Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010 Karácsony

Édes december, kellemes ünnepek… Godó Krisztina írása

Szent Miklós és Jézus Krisztus… Őket ünnepeljük minden decemberben. Két személyiség, akikről méltán vehetünk példát napjainkban is. Életük története világszerte ismert, azonban úgy vélem, Szent Miklósról kevesebbet tudha­tunk, így most róla ejtenék pár sort: Szent Miklós Kr.u. 245-ben született Kis-Ázsiában. Már kisiskolás korában megárvult, így - hatalmas vagyont örö­kölve - szülővárosa, Patra kolostorába költözött érsek nagybátyjához, majd is­koláit befejezve a papi hivatást választotta.szentmiklos.jpg Életét az emberiségnek és a gyere­kek tanításának szentelte. Bárki kérte, mindig segített. Emberszeretete, segí­tőkészségének híre messze földre eljutott. Fiatalon, 25 évesen választották püspökké, és 52 éven keresztül gyámolította így a népet. Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra. Így történt a legendáját alkotó eset is: A kolostor szomszédságában élt egy elsze­gényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy betevő falatra is alig ju­tott. Három férjhez menés előtt álló lánya azon vitatkozott egy este, hogy me­lyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök, és meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, egy marék aranyat kötött keszkenőjébe, és bedobta az ablakon. A lányok azt hitték csoda történt. Majd egy év múlva ugyanebben az időben még egy keszkenő aranyat dobott be a második lánynak. Kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól, s akkor lát­ták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és zárva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandallószerű tűz­helybe száradni, és az pont beleesett. Az ismeretlen jótevőről kezdték azt hin­ni - mivel mindig ilyenkor télen történtek ezek a csodák -, hogy maga a Tél­apó jön el ezekkel az ajándékokkal. Az idő folyamán mégis kitudódott a titok, hogy a jótevő maga Miklós püspök. Ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyban volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedő előzőleg adomá­nyozott Miklós püspöknek egy szerencsés üzletet követően. Ezt felismerve, már mindenki tudta, hogy ki a titokzatos segítő! De kiderült ez abból is, hogy december 5-én a névnapja előestéjén a hideg idő beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel.
mikulas.jpgÉletét számos példaértékű és csodás cselekedet kísérte. A keresztényüldözé­sek alatt őt is elfogták, éheztették, kínozták, de kivégezni nem merték. Fogsá­gából végül kiszabadult, hosszú, békés öregkort ért meg. A legenda szerint lelkét (326-ban) angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt. Ebből a tiszta forrásból áradó szeretettel küldi legendája a mai gyere­kekhez utódát, a Mikulást. A magam 26 évével még könnyen mondhatnám, hogy ügyesen fel tudom idézni gyermekkorom decembereit. Már a hónap első napjától lázasan – nem az influenzától(!) - vártam a hóesést… és persze a Nagyszakállút: már november végétől minden este úgy feküdtem le, hogy azt kérdezgettem Édesanyámtól, hogy „még mennyit kell aludni a Mikulásig?”, és persze ugyanez ismétlődött, amikor a Jézuskát vártam. Aztán eljöttek a vár­va-várt napok, és persze, mert egész évben jó kislány voltam, úsztam az aján­dékokban.
 

Furcsa… e sorok írása közben jut eszembe, hogy a december legkedve­sebb vendége mégsem a Télapó vagy karifa.jpga Jézuska volt, hanem a Nagymamám. Bár nagyon vártam azokat az ünnepnapokat, mindig édesebbek vol­tak, amikor a Nagymamám is ott lehe­tett velünk, együtt. Ha most bárki megkérdezné tőlem, hogy melyek vol­tak gyermekkorom legszebb decembe­ri emlékei, akkor azt mondanám, hogy azok az esték, amikor együtt ültünk, félhomályban, sütemény- és narancs­illatban és csak meséltek, meséltünk… Így, fiatal felnőttként sem tudok felidézni egyetlen gyermek­kori Mikulás-ünnepet, vagy Kará­csonyt sem. Egyre emlékszem, a december szellemére: arra a szellemiségre, amit a fehér hótakaró látványa, a meleg szoba, a gyertya lángja, a várakozás izgalma, a karácsonyfa díszítése, a vendégek mosolya, a munka és iskola nélkül – csakis együtt töltött napok adtak. És a december szelleme minden évben meglátogat. Novemberben még előre rettegek a hidegtől, visszasírom a nyári napokat, aztán mindig eljön az a nap, amikor hirtelen átjár egy érzés, egy leírhatatlan érzés: finomabb lesz a levegő illata, jól esik a szoba melege és a korai sötétség, a hóesés… és újra számolom a napokat, ahogyan gyermekkoromban.
 

karacsony.jpg

De a december szellemisége is változik. Már nem tudom megkérdezni Édes­anyám, hogy hány éjszakát kell végig aludnom, és azért sem tudok harcolni, hogy a Nagymamám nálunk, és ne az unokatestvéreimnél töltse a kará­csonyt. Most már, ha eljön hozzám a december szelleme, egy anyukát talál, két óvodás apróság anyukáját. Most ők kérdeznek meg engem, hogy „mennyit kell még aludni?”, és most ők fognak úszni az ajándékokban, mert egész év­ben jók voltak(!)… én pedig majd az ő boldogságukban fogok úszni. Azt hi­szem, hogy felnőttként még édesebb a december…