2010 Karácsony
Édes december, kellemes ünnepek… Godó Krisztina írása
Szent Miklós és Jézus Krisztus… Őket ünnepeljük minden decemberben. Két személyiség, akikről méltán vehetünk példát napjainkban is. Életük története világszerte ismert, azonban úgy vélem, Szent Miklósról kevesebbet tudhatunk, így most róla ejtenék pár sort: Szent Miklós Kr.u. 245-ben született Kis-Ázsiában. Már kisiskolás korában megárvult, így - hatalmas vagyont örökölve - szülővárosa, Patra kolostorába költözött érsek nagybátyjához, majd iskoláit befejezve a papi hivatást választotta.
Életét az emberiségnek és a gyerekek tanításának szentelte. Bárki kérte, mindig segített. Emberszeretete, segítőkészségének híre messze földre eljutott. Fiatalon, 25 évesen választották püspökké, és 52 éven keresztül gyámolította így a népet. Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra. Így történt a legendáját alkotó eset is: A kolostor szomszédságában élt egy elszegényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy betevő falatra is alig jutott. Három férjhez menés előtt álló lánya azon vitatkozott egy este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök, és meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, egy marék aranyat kötött keszkenőjébe, és bedobta az ablakon. A lányok azt hitték csoda történt. Majd egy év múlva ugyanebben az időben még egy keszkenő aranyat dobott be a második lánynak. Kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól, s akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és zárva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandallószerű tűzhelybe száradni, és az pont beleesett. Az ismeretlen jótevőről kezdték azt hinni - mivel mindig ilyenkor télen történtek ezek a csodák -, hogy maga a Télapó jön el ezekkel az ajándékokkal. Az idő folyamán mégis kitudódott a titok, hogy a jótevő maga Miklós püspök. Ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyban volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedő előzőleg adományozott Miklós püspöknek egy szerencsés üzletet követően. Ezt felismerve, már mindenki tudta, hogy ki a titokzatos segítő! De kiderült ez abból is, hogy december 5-én a névnapja előestéjén a hideg idő beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel.
Életét számos példaértékű és csodás cselekedet kísérte. A keresztényüldözések alatt őt is elfogták, éheztették, kínozták, de kivégezni nem merték. Fogságából végül kiszabadult, hosszú, békés öregkort ért meg. A legenda szerint lelkét (326-ban) angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt. Ebből a tiszta forrásból áradó szeretettel küldi legendája a mai gyerekekhez utódát, a Mikulást. A magam 26 évével még könnyen mondhatnám, hogy ügyesen fel tudom idézni gyermekkorom decembereit. Már a hónap első napjától lázasan – nem az influenzától(!) - vártam a hóesést… és persze a Nagyszakállút: már november végétől minden este úgy feküdtem le, hogy azt kérdezgettem Édesanyámtól, hogy „még mennyit kell aludni a Mikulásig?”, és persze ugyanez ismétlődött, amikor a Jézuskát vártam. Aztán eljöttek a várva-várt napok, és persze, mert egész évben jó kislány voltam, úsztam az ajándékokban.
Furcsa… e sorok írása közben jut eszembe, hogy a december legkedvesebb vendége mégsem a Télapó vagy 
a Jézuska volt, hanem a Nagymamám. Bár nagyon vártam azokat az ünnepnapokat, mindig édesebbek voltak, amikor a Nagymamám is ott lehetett velünk, együtt. Ha most bárki megkérdezné tőlem, hogy melyek voltak gyermekkorom legszebb decemberi emlékei, akkor azt mondanám, hogy azok az esték, amikor együtt ültünk, félhomályban, sütemény- és narancsillatban és csak meséltek, meséltünk… Így, fiatal felnőttként sem tudok felidézni egyetlen gyermekkori Mikulás-ünnepet, vagy Karácsonyt sem. Egyre emlékszem, a december szellemére: arra a szellemiségre, amit a fehér hótakaró látványa, a meleg szoba, a gyertya lángja, a várakozás izgalma, a karácsonyfa díszítése, a vendégek mosolya, a munka és iskola nélkül – csakis együtt töltött napok adtak. És a december szelleme minden évben meglátogat. Novemberben még előre rettegek a hidegtől, visszasírom a nyári napokat, aztán mindig eljön az a nap, amikor hirtelen átjár egy érzés, egy leírhatatlan érzés: finomabb lesz a levegő illata, jól esik a szoba melege és a korai sötétség, a hóesés… és újra számolom a napokat, ahogyan gyermekkoromban.
De a december szellemisége is változik. Már nem tudom megkérdezni Édesanyám, hogy hány éjszakát kell végig aludnom, és azért sem tudok harcolni, hogy a Nagymamám nálunk, és ne az unokatestvéreimnél töltse a karácsonyt. Most már, ha eljön hozzám a december szelleme, egy anyukát talál, két óvodás apróság anyukáját. Most ők kérdeznek meg engem, hogy „mennyit kell még aludni?”, és most ők fognak úszni az ajándékokban, mert egész évben jók voltak(!)… én pedig majd az ő boldogságukban fogok úszni. Azt hiszem, hogy felnőttként még édesebb a december…
