítek:
Nem kapkodunk, csak olvassuk ki szépen a betűket, szótagolva… Akkor nem lesz a házikóból, háziló… Ancika! Inkább lassabban, de pontosan kell olvasni…- most veszem csak észre, hogy kicsit Neki is gondjai vannak az „R” betűvel, de érdekes csak, ha nem figyel oda. Talán még négy-öt mondat van hátra, amikor óriási kiabálás hallatszik az udvarról:illusztracio_10.jpg
- Csuri! Gyere azonnal ide! – rohanunk. A majom a kút feletti almafán lakmározik. – Anci baba szaladj! Hozd a pettyes labdáját, és vagy három piros almát!
- Megszökött a huncut. Megfigyeli a rigli működését és leutánozza, pedig már pótkallantyú is van a ketrecükön. – Közben Csuri vígan gyűri lefelé a zöldalmát. Okos. A csutkáját eldobja. Érkezik a segítség. A piros alma is elég kecsegtető számára, de igazán a labdapattogtatás hozza olyan lázba, hogy a gazdájához szaladjon. Aztán ez a veszte: visszakerül a ketrecbe.
- Olvastatok már? – kérdi ellenőrzés gyanánt.
- Persze, még hat mondat van a meséből. – igyekszem megnyugtatni.
- Jól van. Ha végeztetek, körül-belül jöhetsz is haza kislányom. – ezzel válik teljesen egyértelművé az idő múlása. A pillantás az órára sem engedélyezi, hogy másképp legyen. Olvasunk tovább. Az utolsó mondat is sikeredik.
- A végén már egész szépen olvastál. Hányadikba mész?
- Most leszek másodikos. És Te?
- Én harmadikba megyek, de ősszel születtem, ezért egy évet késtem.
- Tudod Lacika, egy kicsit nehezen vagyok én az iskolában, mert a cirkusz miatt csak októberben kezdtem, aztán már májusban indultunk is újra. Mikor úton vagyunk, nincs pajtásom, mindenki dolgozik, fellép, etet, próbál, főz, bont, épít. Az anyukám is csak ritkán ér rá tanulni velem. Játszani csak egyedül tudok, no és néha az állatokkal. Neked nagyon jó lehet. Van barátod. Biztos sokat játszotok.
- Igen. Szeretünk játszani, de iskolába járni, sőt olvasni is. No és a mozit, színházat is kedveljük. – A hatosra ér a nagymutató. – Jaj! El is felejtettem. Szedtem Neked cseresznyét, majd megeszitek otthon, mert indulnunk kell – a kapuba érve még édesapám is kiabál:
- Én is szedtem. Vigyétek ezt, így mindenkinek jut. – Ketten fogjuk a nagy kosár fülét, de még így sem könnyű. Becsusszanunk a művészbejárónkon.
- Megjöttünk. – mondom hangosan, köszönés helyett. – Hoztunk cseresznyét.
- Köszönjük. Holnap délelőtt is játszhattok, és ha szépen olvastok, kaptok majd fagyira pénzt. – fogad bennünket Annuska, miközben megsimogatja a fejem. – Mindjárt kiöntöm a cserit, hogy vissza tudd vinni a kosarat. – Megkapom, aztán a köszönés után szépen, lassan hazaballagok. Anyu is haza ért, letelt Neki a Csemetében:
- Megjöttek a cirkuszosok. – újságolom. Természetesen pontról-pontra leadom a történteket.
- A szemtelen majom, már megint elszökött? De nem csinált kárt? – kérdezi. - Mert régebben már sok gondot okozott, még az edényeket is eldugta. Mindesetre vigyázni kell vele. „Jobb félni, mint megijedni” – használja a kedvenc mondását. – Holnap jöhetsz velünk a Diósra, ha jó leszel.
- Nem mehetek. Olvasni fogunk Anci babával, aztán fagyizhatunk, délután pedig itt az előadás – mondom teljes komolysággal.
- No-No! A végén még cirkuszos lesz belőled. – Mintha sejtené, hogy már én is gondoltam erre. Szégyellősen odébb is állnék, ha nem jelezne a hasam:
Megéheztem.
- Már feltettem a fejtett babot, egy negyed óra múlva kész. Szaladj, kaparj bele egy kis újkrumplit! – Ebben nagymester vagyok, különösen a jó puha földben, mint amilyen most is a múlt hétvégi kiadós eső után. Kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik a homokvárépítés, ahol egész különleges gyakorlatra tettem szert. Puszta kézzel egy-két percbe telik csak – az ilyenkor szokásos – tíz krumpli kibányászása. Ráadásul úgy, hogy a töltés sem, a tő sem sérül. Még vissza is temetem a kis alagutat.
Már a konyhában ülök. Szeretem nézni, ahogy édesanyám sürgölődik a masina körül. Ide kavar, oda kóstol… Itt krumplit hámoz, szeletel… Ott hagymát, fokhagymát kockáz… Tűzre dob, mosogat… Rántást pirít, behabar… Még tíz perc, kicsit összerottyan… Kis hűlés… Kavargatás… Jön a szokásos, kettőscélú kenyéraprítás… Már ehető is… Alig végzek, kopognak:
- Csak én vagyok, vízért jöttünk.
- Annuska Ő az anyukám.
- Tessék csak, szerencsére nagyon bővizű. Nincs sosem baj vele. Néha kitisztítjuk és pár évig, a legnagyobb szárazságban szépen adja a vizet.
- Van még egy kis gond. A gyerekek nagyon összebarátkoztak. Maradhatna-e a kislányom egy órát, amíg plakátozunk, bemutatózunk a környéken. – Akkorát dobban a szívem, hogy körbe kell néznem: Hallotta-e más is?
- Már hogyne maradhatna. Gyere csak anyukám! Laci már mesélt rólad, milyen ügyes vagy a lovon. – Nem, mintha sokat kéne kérlelni, marasztalni. Belibben, kosárkájában egy kisbabával, egy mesekönyvvel, és némi édességgel. Virul az arca. Jól érzi magát nálunk.
- Aztán kicsit olvassatok is! – Kis puszi, búcsúképpen, máris a kiskonyhában csokizunk. - Valami Pityu-csokihoz hasonlót kaptunk mindketten. A játékok rendezése közben kis pirosságot látok a szemén. Rá is kérdezek:
- Csak nem sírtál?
- Kicsit.
- Rosszalkodtál? – de nem is tudom, hogyan tudna rossz lenni.
- Nem, dehogy. Csak engem is vinni akartak körbe, és mondtam, hogy én inkább olvasni szeretnék.
- Akkor olvasunk? – nézek kérdőn.
- Majd azt is, de előbb azért játszunk. – már mutatja is a babáját. Kisebb, mint Kati baba, de nagyon hasonlít rá. Ki is nevezi kishugának. A ruhácskája, pedig szinte teljesen olyan, mint Anci próbaruhája. Mivel látom, hogy egyáltalán nem a kard, a csúzlim felé terelődik a játék menete, előveszem a katonáimat. A kezembe akad a Fekete Péter. Hoppá! Ez biztos jó! Kártyázni biztos szeret, hiszen azt Melindával, Ilonkával is szoktunk.
- Anci baba tudsz játszani Fekete Pétert? – indulok be oldalcsapásként.
- Nem. Mi az? – néz tágra nyílt szemmel kérdőn.
- Hát kártyajáték. Gyere, megmutatom! Nem nehéz. – Már keresem is elő a legrosszabb lapot. – Ő a Bokszos Peti, így szoktuk becézni. Akinél a végén marad, veszít. A többi lapból párokat kell gyűjteni, és középre tenni. Elosztjuk a lapokat, így: egy ide, egy oda, megint ide, megint oda. Kiválasztod a párokat, azt mindjárt középre lehet tenni. A maradék lapot legyezőként a kezedbe fogod. – mutatom a kezemben a lapokat, hogyan. Nagyon nehezen megy Neki. Nem csoda, a pirinyó kezecskében, sehogyan sem akar összeállni. Segítek. Nehezen, de kialakul. Elég görcsösen fogja. – No, látod milyen szép lett? Most mindig húzunk egy lapot a másiktól, ha pár kitesszük, ha nem, be a többi lap közé. – Hát ez sem megy valami simán. Amint kihúzok egy lapot, engedné, persze így a többi lap is kihullik. Kapkodjuk, szedjük össze. A nagy igyekezetben a fejünk is összekoppan.
- Jujj! – szisszen fel.
- Tökkel ütöttek lettünk. – Nem érti, de a kis magyarázat után teljes szívből kacag. Én is. A negyedik-ötödik partira már nagyon kiügyesedik. Persze titkon kicsit segítek is. Édesanyám kukkant be az ajtón:
- Jól van. Nem rosszalkodtok. Téged már itt hagytak anyukám. – élcelődik egy kicsit, szokásához híven. - Nem vagytok éhesek? Csináltam egy kis tejbegrízt. – mondja, mintha nem tudná, azt minden gyerek imádja. Ebben már annyira biztos, hogy ki is szedte a meseképes tányérba hűlni , mire az asztalhoz érünk. Még egy kis porcukorral kevert kakaóport hint a tetejére:
- Finom? – persze választ nem nagyon kap, mert tényleg az. Igyekszem nem „Angyal lenni” (első), a végére lassítok, hogy egyszerre végezzünk.
- Köszönöm Klári néni. Nagyon finom volt.
- Kértek még?
- Nem. Milyen aranyos ez a Piroskás tányér. Jé! A tiéd Hamupipőkés.
- Négy darab van. – már hozom a Jancsi és Juliskásat és a Szegény szabólegényest is.
- Menjetek, még olvasnotok is kell – tereli anyu a szót a kötelességre is.
Gyorsan belelapozok a könyvbe, hogy ne túl hosszú mesét válasszak. Ez olyannyira sikerül, hogy alig több, mint egy oldal. Érződik, hogy ismerős a mese. Sokkal szebben olvas. Nagyon gyorsan végzünk, úgy gondolom, előkeresem a társasjátékomat is, de megelőz:
- Számolunk is egy kicsit? – Még ilyet? Csodálkozom rá, persze csak úgy magamban. Még soha nem tapasztaltam, hogy valaki, rajtam és Karcsin kívül, saját magától ilyesmibe fog. Félig betelt kockásfüzet, cerka… már mehet is. Ez jobban megy, mármint az összeadás. Csak a kivonásnál hibázunk néha. Úgy vélem nagyon jól tudja, ezért elmondom milyen érdekességre is bukkanunk, ha a számokat tovább nézzük. Leírok neki egy kettest, aztán mellé még egy egyest:
- Látod ez már huszonegy, ha ide pedig kettest, hármast, négyes írunk, akkor huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy lesz.
- Hű, de érdekes. Akkor, ha ide hatost írok, akkor huszonhat lesz. – Dagad a mellem, elsőre megértette. - Nagyon könnyű – rózsává virul az arca.
- De azért vigyázz! Mert ugye eljutsz a számolásban a kilencig, utána a tíz az egy darab egyes, mellé egy nulla. No a tizenkilenc után is így van, csak ott a kettes mellé írod a nullát, és húsz lesz.
- Aha! És, ha ide hármast írok, mögé pedig egyest, akkor háromonegy lesz? – Nevetek egyet, de vigasztalásul megsimogatom a fejét. Milyen selymes a haja!
- Tudod az nem teljesen úgy van, mert a hármas a nullával, az harminc, és az egyessel harmincegy…és így tovább. – Látom érti. Nem akarom tovább bonyolítani a dolgot. – Akarsz akkor harminckilencig számolni? Próbáljuk meg, úgy, hogy leírod. – Szépen megy. Borzasztóan büszke vagyok. Már éppen megdicsérném, mikor nyílik az ajtó, és Annuska jelenik meg:
- Megjöttünk! – és olyan döbbenten néz a füzetre, mint aki nem akar hinni a szemének. Én is átfutok rajta, mit csinálhattunk rosszul?
- Képzeld anyu! Már harminckilencig tudok számolni. Figyeld! – már pörgeti is. Az édesanyja változatlanul nem kap levegőt. - Aztán ettünk tejbegrízt, a Klári néni még kakaót is szórt rá. No és megtanultam Bokszos Petit is játszani – most látszik valami feloldódás Annuska tekintetében, és magához szorít mindkettőnket.
- Nagyon ügyesek vagytok! De most mennünk kell. Későre jár. Köszönj el szépen! Holnap is lesz nap. – előzi meg a kérdést. Majd beköszön a konyhába is.
- Köszönöm a segítséget, aztán holnap csak szóljanak, hogy ne kelljen belépőért fizetni az előadásra! – Még tárgyalnak pár szót: Csendesek voltak… Nem rosszalkodtak… Teljesen meg vagyok lepve… Számolni tanultak…
- Elvihetem a füzetet? Megmutatom apukámnak is. – örvendezik Anci.
- Persze, de holnap még úgyis mutatok valamit. Szervusz jó éjszakát! Csókolom! - veszem köszönőre, mert máris indulnak.
- Szervusz! Reggel majd jövök!

A nagy munkában kihagytuk az esti mesét. Még ilyen napot… Ez egy igazmese… Ennyi minden… Az angyaloknak nem sok köze a lányokhoz, fiúkhoz… Szépe, szépike… Ki gondolná?… Ki hallott még ilyet?… Úgy ficánkolt a lovon, mint én a földön… De azért én is megmutattam, milyen érdekes ez a számtan… Meg a kártya… Milyen selymes a haja… Olyan apró a keze… Még most is itt melegíti a tenyerem…

 ~~~


 

 

Cikkek

8. Gyertyaláng

2010.12.27

 

7. A lelki béke

2010.12.27

 

6. Szüreti bál 1966

2010.12.27

 

5. A világ legborzalmasabb levele

2010.12.27

 

4. Kormos maszka

2010.12.27

 

3. Anci baba elment

2010.12.27

 

2. Porondon

2010.12.27